Amikor belemondják az arcodba, hogy »igen, ez van«, akkor végiggondolod, hogy biztos nem lehet semmit tenni?! Kérdezgeted az embereket, ők meg nem tudnak semmiről. Úgyhogy mi vettük a kezünkbe a dolgot.

Amikor kiderült, hogy Debrecen mellett, Mikepércs határában épül meg a kínai CATL akkumulátorgyára, helyi édesanyák is ellátogattak az egyik közmeghallgatásra, hogy minél többet megtudjanak a készülő gigaberuházásról. Itt érte őket az első sokk. Még csak nem is az okozta, amit a gyárral kapcsolatban hallottak (nem mintha akkor sok információ hangzott volna el, tekintve, hogy a CATL képviseletében nem jelent meg senki, sőt a meghívás ellenére a debreceni polgármester és a főispán sem bukkant fel, nem úgy, mint a botrányba fulladt 2023. januári rendezvényeken), hanem a következő párbeszéd:

– Ez azt jelenti, hogy nem tudunk tenni semmit?

– Hát, igen, azt jelenti.

Csuvarszki Vera, Oroszné Róka Ilona és Kozma Éva a Mikepércsi Anyák a Környezetért Egyesület (MIAKÖ) aktív tagjai, akinek a szervezkedéséről már tavaly januárban beszámoltunk. A közmeghallgatás után információgyűjtésbe fogtak, majd utánanéztek, milyen eszközeik maradtak arra, hogy fellépjenek egy gyár ellen, ami a békés otthonuk közelében a saját és családtagjaik egészségét is fenyegeti.

Az anyák az elmúlt évben tüntettek, akcióztak, lakossági fórumokat szerveztek, perekre jártak. És most is állítják: nem nyugszanak bele községük nyugalmának és friss levegőjének elveszítésébe.

Csuvarszki Vera gyógypedagógus-logopédus, három gyermek, egy 18 éves fiú és egy 13, valamint egy 3 éves lány édesanyja. Családjával a szomszédos Debrecenből költözött Mikepércsre, amit élhető községnek és közösségnek tart. Szeret itt élni, nem akar elköltözni. Igaz, jelenleg nem nagyon lát más utat.

Oroszné Róka Ilona közgazdász. Három gyermeke van: egy 15 éves fiú és két 12 éves ikerlány. A gyerekekért csinálja mindezt, hiszen nemcsak ő, de a gyerekei sem szeretnének elmenni a községből.

Kozma Éva termékfejlesztő mérnökként dolgozik, de van környezetvédelmi végzettsége is. „Azok az anyukák találtak itt egymásra, akiket érdekel a környezet, és valamilyen szinten, a kiskertben, a házban is megteszik érte, amit tudnak. Közben pedig a gyerekeknek is próbálják ezt átadni” – vallja. Ő egy 21 éves fiú és egy 17, illetve 15 éves lány édesanyja, a szülei után költöztek Mikepércsre – aztán követték őket a testvéréék és az unokatestvéréék is.

Azt vették el tőlünk, hogy mi szerettünk itt élni. Létrehoztunk egy közösséget, felépítettünk egy házat, megalapítottuk azt a családot, amire mindig is vágytunk. Ezt most egy rossz döntéssel mind elveszik a fejünk felől. Eleve lenne problémám azzal, hogy a lakóházakhoz ilyen közel létesítsenek egy gyárat, bárhol történjen is, de az tényleg félelmetes, hogy jóformán a kertem végébe építik, és amikor lemegy a nap, akkor az utcából már most látni a gyárak fényeit. A debrecenieknek ez kiesik a látóköréből, nem szembesülnek ezzel nap mint nap.

A MIAKÖ napi döntéseit egy kisebb mag koordinálja, ám mellettük sokan kapcsolódnak „lazán” a szerveződéshez – ki azért, mert már „rászóltak” a munkahelyén, vagy megfenyegették, ki mert tart attól, hogy ez bármikor megtörténhet. De ha éppen szórólapozni kell, mindig találnak valakit, aki bevethető, és szívesen segít, és beszélget a helyiekkel.

Háromgyerekes anyukaként a nemlétező szabadidejükben csinálnak mindent, mondják. Kezdetben felfigyeltek arra, hogy a kormányközeli sajtó a megmozdulásaik során nem anyaként hivatkozott rájuk, ehelyett „megtévesztett asszonyoknak” vagy egyenesen „Soros György és a guruló dollárok által félrevezetett, hisztis nőknek” titulálták őket. Mások viszont elkezdtek rájuk „mikepércsi anyukaként” hivatkozni, úgyhogy eldöntötték, megőrzik ezt az elnevezést.

„Most már vannak köztünk apukák és debreceniek is, akik büszkék rá, hogy ők is »mikepércsi anyukák«. A gyerekeink is tájékozottak, értik, mi történik, és büszkék ránk” – meséli Vera. Az ő gyermekei is támogatóak, „van akkustopos póló, járnak benne iskolába, kitűző a hátizsákon, próbálják informálni a kortársakat is.”

