Váncsa István: Vologya visszatér
Magyarország az EU legszegényebb országa lett, mutatott rá a GKI a múlt hét folyamán, mármost az Európai Unión belül elsőnek lenni – akármiben is – kétségkívül nagy dicsőség, pláne egy olyan aprócska nemzetnek, amilyen mi vagyunk. Kitűntünk mi korábban is, hiszen államunk a Kádár-rendszerben szembeszökő fejlődésen ment keresztül, mi lettünk a szocialista tábor legvidámabb barakkja, egy angol pubban vagy egy német bierstubéban (már ha valaki meghívott minket) elismerőn néztek ránk és hoztak egy újabb korsó sört. Szörnyű sorsuk van szegényeknek, de jól viselik, gondolták rólunk, mi pedig kihúztuk magunkat, az elismerést kevélyen besöpörtük és vártuk a folytatást, vagy legalábbis arra utaló magatartást tanúsítottunk.
Most a helyzet hasonló, csak mínusz eggyel beszorozva. 1988-ban megjelentek a színen az Új Undokak (lásd még Karinthy Frigyes: Törpe fejűek), és innen már egyenes út vezetett oda, ahol most vagyunk. Milyen nép az, amelyik elviseli a nyakában ezt a paprikajancsit, kérdezik önmaguktól nyugaton élő rokonaink barátai, szomszédai és volt iskolatársai, mulya vagy gonosz, adják meg a választ, és fejcsóválva mennek tovább, vagy legalábbis így volt ez hat-nyolc-tíz évvel ezelőtt. Ma már szimplán csak elnéznek fölöttünk, noha nem kellene, a paprikajancsi ugyanis tágasabb horizontú államférfi, mint azt bárki is gondolná. Ő immár nem országnyi, hanem kontinensnyi méretekben spekulál. Magyarország őneki egy homokozó csupán, sőt inkább dobókocka, Vlagyimir Vlagyimirovics pedig a legkisebb olyan ember, akinek a létezését tudomásul venni hajlandónak mutatkozik.
Gondolkodásmódját tekintve evvel együtt messzemenően pragmatista. Az ő nagy orosz barátja brutális állat, aki bármikor hajlandó megkockáztatni egy totális világégést.
Béndek Péter: Az ellenzék esélyeiről – illúziók nélkül
Magyarország romlása az eddig növekvő aggodalom helyett egyre inkább ad okot riadalomra. Nem elsősorban a romlás látható jelei, hanem a végső okainak történeti változatlansága miatt, ami nemcsak azt teszi kétségessé, hogy a jelenlegi destruktív kormányzással szemben organikusan megalapozható egy sikeres, remodernizációs, az országot a nyugatiasság hazai kompetenciáira építő stratégia, hanem hogy valójában léteznek-e ilyen kompetenciák a megtervezhető stratégia mögött. Ettől nem elválasztható a sematikus magyarázatokon túllépve, hogy az Orbán-rezsim hatalmi beágyazottsága nem elsősorban szisztematikus politikai visszaélés eredménye, hanem a nemzet politikai képességeinek hiányában az utóbbi másfél évszázadban folyamatosan fennálló politikai vákuum kihasználása – kétségtelenül, megfontoltan nemzetellenes célokra. A politikai intézményrendszer megszállása, a maffiaállami hatalmi koncentráció logikája, a nemzeti erőforrások einstandolása, a propaganda stb. a rezsim mára jól feltárt, sokszor igazolt jellemzői, de nem magyarázzák a köztársaság összecsuklását és véderejének gyors elpárolgását. Ezt – ahogy igyekszem igazolni – nem magyarázza más, mint hogy a köztársaság sohasem létezett se tényként, se legitim normarendszerként. Se 1989 után, se soha előtte.
Széky János: A Nap meg a bolygói
Múlt csütörtökön, a nap vége felé Orbán Viktor mellőzte a szokásos műparaszti és áljózan bölcsességeket, és ordított egyet a Facebookon: „Nekem is van öt gyermekem és hat unokám, ha valakik hozzányúlnának, akkor az első gondolatom, hogy félbe kell őket hasítani, vagy miszlikbe kell vágni, ezért egyértelmű helyzetet kell teremteni.” Ezen a sajátos nyelvezeten egy közjogi lépést indokolt: „A kormány nevében benyújtottam egy alkotmánymódosítást, amely lehetetlenné teszi, hogy kiskorú gyermekek sérelmére elkövetett bűncselekmény esetén az elkövető kegyelmet kaphasson.”
A köztársasági elnök kegyelmi jogának miniszterelnöki ötletből fakadó korlátozása – mármint, hogy továbbra is adhat kegyelmet belátása szerint, egy bizonyos bűncselekmény-kategóriát kivéve – nem a helyzet tisztázása. Hanem jogi abszurdum az alkotmányba emelve. Ilyen a világon nincs, de hát ez a magyar rendszer: ha Orbán Viktornak csütörtökön eszébe jut valami, akkor a parlament haptákba vágja magát, és pronto megvalósítja az ötletet, nem ám úgy, mint a svéd NATO-csatlakozást.
