Ahol a határ innenső oldalán természetvédelmi terület, nemzeti park található, ott általában a határ túlfelén is az van, csak már a szomszédos ország fennhatósága alá tartozó. A határokon átnyúló természet- és környezetvédelmi programok ezért különös jelentősséggel bírnak a természeti környezet megóvása szempontjából. Ezek az együttműködések ugyanakkor nem működnek mindenhol gördülékenyen, és a különböző határmenti régiók között is óriási egyenlőtlenségek mutatkoznak.
A kelet-nyugati megosztottság, amit a gazdaság és a társadalom számos más területén is tapasztalhatunk, a környezetre vonatkozó határmenti együttműködéseknél fokozottan érvényesül.
A szomszéd szennyese
A folyók nemcsak az értékes édesvizet és iszapot hordják magukkal, hanem az olykor igen súlyosan szennyező anyagokat is – nem „tisztelve” sem a nyugati, sem a keleti határokat.
Mint ismeretes a magyar állam 2001-ben perelte be az ausztrál-román tulajdonú Transgoldot a 2000 januárjában bekövetkezett tiszai cián- és nehézfém-szennyezés miatt. Az ökológiai katasztrófa gazdasági-társadalmi hatásai azóta is gyűrűznek. Sőt, az erdélyi Verespatakon hasonló technológiát alkalmazó bánya megnyitását tervezik.
Az ország másik felén sem új keletű probléma a Rába folyó ausztriai szakaszán lévő bőrgyárakból származó naftalin-szulfonát-mérgezés, amely a folyó habzását okozza. A legutóbbi eset kapcsán még a rábafüzesi határátkelőhely lezárását is kilátásba helyezték a tiltakozó civil és környezetvédő szervezetek.
Hardi Tamás, az MTA Regionális Kutatások Központja (MTA RKK) Nyugat-magyarországi Tudományos Intézetének munkatársa szerint ennek alapvetően két oka van. Egyrészt a nyugati határon a kezdetekkor gyakorlatilag csak át kellett vennünk a például Ausztriában már magas színvonalon művelt gyakorlatot, és ebben az osztrákok is maximálisan partnernek mutatkoztak, érthető okokból. Ezzel szemben például Románia és Szerbia esetében éppen fordított a helyzet: ott csak most kezdenek kibontakozni a nyugati határszélen már bejáratott kapcsolatok, és ezekben alapvetően a magyar fél az, aki tapasztalatokat ad át.
A másik, talán kézzelfoghatóbb ok a forráselosztás egyenlőtlensége: hiszen míg az osztrák–magyar határon átívelő együttműködésekre 1995 óta tetemes összegeket biztosított a Phare CBC, a többi határszakasz csak sokkal később, az új évezred elején részesülhetett először ebből a támogatásból, és akkor is lényegesen szerényebb mértékben. Az uniós csatlakozással az összes határmenti régió számára elérhetővé váló Interreg program Hardi szerint jelentősen módosíthatja ezeket az arányokat, de erre még várni kell.
Természetvédelem: az egyetlen fecske?
Egyedül természetvédelmi téren, főként a nemzetipark-igazgatóságok esetében jelent a tapasztalatok szerint a határok két oldalán állók együttműködése általában jól működő, érdemi kapcsolatokat az ország egész területén. A Körös-Maros Nemzeti Park Igazgatóság (KMNPI) például két romániai természeti parkkal is szoros, napi kapcsolatban áll. Bánfi Péter, a KMNP nemzetközi kapcsolatokért felelős munkatársa szerint ez elsősorban a román partnernek való tapasztalatátadást, szakmai segítségnyújtást, illetve az infrastruktúra kiépítésének támogatását jelenti. Romániában ugyanis szervezetileg még nem teljesen kiforrott a természetvédelem (például a természeti parkok ott egyelőre nem a Környezetvédelmi és Vízügyi Minisztérium fennhatósága alá tartoznak, hanem a Földművelésügyi Minisztériumhoz). A szakmai tapasztalatcserén túl vannak különféle turisztikai együttműködéseik, kölcsönösen szerepeltetik egymás programjait a saját kiadványaikban, de tervezik például közös turista- és kerékpárutak létesítését – ez azonban egyelőre csak álom, ami talán a távoli jövőben realizálódhat.
