1943. július 26-án Texasra egy hatalmas hurrikán csapott le meglepetésszerűen, majd összesen 19 halottat, és akkori áron 17 millió dolláros kárt hagyott maga mögött. A második világháború javában dúlt, és az egyik katonai reptéren kiképzésen lévő pilóták fogadást kötöttek egyik kiképzőjükkel, egy bizonyos Joe Duckworth ezredessel, hogy bele mer-e repülni a viharba. Az ezredes ezt rögtön kétszer is megtette: miután az első kísérlete sikeres volt, a T–6 Texan hátsó ülésében a reptér meteorológiai tisztjével még egyszer belerepült a viharba. Innen datálhatjuk a „Hurrikánvadászok” létrejöttét.
Mi a tájfun és a hurrikán?
A ciklonok olyan légköri képződmények, amelyek forgómozgást végeznek, és belsejükben (a “szem”-ben) a légnyomás alacsony, kifelé pedig egyre nő. Ha a ciklonban lévő szélsebesség ~120 km/h felett van, hurrikánnak vagy tájfunnak minősül, és nevet kap az azonosítás végett. Ezeket a szélviharokat az Atlanti-óceánon, valamint a Csendes-óceán keleti részén hurrikánnak, nyugati részén pedig tájfunnak nevezik. Az északi féltekén az óramutató járásával ellentétesen, a déli féltekén az óramutató járásának megfelelő irányban forognak a ciklonok. Létrejöttükhöz legalább 26,5 Celsius-fokos hőmérsékletűnek kell lennie a tenger felszínének, és megfelelően magas páratartalom szükséges. Ha a hurrikán partot ér, vagy hideg víz fölé sodródik, rövid idő alatt elveszti erejét.
1944-től kezdve egy külön időjárás-felderítő század lépett működésbe, melynek feladata az Atlanti-óceán feletti járőrözés volt a viharokat keresve, majd ezek nyomonkövetése és erejük felmérése. Az első időkben nem sok eszközük volt, csupán saját szemük és néhány hőmérő, ráadásul keveset tudtak a hurrikánok kialakulásának pontos menetéről. A technika előrehaladtával megjelentek a gépeken a radarok, amelyek jelentősen megkönnyítették a viharok kiterjedésének és helyzetének megállapítását, majd sorban az egyre fejlettebb hőmérséklet-, szélsebesség- és páratartalom-mérő műszerek, melyek alapján egyre több és több információt tudtak gyűjteni, és az 1940-es évek második felében már megjelentek a ledobható mérőszondák is.
Az 1940-es évek végén és az 1950-es években az időjárás-megfigyelő századok és ezredek több átszervezésen is átestek. Hajózószemélyzetük a legkülönfélébb, megerősítés nélküli civil és katonai gépekkel vágott neki a veszélyes mutatványoknak. Egy időben külön hurrikánvadászai voltak a haditengerészetnek és a légierőnek, majd végül az 53. Időjárás-felderítő Század jelzés alatt egyesítették őket.
Az 1950-es és 60-as években végeztek olyan kísérleteket, melyekben különféle anyagok levegőbe juttatásával próbálták a hurrikánt szétoszlatni. A kísérletekkel az eredménytelenség miatt felhagytak.
A viharok útját és erősségét kutatják
A viharvadászok által nyert adatok alapján a meteorológusok kezdték kiismerni a hurrikánokat, és már egyre pontosabban jelezhették előre a viharok erősségét, haladási sebességét, valamint várható útirányukat. Ez utóbbi igen fontos, hiszen ez alapján pontosabban meg lehet határozni, mely régiókat kell adott esetben kiüríteni a hurrikánveszély miatt, és minél pontosabb az előrejelzés, annál kevesebb embert kell feleslegesen evakuálni.
Az 53-asok 1993 óta a légierő tartalékos egységeként működnek 10 darab WC–130H repülőgéppel. Ezeket már több éve le kellett volna váltaniuk az új WC–130J típusú gépeknek, de ezek különféle technikai és szoftverproblémák miatt csak várhatóan 2006-ban fogják átvenni a már igencsak koros “H” gépektől a stafétabotot. A hurrikánokon kis magasságban való átrepüléshez a légcsavaros gépek az ideálisak, mivel sokkal jobban tűrik a kis magasságú, kis sebességű repülést és a cudar időjárási körülményeket, mint sugárhajtóművekkel felszerelt testvéreik.
