A lehangolóan körülményes vízumügyintézési procedúra után igen vegyes érzelmekkel léptem a bevándorlási tisztviselő üvegkalitkája elé a chicagói O’hare repülőtéren. A hivatalnok azonban beszédes kedvében volt és miután kiderült, hogy környezettörténész vagyok, igen hosszú monológban fejtette ki a véleményét a hidegháború és az akkori klíma eddig rejtve marad összefüggéseit illetően. Már a gép valamennyi utasa régen áthaladt a vámon is, amikor végre sikerült elbúcsúznom a lelkes kollégától. A vámosok még gyorsan elkobozták a biológiai fegyvernek minősülő jonagold almámat, és már semmi sem választott el az igazi Amerikától.
A chicagói Kálvin tér
Csak a sokadik metrómegálló után jöttem rá, miért is érzem magam olyan furcsán. A hepehupás síneken ugráló muzeális kocsiban a Budapestről ismerős rosszul öltözött, fásult arcok ültek maguk elé meredve. Az egyetlen különbség csak az volt, hogy a Kálvin tér helyett az Irvine Parknál kellett leszállnunk. Chicago lélegzetelállító belvárosa tele van magasabbnál magasabb felhőkarcolókkal, de a köztük lévő széles utak miatt mégsem érzi úgy az ember, hogy szűkében lenne a helynek. A központi Loopon kívül azonban csak két-három emeletes a házak többsége, ezért sehol sem érezhetjük a párizsihoz vagy a budapestihez hasonlóan nyomasztónak az épített környezet vagy az emberek tömegét.
Házigazdánk vezetésével már másnap belekóstolhattunk az igazi amerikai reggelizők világába a helyi kávézóban. A négytojásos rántotta mellé sült krumplipürét, ropogósra sült bacont kaptunk és a spanyol pincérnő nem győzte utántölteni a kávénak nevezett vízsűrűségű löttyöt a poharainkba. Amerika egyik legmenőbb magánegyeteme is Chicagóban van, ezért ennek megtekintését nem hagyhattuk ki a programunkból. A hatalmas területen elhelyezkedő University of Chicagón több mint 70 Nobel-díjas tevékenykedett az elmúlt évszázadban ezért kissé csodálkoztunk is, hogy csupán egyetlen buszjárat érinti a campus területét. Persze később kiderült, hogy a hallgatók többsége nyitott sportautóval érkezik a szemináriumokra. A neoklasszikus egyetemi épületek egy kissé ügyetlenül lemásolt Cambridge benyomását keltették, de a hatalmas könyvesboltok lenyűgöző kínálata és alacsony árai kárpótoltak bennünket mindenért.
Helyi arcok
Egyetemi sétánkat befejezve a környék felfedezése mellett döntöttünk. Ennek eredményeképpen kisvártatva a legendás chicagoi gettóban a South Side-on találtuk magunkat. A környék pontosan úgy festett, mint a hollywoodi filmekben. A „liquorstore” előtt gyanús elemek papírzacskóból alkoholt kortyolgattak, a boltok kirakatait ujjnyi vastag rács védte fényes nappal is. Az egyik sarkon azonnali hitelt hirdettek, míg a másik bolt láthatóan mocskos üvege mögött „zsíros burgereket” mértek ki. A házhelyek többsége üresen tátongott, vagy bedeszkázott ablakú vityillókkal riogatta az arra járókat.
Ha még az összkép nem sokkolt kellőképpen bennünket, megtette az a gyakorlatilag fogatlan fiatal fekete lány, aki egy „Madame, could you spare me a dime!” (Hölgyem, tudna adni pár forintot!) ismerős felkiáltással mosolygott ránk az egyik zálogház mellett. A választ megspórolva inkább felpattantunk az épp megálló buszra és végigjártuk a multikulti Chicago latin, és „ukrán-lengyel” negyedeit is. Igaz, ez utóbbiban több egyetemistával találkoztunk, mint lengyel felirattal, hiszen a bevándorlók többsége már évtizedekkel korábban a kertvárosokba költözött a többi amerikaival egyetemben.
A vadnyugat kapuja
Azt, hogy milyen hatalmas területet foglal magába a metropolis az elővárosokkal együtt, csak akkor fogtuk fel, amikor bérelt autónkkal még egy óra autósztrádás száguldás után sem hagytuk el az agglomeráció területét. Amikor aztán véget ért a lakóparkok és gyárak felváltva elsuhanó mozaikja, az illionisi préri végeláthatatlan síksága fogadott bennünket. Mivel az autópálya mellett nem volt sok látnivaló és egyik kamion sem kísérelt meg bennünket letolni az árokba, úgy döntöttünk, hogy kipróbáljuk minden amerikai út anyukáját, a 66-os út helybéli szakaszát. Az izgalmak azonban így sem akartak elkezdődni, mivel a régi országút csak egy kőhajításnyira kanyargott az „interstate” autópályától. Bár már későre járt, meg nem állhattuk, hogy be ne ugorjunk Springfieldbe, Abraham Lincoln hangulatos szülővárosába, ahol még a buszmegállók tábláit is Lincoln képmásával látták el a biztonság kedvéért.