A Napminiszterelnök kinyilatkoztatása annyiban tényleg „egyértelmű”, hogy az érintettek nem értették félre a parancsot, merthogy az volt: Novák köztársasági elnök hazarepült Dohából, és lemondott. (Sajátosan csengett videóvezeklése végén a hagyományos protestáns Miatyánkból elrebegett sor: „mert tiéd az ország, a hatalom és a dicsőség” – kié is itt az ország, kié minden hatalom, és kit illet meg itt egyedül [soli] a dicsőség?!)
Majd nyomban bejelentette lemondását Varga Judit is, aki a kegyelmi kérvényt aláírva átküldte az Elnöki Hivatalnak, majd ellenjegyezte, s addig a pillanatig a Fidesz EP-listavezetője volt.
Szalay Zoltán: Fico berúgta az ajtót
Robert Fico a de facto maffiaállamot de iure maffiaállammá változtatta, és alapvetően formálta át a köztársaság jellegét – így értékelték kormánykritikus elemzők azt a törvénycsomagot, amelyet múlt csütörtökön fogadott el a szlovák parlament. Fico negyedik kormányát már most annak a Vladimír Mečiarnak a korszakához hasonlítják, aki az 1990-es években a keleti típusú autokráciák felé közelítette Szlovákiát, és veszélybe sodorta az ország euroatlanti integrációját.
Mi történt múlt héten Pozsonyban? Tavaly decemberben derült ki, hogy az októberben hatalomra került új kormány expressz gyorsasággal akar átnyomni a parlamenten egy átfogó büntetőjogi reformot. Mindenestül felszámolnák a legsúlyosabb bűncselekmények kivizsgálására húsz évvel ezelőtt létrehozott különleges ügyészséget, a korrupció és más gazdasági és vagyon elleni bűncselekmények esetében radikálisan csökkentenék a büntetési tételeket, valamint számos bűncselekménynél lerövidítenék az elévülési időt. Decemberben a parlament elé terjesztették a csomagot, és gyorsított eljárásban már januári hatálybalépést javasoltak. Végül – az ellenzéki obstrukciók miatt – csak február elején sikerült jóváhagyniuk a törvényeket, s ezek hatálybalépését még megakadályozhatja a köztársasági elnök és az Alkotmánybíróság.
A helyzet megértéséhez vissza kell mennünk 2018-ig, amikor Ján Kuciak oknyomozó újságíró és menyasszonya, Marina Kušnírová meggyilkolása után fokozatosan nyilvánosságra kerültek a Fico-féle maffiaállam mocskos ügyei. Nemcsak arról volt szó, hogy az olasz maffia beépült a miniszterelnöki hivatal legfelsőbb köreibe, hanem arról is, hogy Fico oligarchái kézi vezérléssel irányították a rendőrséget, az ügyészséget és a bíróságokat pedig szintén behálózta a korrupció.
Halmai Gábor laudációja Karsai Dániel Civil Becsületrendjéhez
Karsai Dániel adósává tette Magyarországot. És nemcsak a mostani, az alkotmány címéből és az állam nevéből ellopott Magyar Köztársaság, hanem egy jövőbeni valódi köztársasági Magyarország polgárait is, akik neki is köszönhetik majd, ha megszabadulnak attól a rezsimtől, ami nem is érdemli meg sem a respublica, sem a demokrácia megjelölést, sem pedig azokat, mint ő, akik annak felépítésén munkálkodnak. Mert a köztársaság nemcsak az állam formája, nemcsak annyit jelent, hogy nem élünk monarchiában, hanem egyfajta értékközösség, lehetőleg minél több emberé az állampolgárok közösségén belül, akik – sokféle felfogásuk ellenére – aktív közéleti részvétellel közösen tesznek azért, hogy szabadságban és demokráciában élhessenek. Úgy, mint az 1848-as forradalom és szabadságharc, és Kossuth 1851-es alkotmánytervezetének hívei, a köztársaságról szóló 1946. évi I. törvény, majd az 1989-es rendszerváltás és alkotmány megalkotói. A magyar történelemnek ezek a ritka demokratikus pillanatai – a belső-külső ellenség hatása mellett – éppen azért voltak olyan rövid életűek, mert egy szűkebb eliten túl nem voltak elegen azok, akik aktívan kiálltak a köztársaság elveiért.
Dani egész munkássága ennek az ideálnak a megvalósításáról szól. Az emberhez méltó halál szabadságának követelése nemcsak saját maga, de az egész politikai közösség számára a személynek azt az autonómiáját kívánja meghonosítani egy, az egyéni szabadságot másodlagosnak tekintő illiberális rendszerben, ami nélkül nincs szabadság és demokrácia.