A Nemzeti Oceán- és Atmoszférakutató Ügynökség (NOAA – National Oceanic and Atmospheric Administration) 1961-től kezdve DC–4, DC–6 és B–57 gépekkel szintén csatlakozott a légi hurrikánmegfigyelésekhez. Az 1970-es évek közepén kapták meg a két azóta is rendszerben lévő WP–3D „Orion” típusú gépet, amely időjárás-megfigyelő radarral, különféle hőmérséklet (többek között tengerfelszíni hőmérsékletmérésre alkalmas infravörös rendszerrel) és páratartalom-mérőkkel, valamint ledobható szondákkal rendelkezik.
A ledobható szondák a kidobás után egy kis ejtőernyőt nyitnak, és folyamatosan küldenek a gépnek hőmérsékletre, légnyomásra és páratartalomra vonatkozó adatokat. A szonda mozgását egy GPS-alapú rendszerrel követve megállapítható a vízszintes, sőt, akár a függőleges irányú szélsebesség is. Ezek a szondák a “hurrikánvadászok” talán legfontosabb eszközei, mivel pontos képet adnak a hurrikán teljes keresztmetszetéről.
A WP–3D gépeket műholdas kapcsolattal látták el, melyen keresztül a NOAA Hurrikán-megfigyelő Központjába juttatják el az adatokat.
Több szervezet is kutatja a hurrikánokat
Az USAF és a NOAA hurrikánvadászait a megfigyelőközpont a műholdas képek alapján küldi ki, sokszor már a képződő trópusi viharokhoz is, hogy minél több adat álljon rendelkezésre. Ha a hurrikán már kialakult, akkor folyamatosan kíséri egy hurrikánvadász. Egy-egy repülés 9–15 óráig is eltarthat, és a kiemelt viharoknál szinte azonnal jön a váltás egy másik “vadász” képében. A repülésiprofil egy “X” alakú útvonalat követve 4-5 alkalommal is átvág a hurrikánon, folyamatosan adatot gyűjtve a szélsebességről, páratartalomról és hőmérsékletről. Ezeket az adatokat csak ezen módszerrel lehet begyűjteni – hiába keringenek nagyszerű meteorológiai műholdak a Föld körül, a repülőgépek segítsége nélkül a hurrikánok előrejelzésének pontossága nagyságrendekkel rosszabb lenne.
A hurrikán előrejelzésének pontosítása, és létrejöttük, működésük minél jobban való megismerése miatt a tudósok is sokszor “utasok” a légierő vagy a NOAA hurrikánvadászain, de e célra igénybe veszik a NASA DC–8-asát és ER–2-esét is, amelyek nagy magasságból követik az orkánokat. A DC–8-as elsősorban a műholdak adatainak ellenőrzésére (kalibrálására), az új érzékelők próbapadjaként, valamint a különféle légköri és felszíni tudományos kísérletek eszközeként szolgál. Fedélzetén többek között időjárásradar, egy nagy pontosságú GPS-rendszer és műholdas kommunikációs berendezés található, de ezeken kívül az adott feladatának megfelelően egyéb berendezések is beépítésre kerülhetnek.
A NASA is besegít
A NASA még az 1970-es évek elején kapott U–2C gépeket. A híres/hírhedt U–2-es kémrepülőgépek az ökorendszer működését vizsgáló tudományos kísérletekhez először csak adott területekről készítettek felvételeket időről időre. Később egyre többféle légköri és természetbiológiai tudományos kísérlethez nyújtottak segítséget, így több gépre is igény volt. Ezért kerültek beszerzésre 1981-ben és 1989-ben az U–2-esek civil változatai, az ER–2-esek.
Ezek különlegessége, hogy akár 20 kilométernél is magasabbra emelkedhetnek, ezzel olyan magasságokból is adatokat gyűjthetnek, melyek a hagyományos, civil repülőgépek számára elérhetetlenek. A DC–8-as és az ER–2 gépek fontos részét képezték több, a hurrikánok keletkezését, életét és legyengülését vizsgáló tudományos kísérletnek, mint például az 1998-as CAMEX–3 és a 2001-es CAMEX–4 (Convection And Moisture Experiment) tudományos kísérleteknek, melyek a szélviharok keletkezését, életét és legyengülését vizsgálták.
A jövő hurrikánvadászai?
Ami a jövőt illeti, a hurrikánvadászokat is előbb-utóbb pilóta nélküli repülőgépekre cserélik. Az Aerosonde nevű aprócska, alig kétméteres, dugattyúmotoros robotgép már évek óta részt vesz ilyen tudományos megfigyelésekben. Hatalmas előnye viszonylagos olcsósága, így elvesztése nem okoz jelentős problémát, valamint az, hogy megszakítás nélkül akár 32 órát is a levegőben tölthet.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
