Már a mozikban: Miami Vice

Michael Mann rendező tudja, mi a cool, vagyis hogy (például) mitől döglik a lány. Tudta, amikor Anthony Yerkovichcsal 1984–1989 között kitalálta a „floridai helytartókat”, a Miami Vice-tévésorozatot akkor a hölgynézők Don Johnsonnal („Sonny” Crockett-tel) azonosították, a barna egzotikum – Philip Michael Thomas (alias Rico Tubbs) – „csak” fűszernek számított a trópusi koktélban. De tudta egyébként akkor szintén, amikor Al Pacinót és Robert De Nirót egymás torkának eresztette (Szemtől szemben, 1995), amikor Russell Crowe-t a dohánylobbi ellen vezényelte (A bennfentes, 1999), amikor Will Smithszel nyomon követte a nagyszájú öklöző életútját (Ali, 2001), vagy amikor Tom Crusie-ből bérgyilkost fabrikált, és elkísérte dolgos éjszakai műszakjára (Collateral – A halál záloga, 2004).

Mondhatjuk, vagy szögezzük le: Michael Mann cool filmeket forgat, amiknek megtekintése közben a teremtés koronája megsejti, hogyan kéne hordani azt a bizonyos fejdíszt, oldalbordája pedig azt, hogyan lehet úgy levetkőzni, hogy közben öltözik. Például.
Ha nagyon sarkítva fogalmazunk, a több mint kétórás mostani mozifilm csupán egy látványában turbósított tévéepizód, ami olyan szempontból igaz is, hogy a cselekménye (bonyodalma) azzal teljesen analóg. Egy kubai–kínai–kolumbiai drogkartell ellen tör a miami nyomozókettős, beépülnek a szervezetbe, hiszen lazák (az Oscar-díjas és éneklésben, rappelésben sem utolsó Jamie Foxx lazább, mint Thomas kolléga volt), ügynökebbek az FBI-ügynököknél, akik egyébként is bénák, töketlenek, un-coolak és leginkább: halottak. A kisfőnöknő (Gong Li) és Sonny (Colin Farrell) között meg ráadásképp szerelemféle szövődik, de mint tudjuk, ahol dörögnek a fegyverek, ott hallgatnak a múzsák – Erató nemkülönben.
Ha Mann kicsit bátrabb, (minimum) félórával megkurtítja a filmjét, izgalmasabb (és bonyolultabb) történetet álmodik. Előfordulhat persze, hogy ekkor nem lazázhatott volna kényére-kedvére. Vagy a mienkére.