A hosszú autóút után éjjel érkeztünk St Louisba. Karl May regényeiből nemcsak azt lehet megtudni, hogy hogyan terítsünk le egy grizzly medvét puszta kézzel, hanem azt is, hogy a vadnyugat St Louisnál kezdődik. A blues rajongók Mekkája még ma is a vadnyugat kapuja imázzsal próbálja a turistákat a városba csábítani. A finn Eero Saarinen által tervezett hatalmas Gateway Arch emlékmű és a köré épített emlékpark is ezt a képet hivatott nyomatékosítani. A közel kétszáz méter magas, ezüst színű karcsú diadalív valóban építészeti csoda, de a lábainál hömpölygő Mississippi itt alig nagyobbacska a mi Dunánknál.
Akit mélyebben is érdekel a vadnyugat mítosza és a prémkereskedők valamint a gaz rabszolgatartók meséje, annak érdemes felkeresni a Missouri Historical Society múzeumát. A látogató- és gyerekbarát tárlat lényege, hogy gyakorlatilag mindent meg lehet, sőt kell fogdosni, szagolgatni és nyomkodni. Akinek pedig még ez sem volt elég az közvetlen közelről láthatja az Atlanti-óceánt először átrepülő Lindhberg, Spirit of St Louis nevű repülőgépét.
Bor és country
A kulturális élvezeteket követően Kansas City felé vettük az irányt, de immár nem az autópályán, hanem a Missouri folyó völgyében kanyarogva. Ha amerikai borról hallunk, biztos sokakat a nevetőgörcs fogja el. Azonban az már évek óta bizonyított tény, hogy a jenkik is jól értenek a szőlőpréseléshez, Missouri pedig nem is a legrosszabb szőlő-termőterület az államokban. Igaz, az itteni borok csak kevés szaküzletbe jutnak el Missouri állam határain kívül, de egyre több borászatnál kóstolhatunk bele a helyi nedűbe.
Ahogy azonban nyugat felé haladtunk egyre kevesebb szőlőt és egyre több szántóföldet láttunk. Kansas Cityben, európai mércével mérve nem sok látnivaló akad. A toronyházak jóval töpörödöttebbek, mint Chicagoban, a múzeumok sem valami fényesek, mégis van a helynek valami leírhatatlan hangulata. Ezt akkor érzi igazán meg az ember, amikor bekapcsolja az autórádiót, amiből kizárólag country zene szól az országnak ebben a szegletében. Az járgányok többsége is platós kisteherautó, és már a sheriff-kalapok meg western-csizmák is fel-feltünedeznek a belvárosi tömegben. Leginkább a Dallas sorozat szereplőire emlékeztető helybelieket villámgyorsan magunk mögött hagyva a fagyos Minnesota felé vettük az utunkat.
A bankkártya
Bethany-ban, Missouri és Iowa határán még tankolni is megálltunk és sajnos egy darabig továbbindulni sem tudtunk. Történt ugyanis, hogy valamilyen rejtélyes oknál fogva nem működött egyik bankkártyánk sem a benzinkútnál. A probléma nem csupán az ideiglenes pénzhiányból fakadt, hanem abból is, hogy Bethany gyakorlatilag az egyetlen lakott hely a Kansas City és Des Moines közötti bő 300 kilométeren, és miután a városka egyetlen bankjában sem sikerült pénzhez jutni, hát nem tartottam valószínűleg, hogy a préri közepén nagyobb sikerrel járhattunk volna. Megoldásként felmerült, hogy a helyi sheriff, adjon nekem 10-20 dollár a „Szövetségi Bajbajutott Utas ” alapból. A bajuszos úr néhány percen belül a helyszínen is termet, éppen olyan kalapban, mint amilyet, a filmekben szoktunk látni. De amikor kiderült, hogy nekem legalább 100 dollár kellene ahhoz, hogy az úti célomhoz jussak tehetetlenül tárta szét a kezét. l.
Közben bezárt a bank, és a fiók igazgatója is nekiállt a telefonálgatásnak. Másfél óra teljesen hiábavaló izzadás után, végül is a kezembe nyomott 40 dollárt, hogy szabadítsam ki a barátnőmet a túlsúlyos benzinkutas fogságából, és mire visszaértünk egy aláírásért cserébe 200 dollárnyi gyorshitelt nyújtott át nekünk, hogy még aznap el tudjunk jutni Minneapolisba. Kíváncsi lennék itthon melyik pénzintézet, vágna bele hasonló, kétes kimenetelű vállalkozásba.
Azt hiszem, sokan egyetértenének azzal, amit az egyik áruházi eladó mondott a wisconsini Madisonban a középnyugatról: „Itt nincsenek flancos kocsik, meg lövöldözések, az emberek két lábbal a földön állnak és nagyon vendégszeretők.” Persze lehet, hogy ezért is nevezik ezt a területet „flyover territory-nak”, az átrepülendő zónának a Keleti meg a Nyugati Parton.
