A tendencia ismert: egyre több számítógép kerül forgalomba világszerte, párhuzamosan egyre több régi gépet kell kivonni a forgalomból. Az újonnan munkába állított eszközök java részének az élettartama – elsősorban a technológia igen gyors fejlődésének köszönhetően – radikálisan lecsökkent.
A világ szerencsésebbik fele mellett, amely évente cserélheti számítástechnikai eszköztárát, nemsokára a szegényebb országok legszegényebbjei is bekapcsolódhatnak az információs társadalomba. Több országban ugyanis már fejlesztik a “százdolláros” laptopokat, amelyek szinte mindenki számára elérhetőek lesznek. Csakhogy a százdolláros olcsó laptopnak a tagadhatatlanul pozitív társadalmi hatásai mellett sokszor figyelmen kívül hagyott negatívumai is vannak. Így ugyanis immáron nemcsak a fejlett országok termelnek majd minden valószínűség szerint hihetetlen mennyiségű e-hulladékot, hanem a fejletlenebbek is. Hogy az e-hulladéknak mi lesz a sorsa, arra pedig egyelőre igen kevés ország gondol.
Veszélyes anyagok a használt számítógépekben
Márpedig könnyen lehet, hogy az energiaválság mellett a 21. század egyik legfőbb problémája az e-hulladék lesz. Szakértők szerint alapvetően nem az e-hulladék létével van a probléma, mivel annak semlegesítésére megfelelő technológiával rendelkezik már az emberiség. Elsősorban újrahasznosítás révén jelentősen csökkenthető lenne a mérgező anyagokat nagy mennyiségben tartalmazó, használt számítógépek és különféle elektronikus hulladékok veszélyessége. Csakhogy néhány európai államon kívül (az éllovas Svájc és a skandináv országok) nem igazán veszik komolyan ezt a problémát.
A legfejlettebb államok java része egyszerű megoldást választ: harmadik világbeli országba exportálja környezetre veszélyes elektronikus hulladékát, ahol aztán a legszegényebb rétegek számára az e-hulladék egyszerre jelenti a megélhetési forrást és a lassú, de biztos halált. Míg az Egyesült Államokban egy használt számítógép újrafelhasználásához 20 dollár befektetésre van szükség, addig mindez Indiában pontosan az egytizede. Két dollár befektetés révén ugyanis a nyomornegyedek “elitje”, a használt számítógépek szétbontásával foglalkozó amatőrök újrahasznosíthatóvá teszik elsősorban alkatrész vagy pedig a kinyert fémek révén a régi számítógépeket.
India: a világ elsőszámú e-hulladék lerakója
India – Pakisztán, Kína és Banglades mellett – a világ egyik legnagyobb e-hulladék importőrének számít. Csak az indiai Szilícium-völgy központjában, Bangalore-ban hozzávetőleg 1000 tonna környezetre veszélyes műanyag, 300 tonna ólom, 0,2 tonna higany, 43 tonna nikkel és 350 tonna réz “kerül utcára”. És ez még csak a helyben “előállított” e-hulladék, ennek többszöröse érkezik az országba import útján!
Az alapvető probléma az, hogy ez a döbbenetes mennyiség olyanoknál landol, akik nem rendelkeznek a megfelelő technológiával a biztonságos szétbontáshoz. Hozzávetőleg ezerféle veszélyes kémiai anyaggal találkozhat az, aki szétszerel és újrahasznosít Indiában egy használt számítógépet. A használhatatlan részeket pedig elégetik, anélkül, hogy tudatában lennének: közvetlen és tágabb környezetükben ezzel hihetetlen mennyiségű szennyező vegyületet juttatnak.
Agyelszívás – szó szerint
Persze a sorsuk nem feltétlenül az ő hibájuk: India szegényei között nem ritka, hogy a vérben található ólom mennyisége tízszerese a még elfogadható értéknek. Pedig ólomra alapvetően nincs is szüksége az emberi szervezetnek, így az lenne a normális, ha semennyi nem lenne a vérünkben. Csakhogy az indiai Ólommérgezés Nemzeti Központjának (National Centre of Lead Poisoning) vezetője, Dr. Thuppil Venkatesh a BBC-nek nyilatkozva elmondta: a bangalore-i gyerekek felének vérében több mint 10 mikrogramm ólom van deciliterenként.
Ez megdöbbentő szám, hiszen az ólom jelenléte a szervezetben nemcsak különféle DNS-aberrációkhoz vezethet, de jelentősen csökkenti az intelligenciát is. Miközben tehát az információs technológia egyre eszesebb munkaerőkre számít, “melléktermékként” egyre butuló embereket “hoz létre”. Az elektronikus hulladékhegyeken felnövő gyerekek intelligenciahányadosa kimutathatóan jóval alacsonyabb jómódban élő társaiknál.
Lobbi itt, lobbi ott
Ráadásul a multinacionális cégek nyomása igen jelentős: nemrégiben már bizonyos értelemben bojkottot fontolgattak a Bagalore-ban letelepült világméretű IT-cégek, mivel roppant elégedetlenek a körzet infrastrukturális fejlettségével. Az elpártolásnak természetesen komoly társadalmi és gazdasági következményei lennének, így nincs rá remény, hogy előírásokkal, jogszabályokkal bírják a multinacionális cégeket szigorúbb hulladékgazdálkodásra. Az indiai Greenpeace mindezek ellenére arra szólítja fel az Indiában működő legnagyobb IT-cégeket, hogy nagyobb felelősséggel legyenek környezetük iránt. Néhány nagyobb cég kisebb lépéseket már tett is ez irányba: a Sony, a Samsung, a Nokia és az LG például aláírt már egy olyan egyezményt, miszerint termékeiben a veszélyes alapanyagok egy részét kevésbé veszélyes anyagokra cserélik.
A környezetbarát újrahasznosítás technológiája létezik, bár kétségkívül költségigényesebb, mint a nyomornegyedekben alkalmazott “technológia”. Az ittélők ugyanis gyakran még azzal sincsenek tisztában, hogy munkájuk nagymértékben veszélyes saját és környezetük egészségére. Európa, azon belül is Svájc, Belgium, Hollandia és a skandináv országok már rendelkeznek e-hulladék újrahasznosító rendszerekkel, és létezik egy EU-direktíva is, amely szerint 2006 decemberéig minden tagállamban évente 4 kg/fő e-hulladékot kell újrahasznosíthatóvá tenni (ez Svájcban már jelenleg is 10 kg/fő/év). A Bázeli Konvenció értelmében pedig az aláíró országok vállalják, hogy a náluk előállított e-hulladékot nem exportálják más országokba, hanem származási helyén hasznosítják újra.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