Lépéselőnyben a nyugati országrész
A Fertő tó osztrák szemmel
A nyugati határszélen mintha ugyanennek az együttműködésnek a jópár évvel későbbi, „felnőttkori” változatát láthatnánk: a Fertő-Hanság Nemzeti Park Igazgatóság (FHNPI) és ugyanezen terület határon túli „folytatása”, az osztrák Nationalpark Neusiedler See – Seewinkel lassan évtizedek óta szoros együttműködésben „üzemelnek” – tudtuk meg Fersch Attilától, a FHNPI osztályvezetőjétől.
Hasonlóan szoros kapcsolat alakult ki ugyanezen régióban a Fertőtáj Világörökség Terület kezelésében is az osztrák és a magyar oldal között (ez a terület egyébként részben a már említett nemzeti park területén található, de a Világörökség kezelése nemcsak a természeti, hanem az épített és a kulturális értékek védelmére is kiterjed). Ezenkívül egy most folyó projekt keretében egy határon átnyúló natúrparkot terveznek kialakítani a Soproni Tájvédelmi Körzet területén, elsősorban az úgynevezett ökoturizmusra koncentrálva – a schengeni határok leomlása ebben minden bizonnyal nagy lökést jelent majd.
A nem szigorúan természetvédelmi együttműködések tekintetében az egyenlőtlenségek lényegesen szembeszökőbbek: míg keleten és délen még szinte csak az ismerkedés folyik, a nyugati határon már többéves, eredményes, szervezetileg is kiforrt partnerkapcsolatok működnek. Jó példa erre az Őrség-Goricsko-Raab Natúrpark, ami Magyarország, Szlovénia és Ausztria határmenti területeinek szoros együttműködésével áll fenn. Mint Lőrinczné Dolgos Ilonától, a natúrpark hazai vezetőjétől megtudtuk, mindhárom országban különálló jogi formában működik a szervezet, a „közönség” felé azonban mint egyazon natúrpark jelennek meg.
Őrségi harangláb
A szervezet a helyi hagyományok, természeti és kulturális értékek megőrzését, fejlesztését és kölcsönös megismerését tűzte ki célul, de ezen túlmenő, a területek infrastrukturális integrációját is megvalósító kezdeményezéseik is vannak. A bajánsenyei szennyvízkezelőrendszert például szlovén és magyar települések egyaránt használják majd, Szentgotthárdról és környékéről pedig egy osztrák szennyvízkezelőbe távozik majd a folyékony hulladék. De a magyar terület szelektív hulladékgyűjtési programjának megvalósításában is jelentős részt vállalt az osztrák fél: mind a pályázati forrásokhoz való hozzájutásban, mind a projekt gyakorlati megvalósításában segítő kezet nyújtottak.
Keleten a helyzet változatlan
Ezzel szemben Duray Balázs, az MTA RKK Alföldi Tudományos Intézetének békéscsabai tudományos segédmunkatársa szerint a déli és keleti szomszéddal való együttműködésnek (a nemzeti parkok kivételével) egyelőre csak a számos stratégiai dokumentum, megállapodás és a kölcsönös elkötelezettséget kinyilvánító irat a kézzelfogható eredménye – a gyakorlatban eddig nem sok minden történt.
Duray szerint ennek számos oka van – a pénzhiánytól kezdve az időről időre fellépő kommunikációs problémákon keresztül az intézményrendszerek sokszor végletes különbözőségéig, de legalábbis kevéssé harmonizált felépítéséig. Jellemző például, hogy bár a határhoz közeli ipari üzemek telepítésekor készített hatástanulmányokban elvileg a határon átnyúló közvetett hatásokat is figyelembe kell venni, a gyakorlatban erre a cégek nem igazán figyelnek oda. A hatóságok pedig hiába ellenőriznek, mert ha a szennyezés a határ túloldalán történt, nem sokat tehetnek. Ugyan a szándék mind a román, mind a szerb félben megvan az együttműködésre, az, hogy ennek gyakorlati eredményei is legyenek, még várat magára – ehhez ugyanis sokkal nagyobb pályázási hajlandóság, rutin és szakmai háttér szükségeltetik.
Ami a konkrét határmenti környezeti problémák közös megoldását illeti, ez csak szakmailag jól megalapozott együttműködéssel és döntéshozatali mechanizmussal lehetséges. „Mindezek tükrében közös cél kell hogy legyen mind Románia, mind pedig Szerbia csatlakozása az EU-hoz” – véli Duray.
