„Minek szül ennyit erre a világra?!” – a rezignált nőorvos kérdé ezt 1983 késő tavaszán az akkor negyvenegy éves, hatgyermekes Farkas Ágnestől, miután kiderül, hogy ismét állapotos az asszony.
A válasz:
Nem erre a világra szülöm őket.
És 1984. január 9-én megszületett Somogyi Farkas Tamás.
Történetünk szempontjából fontos tény, hogy tizenkét évvel később, 1996-ban leállt Ágnes veséje, akkortól kétnaponta dialízisre járt, mígnem 1999-ben új vesét kapott, amivel még tizenhárom évet élt; 2012-ben, hatvankilenc évesen halt meg. Jóval szerencsésebbnek vallhatta magát, mint a szintén vesekórral küzdő testvére, akit egészen fiatalon, a hatvanas évek elején, még a dialízis és a transzplantáció előtti időkben veszítettek el. A család a „duplabetegséget” a vakvéletlennek, pontosabban a Jóisten kifürkészhetetlen akaratának tudta be.
Az emlegetett Somogyi Farkas Tamás immár negyvenéves, vele és bátyjával, Somogyi Farkas Pállal limonádézunk.
Tamás és Pál is vesebeteg – ennyit a vakvéletlenről. A Jóisten kifürkészhetetlen akaratáról pedig annyit, hogy esetünkben az Úr a genetikát választotta eszközül: a Tamást, Pált, az édesanyjukat és nagybátyjukat sújtó kórt, melynek neve fokális szegmentális glomerulosclerosis, rövidítve FSGS, örökletes géndefekt okozza.
Hírességekkel gazdagon pecsvörkölt múltú család Somogyiéké. A tizennyolcadik századból Chudi József zeneszerző, karmester említtetik mint ős, s mint akinek Pikkó Hertzeg és Jutka Perzsi című, 1793-ra datált műve az első magyar opera. Az évszázaddal később tevékenykedő Veress Ferenc neve is ott a családi dicsőségtáblán, ő Kolozsvárott volt fényképész, fotótechnikai eljárások feltalálója, a színes technika pionírja, a Fényképészeti Lapok című helyi periodika létrehozója, továbbá pomológus, értsd, gyümölcstermesztő, ami az ő esetében fajtagazdag almaültetvény ápolását, nemesítések végtelen sorát jelentette.
Araszolunk közelebb az időben: a múlt században az anyai ágon két kiemelkedő zenészre lelünk, Farkas Éva operaénekesre és Farkas Mária karnagyra; s az apai oldal se marad le, hiszen a nagyapa, Somogyi József jeles filozófus és pedagógus, a szegedi egyetemen ma tanterem őrzi nevét.
Az ő fia az 1929-ben született Somogyi Ágoston építőmérnök, aki 1966-ban nőül vette a riportunk elején bemutatott Farkas Ágnest, majd negyvenhat évig élt vele házasságban. Ágnes gyermekfogorvos volt, ám csupán tizenöt évet töltött hivatásában, amúgy gyereket nevelt, hetet: 1967-ben fiút szült, aztán négy lány jött sorban, majd érkezett Pál és végül Tamás. Az elsőszülött jogász lett, a lányok egytől egyig zenetanárok, „sorrendben: zongora, fuvola, hegedű, hegedű” – Tamás és Pál karrierjét meg mindjárt részletesebben rögzítjük.
A Somogyiak, ameddig a szem visszafelé ellát, istenesek, számos pap is akad a felmenők között; kérdezzük Tamást s Pált, esetükben hogyan zajlott a szigorúan katolikus nevelés. A válasz: „Nincs olyan, hogy szigorúan katolikus nevelés. Olyan van, hogy katolikus nevelés, meg olyan, hogy nem katolikus nevelés. Mi a szerencsések közé tartozunk.” Hogyan nézett ki az államszocializmus idején Somogyiéknál a katolikus nevelés? „Semmi különös.” Értsd, nem lettek kisdobosok, úttörők, nem kiszeztek, viszont reggel-este imádkoztak, templomba jártak, ministráltak, valamint rengeteget énekeltek és muzsikáltak egy belbudai közösségben, olykor fölléptek, a családi zenekarral eljutottak a Zeneakadémia színpadáig. „De sajnos nem lett belőlünk Kelly Family, pedig szépen megéltünk volna belőle.”
Ha megfestenénk az akkori Somogyiakat, kétütemű kép születne.
Wartburggal közlekedtünk. Elöl édesapa és édesanya, hátul mi heten, volt alsó sor és felső sor, és, amikor feltűnt egy rendőr, a felső sor lebukott. Idővel annyira automatizálódott ez a viselkedésforma, hogy egyszer, amikor egymaga ült hátul Tamás, hirtelen felkiáltott, hogy »rendőr, bukok!«, és bukott is. Hosszú úton bonyolódott a dolog. Jugoszláviából jöttünk hazafelé, a határon kérték a papírokat, forgalmi, jogosítvány, útlevél rendben, a szerb finánc belesett a hátsó ülésre, öt gyereket látott, csóválta a fejét, hogy sűrűn vagyunk, aztán benézett a csomagtartóba is, ahol ott aludtam én meg az egyik nővérem. Kérte, mielőbb hagyjuk el az országot.
Az általános után Pál a család férfitagjainak hagyományát tartva a pesti piarista gimibe iratkozott. „Fiúosztály. A huszonhárom tanárunkból tizenhárom szerzetes, rendet tartottak, ugyan csattantak kokik, repültek kulcstartók, de közösséget teremtettek, embert faragtak belőlünk, lett közülünk pap, tanár, mérnök, orvos, mindenki megtalálta a hivatását.”
Tamást is a piaristákhoz szánta a család, de ő koedukált osztályt akart. Az engedélyt megkapta, jó, nyilván nem valami ledér kereskedelmi vagy postaforgalmi szakközépben kötött ki, még csak nem is liberális gimnáziumban – hanem a szentendrei ferenceseknél, ahol nemcsak rend, hanem lányok is voltak. És Tamás a megmondhatója, egyházzene órán másként szól a gitár meg a cselló, ha csajok is pengetnek, vonóznak, dalolnak. A koedukációt csupán a kora reggelek szegregálták: a Batthyány térről 7:10-kor induló HÉV-szerelvényben a ferences diákoknak a BKV egy teljes vagont tartott fenn, ahol is a fiúk jobbra ültek, a leányok balra, s kísérőtanár felügyelete mellett pisszenés nélkül tanultak, míg a vagon be nem gördült a kisvárosba. Zord kondíció, hogy a tömegközlekedős hiányzást is szülői/orvosi igazolással kellett lefedni, pedig Tamásé már lazulós, átmeneti generáció: „Mi már nemcsak keringőztünk, hanem rock’n rolloztunk is, Republicot hallgattunk, de a diszkó minket még szerencsére nem ért el.”
