Eredeti cím:
Eragon
amerikai, 2006; 104 perc
Rendező:
Stefen Fangmeier
Forgatókönyvíró: Christopher Paolini regénye nyomán Peter Buchman, Lawrence Konner, Mark Rosenthal, Jesse Wigutow
Operatőr:
Hugh Johnson
Zene:
Patrick Doyle
Producer: John Davis, Wyck Godfrey, Adam Goodman
Szereplők:
Edward Speleers, Jeremy Irons, Sienna Guillory, Robert Carlyle, John Malkovich
Mozistart:
december 14.,
Forgalmazó: InterCom;
Honlap
Mondhatnánk, íme, a Twentieth Century Fox válasza a New Line Cinema A Gyűrűk Ura-trilógiájára, vagy hogy trióvá egészült ki a hollywoodi nagygyárak fantasy-termékpiaca (az említettek mellett a Disney-féle Narnia krónikái). S tulajdonképpen nem járnánk messze az igazságtól. A kába euro-atlanti filmmarket erősen rászorul ezekre a projektekre – miközben az utóbbi stúdió váratlanul aranyat talált a kasszasiker-orrú producer, Jerry Bruckheimer karibi kalózainak kalandjaiban –, a mozikat lassacskán csak ezek a megafilmek képesek megtölteni. A feltöltés a lényeg, az eredmény másodlagos, miközben a földre szórt pattogatott kukoricaszemekig hajolunk az Oscarossá érdemesült Peter Jackson „gyűrűteljesítménye” és nagysága előtt. Még mielőtt élnénk a gyanúperrel, hogy az Eragon alapjául szolgáló azonos című regény tizenöt éves szerzője, Christopher Paolini pusztán a fantázia szüleménye (eszünkbe juthat Pattanásos Pistike, a dupladioptriás szemüvegében, aki az osztálytársnők kamaszi vihogása elől önkönyvébe menekül), kétszeres cáfolatot kapunk a filmtől. Egyrészt rövidke cameo-szerep erejéig az író is felbukkan, másrészt, ha észlelhetően összeollózott is az írott mű, abban legalább alázat, épkézláb párbeszédek és figurák, végiggondoltság rejlett. Vagyis írója – gazdája van.
Pedig van írója
Kínos feszengés
A korábbi látványtervező, Stefen Fangmeier (Terminator 2., Jurassic Park, Lemony Snicket – A balszerencse áradása) bemutatkozó rendezése ennek híján van, gazdátlan. Régen találkozhatott a néző egy ilyen kaliberű, ilyen színészekkel készülő, nagyközönségnek szánt összecsapott anyaggal, hogy ne mondjuk: fércművel. Aminek kínos feszengés a következménye.
Pedig a történetben – Alagaesia földjén egy parasztfiú, Eragon (Edward Speleers) sárkánytojást talál, amiből zafírkék tűzokádó bújik elő; rájön, ereiben a sárkánylovagok vére csörgedez, akik a mesés, tündérek, törpék, árnyak és urgallok lakta ország sötét ura ellen küzdenek; a végső harc kimenetele rajta múlik –, a szereplőgárdában (John Malkovich, Jeremy Irons, Djimon Hounsou, Robert Carlyle, Garrett Hedlund és Sienna Guillory) nincs hiba. A rendezőnek róhatjuk fel, hogy gyakorta tessék-lássék alapon teszik a dolgukat, talán arra hivatkozva, a lukakat majd bepótolják a trükkmesterek. Hát nem.
Gyűrűk uráért kiált a néző
A forgatókönyvíró kvartett (Peter Buchman, Lawrence Konner, Mark Rosenthal, Jesse Wigutow) csődöt mondott. A közönség Eragon helyett a vészesen azonosan hangzó Aragornért (A Gyűrűk Ura-folyam) kiált, és ha történetesen magyar, nem tűzi mellére büszkén azt a tényt, hogy a filmet részben Magyarországon, részben hazai közreműködőkkel forgatták. Mert az itt készült Christopher Lambert-filmek (lásd: A harag napja) jutnak az eszébe – és megijed. Joggal.
