Az idén is számos nagyinterjút készítettek a 24.hu Közélet rovatának újságírói. A jelző nemcsak a terjedelemre utal – bár kétségtelenül akad köztük több tízezer karakteres is –, hanem az alany élettörténetének, személyiségének, a világról vallott nézeteinek minél átfogóbb, mélyebb bemutatására. Ennek szándékával ültek le kollégáink beszélgetni olyan emberekkel, akiket izgalmasnak, érdekesnek tartanak.
Olyan interjúkat gyűjtöttünk egy csokorba Balavány György, Benke Ágnes, Lengyel Nagy Anna, Nagy Gergely Miklós és Nagy József tollából, melyek amelyek a 24 Extra tartalmai közül a legnagyobb érdeklődést váltották ki 2025-ben.
Kezdjük a sort Csányi Vilmossal, akivel a 90. születésnapja apropóján kétrészes interjút készítettünk. Az első epizódból a többi között kiderül, hogy az etológus nem kötődik halálosan semmihez, senkihez. „Nem azt mondom, hogy nem szeretek, dehogy, nagyon is szeretek, sokakkal összejárok, csodálatos emberi kapcsolataim vannak, de szembenézek azzal, hogy egyszer mindenki elmegy. A hozzám egészen közelállók is. Én is elmegyek. Vagyis minden kapcsolat átmeneti. Minden átmeneti.”
Az interjú második részében aztán így fogalmaz Csányi Vilmos arra kérdésre, hogy minek tartja magát:
Hát nyilván ember vagyok. Kíváncsi ember… Többet nem tudok mondani. (…) Kevésnek tartod? Pedig nagyon is sok. Annyira sok, hogy tényleg nincs ennyinél több. Legföljebb árnyalhatom. Ahogy mondom: ember vagyok. Ember, vagyis ehhez a szörnyszülött fajhoz tartozom.
Nagy József interjút készített az etológus fiával, Csányi Gábor matematikussal is, akivel leginkább a kutatói létről, a tudományos gondolkodás természetrajzáról beszélgetett. Szerinte
a legtöbb tudomány így működik: próbálkozol, próbálkozol, próbálkozol, kudarc kudarc hátán, de közben a fejedben kialakul valami kép, jön egy intuíció, és jön az eredmény. Vagy nem jön az eredmény. Aztán egészen szerencsés esetben a megértés is jön. Vagy valami, amire azt hisszük, hogy megértettük. Aztán vagy helyesen gondoljuk, vagy nem.
A betegségéből lábadozó Sebő Ferenc felidézte pályafutásának legfontosabb fordulópontjait. Amikora arra kérdeztünk rá, mit sikerült tanárként átadnia abból, amit ő maga tanult, a népzenekutató, zenetörténész, dalszerző-énekes azt mondta: „A művészet nem tanítható. Vannak szabályok, prozódia, verstan, nyelvtan, ritmika, de azt, hogy hogyan tudod megfogni a közönségedet, nem lehet tanítani. Vagy rájössz magadtól, vagy megette a fene az egészet.”
Domján Mihály családterapeutával készült interjúnkban szó esett arról is, hogy „a többség, amikor megjelenik a terápián, szinte mindig a másik féltől várja el, hogy változtasson a viselkedésén, és akkor minden rendbe jön. Ez az általános hozzáállás. Pedig mindenkinek a saját oldalán kell kezdeni a kapirgálást.”
Verdes Tamás addiktológiai konzultáns a vele készült interjúban egy szokatlan nézőpontból beszélt az alkoholizmusról. Szerinte hiába járja át az anonim alkoholista hagyomány szemlélete az addiktológiai gondolkodást, az nem elég hatékony, sőt: a szakirodalom jelentős része is túlhaladottnak tartja. Azt állítja, nem kell sem „mélypont”, sem feltétlen absztinencia az alkoholfüggés esetében: teljesen fel lehet épülni, akár úgy is, hogy később rendszeresen fogyasztunk valamennyit.
Megszólaltattunk egykori politikusokat is, akik közül az egyik legizgalmasabb életút Bába Iván mögött áll. Az egykori fideszes külügyi államtitkár úgy értékelt: a Nyugathoz tartozás, a NATO- és az EU-tagság nem pusztán elhatározás kérdése.
Földrajzilag sincs más út. Magyarország ott van, ahol van, azok a szomszédaink, akik: Ukrajna, Szlovákia, Ausztria, Szlovénia, Horvátország, Szerbia, Románia, mind Európához, többségükben az Európai Unióhoz tartoznak. A geopolitikai determinációt az orbáni akarat sem írhatja felül.
Kincses Gyula is volt egykor kormányzati szereplő, mielőtt az orvosi kamara elnökévé választották, egészségügyi államtitkár volt a Gyurcsány-kormányban. Jelenleg nyugdíjas szakértőként követi az ágazat történéseit, és a vele készült interjúnkban nemcsak a múltat idézte fel, hanem a jelen legégetőbb problémáit is megnevezte. Kiemelte, hogy a hálapénz visszaszorításával nem oldódott meg az orvosbárók ügye.
Az orvosbárók a hálapénzt átkonvertálták a magánegészségügyben vállalt plusz tevékenységgé. Ennek a valós szabályozását a politika nem merte vállalni, ez pedig nagyon megemelte a lakossági terheket. Ha pedig a professzor a magánba rohangál műteni, akkor logikus, hogy kevesebbet vállal a közellátásban.
Egy másik fontos állami szolgáltató szektorról is készült interjúnk: Radó Péter oktatási szakember egyenesen úgy fogalmaz, a közoktatás még az egészségügynél is rosszabb állapotban van Magyarországon – még sincs tömeges igény ennek reformjára. Szerinte az Orbán-kormány nem fog csinálni semmit a közoktatással, nekik megfelel ez így, ahogy van, ugyanakkor azt sem látja, hogy Magyar Péteréknek határozott elképzelései lennének az oktatáspolitikával kapcsolatban. Sőt, nem is akarnak nagy reformokról beszélni
.
Átfogó képről és apró részletekről egyaránt beszélgettünk Kovách Imre szociológussal, aki ugyan óv attól, hogy a magyar társadalom jelenlegi helyzetét fekete-fehér vonásokkal írjuk le, ám azt rögzíti:
Van a magyar társadalom alsó egyharmada, ahonnan – kissé túlzok, de – egyszerűen nincs kiút, és nincs nagyon emelkedés sem. Ez a több milliós réteg méltatlan hátrányokkal él, még a lehetőséghez képest is. Az életminőségét tekintve tűrhetetlen helyzetben van a magyar társadalom egyharmada.
A napi politika elemzésében izgalmas megfejtésekkel állt elő a vele készült interjúnkban Zárug Péter Farkas politológus. Így például kifejtette, miért válhatott a kegyelmi ügy a magyar belpolitika sorsfordító eseményévé.
Magyar Péter talán még ma is valamelyik állami vagy Mészáros-cégben ülne jó fizetésért, és nem menetelne Erdély felé, ha nincs kegyelmi ügy. De lett, és a kegyelmi ügynél csordultak túl a visszafordíthatatlan folyamatok. De hogy jön valami, az törvényszerű volt. Ha egyre több olyan dolgot csinálok, ami nem szabad, hogy kiderüljön, akkor nyilván egyre nő az esélye, hogy mégis kiderül – visszafordíthatatlanul.
