A magányos író

Moldova mindazonáltal népszerű, némely munkáit hűséges olvasói sok-sok ezer példányban meg is vásárolják. A „hivatalos” kritika azonban nem kényezteti el, alig vesz róla tudomást. Nem is tud vele nagyon mit kezdeni. Merthogy az egyetlen irodalmi körhöz sem tartozó író többnyire külön utakon jár, sőt, még elvei is vannak, s makacsul tartja is magát hozzájuk.

Miként sikerülhetett Moldovának, a magányos írónak érvényesülnie, ismertté válnia? A választ megtalálhatjuk Az utolsó töltény című, most megjelent önéletrajzában, amely betekintést enged szerfelett küzdelmes és kalandos életének első harminc évébe. Voltaképpen a felkészülés, erőgyűjtés időszakába. Jelentősebb művei, mint elsőként a Magányos pavilon, csak később kerültek a boltokba. Az utolsó töltény – amely biztosan nem a „legutolsó” – azt mutatja be, miképpen tud egy irodalmi ambíciókkal megvert, többszörösen hátrányos helyzetű fiatalember a kőbányai nyomortelepből felkapaszkodni és íróvá lenni. Túlélve Horthyt, Szálasit, Rákosit, s nem engedve szilárd baloldali meggyőződéséből. A józan humorral és rokonszenves (ön)iróniával párosuló, meglehetősen görcsös bizonyítási kényszer is jól nyomon követhető a számos anekdotával és szórakoztató sztorival tarkított, kissé bő lére eresztett, ám élvezetes históriában.

Az írópalánta irodalomba vezető kacskaringós útjának fontos állomása a Színművészeti Főiskola dramaturgiai szaka, ahol az óriási műveltségű tanára, Hegedűs Géza így jellemezte tanítványát: „Moldova, kérem, Tarzan és Maupassant keveréke.” Hogy ezután ez a fura „keverék” sok mindenben csalódva, diplomáját hátrahagyva mintegy „dafkeségből” bányásznak menjen Komlóra, „a magyar pokol legmélyebb bugyrába”. Majd pedig 1956-os „szerény tevékenysége” alapján nem tartja magát a felkelés eszmei örökösének. Úgy véli: „ha mindannyian ott lettek volna a barikádokon, akik mostanában a lyukas zászlót lengetik, a felkelés hosszú hetekig tartotta volna magát”. Mindeközben lassacskán megjelennek kisebb írásai, elbeszélései folyóiratokban (Csillag), hetilapokban. Kezd a szakma is tudomást venni róla, ám ő az irodalmi társaságoktól távol marad. Kissé meglepő kivétel a Sárközi Márta – Molnár Ferenc unokája – által szervezett Válasz Kör. Itt hangzik el: Moldova büdös a tehetségtől. Ám itteni szereplése is hamar abbamaradt, és ez a sok műfajban jeleskedő tollforgató azóta is bizonyítani kívánja: „táborokon kívül maradva is meg lehet maradni írónak”.

De hát miképpen is tudott ez a nyíltan baloldali meggyőződésű, hivatalos elismeréseket visszautasító író örök kívülállónak maradni? „Kezdetben ösztönösen, majd tudatosan nem akartam alárendelni cselekvési önállóságomat bármiféle közös politikai, eszmei, világnézeti, vallási vagy akármilyen másféle akaratnak. Soha nem léptem be egyetlen pártba sem.” S ezen túl igyekezett tartani magát a kissé fellengzősen fogalmazott elvéhez: „szembenállás az erejét fitogtató Hatalommal, és részvét minden üldözött nyomorult iránt”. Hogy mindez miként sikerült neki, ítéljék meg olvasói.