Nem szeretik, amikor másoktól azt hallják, hogy nekik nincs vesztenivalójuk. Mindannyiuknak van, és néha ők is félnek.

Mondják, hogy mi csak kevergetjük a rántást, kötögetjük a sálat, gondozzuk a nagyit, és ha már nagyon unatkozunk, és más elfoglaltságot nem találunk, akkor kimegyünk egy kicsit tüntetni. Azt is megkaptuk már, hogy »miért nem a gyerekekkel foglalkozunk, miért nem megyünk inkább főzni«.

„Milyen anyák vagytok?” – ezt azt követően hallották, hogy az egyik tiltakozásukat Papp László debreceni fideszes polgármester háza elé szervezték. „Azzal persze nem foglalkozik senki, hogy az én gyerekem sír, amikor lefekszik, mert nem akar elköltözni. Az nem számít. Az én gyerekem sírhat, nézheti a gyárat minden reggel, amikor megy iskolába, és minden délután, amikor jön haza” – fakad ki Ilona.

Amikor elhatározták, hogy elmennek a közmeghallgatásra, elkezdtek felkészülni, egyre mélyebben beleásták magukat az akkumulátorgyártás témájába, és egyre durvább dolgokat találtak. Ebből arra következtettek, hogy ami itt készül, nincs kellően megalapozva, úgyhogy nekiláttak közérdekű adatok igénylésének, elindultak minden létező jogi úton. „És minden irányból az jött válaszul, hogyha ez így lesz megcsinálva, akkor az nagyon veszélyes lesz.”

Egy példa, amit még egy gyerek is simán kiszúrna. A gyárban fém-oxidokkal fognak dolgozni, ezek akkumulálódnak, nem ürülnek ki a szervezetből, hanem halmozódnak, sőt egymás hatását is erősítik. A fő fémek a nikkel, a mangán, a kobalt lesznek. A mangán vegyjele helyett pedig az engedélyben előfordult hogy a magnéziumé szerepelt. Látszik, hogy az egész úgy lett sietve összedobva. A szakmai részére nem figyelt senki igazán, csak arra, hogy jogilag ne legyen támadható.

Az egyesület létrejötte felborította a hétköznapjaikat. A hatalmas mennyiségű szakmai anyagot elkezdték szétosztani egymás között, aki a joghoz ért, megkapta az ügy jogi vetületét, aki a szakmai anyagokhoz, az a szakmai részt. Ha valakinek a kézügyessége jó, az táblákat gyárt, ha a pénzügyek a szakterülete, akkor azt intézi.

Nehezen élik meg ugyanakkor, hogy akármilyen kiskaput is találnak, „azonnal befoltozzák a rést, és felhúznak oda egy falat”. Ahogy Éva fogalmaz: „Hiába vagyunk magyar állampolgárok, nem számítunk. Ezt nagyon nehéz megemészteni. Mindannyian szültünk három gyereket, neveljük őket, taníttatjuk őket, mind hasznos állampolgárai lesznek az országnak. Mégsem vagyunk fontosak.”

Mélypontok vannak, olyankor mindig igyekeznek egymást motiválni, átsegíteni a nehezebb időszakokon. Hiszen úgy vannak vele, hogyha ők nem csinálják, akkor senki nem fogja. „Azt szoktam mondani, hogy akkor kimehetünk, áshatunk egy gödröt az almafa alá, és bele is fekhetünk. Ha tényleg meg kell hozni azt a döntést, hogy elmegyünk, akkor is tudnom kell azt mondani a gyerekeim szemébe, hogy mindent megpróbáltam, mindent megtettem azért, hogy megőrizzem azt az életet, amit közösen építettünk fel” – vallja.

Arra a legbüszkébbek, hogy közbeszéddé tették a szomszédságukban épülő akkumulátorgyár témáját.

A gödiek már évek óta küzdenek, és nem nagyon hallatszott a hangjuk. Abban, hogy ez téma lett, a mikepércsi anyák vastagon benne vannak. Ha már főzés, akkor csapkodtuk a fedőt rendesen

– mondja Éva. Az Idén szeretnének arra fókuszálni, hogy minél több emberhez eljuttassák a hiteles információkat, mert újra és újra rádöbbennek, mennyire alulinformált a lakosság az érintett településeken. A gyár hatásait próbálják életközeli példákkal szemléltetni, nemrég például arról írtak, hogy amennyiben egy családi házban műanyaggal tüzelnek, a szennyezőanyag akár 20 kilométeres körzetbe is eljuthat, ehhez képest a 45 kéménnyel rendelkező CATL hatásterülete az engedély szerint csupán 400 méter. Ráadásul ez még csak az első ütem.

Egyöntetűen azt vallják, hogy a pártok utánuk csatlakoztak a témához, így hamis az a vád, miszerint az ellenzék „hergeli” őket. Nem nézték soha, épp milyen politikai erő tiltakozott a gyár ellen, mentek akkor is, ha a Mi Hazánk, ha a Momentum vagy az LMP jelent meg a faluban.

„Ez nem pártpolitikai kérdés, csak itt akarnak azt csinálni belőle, mert így könnyebb megosztani az embereket. A cél, hogy a lakosság sematikusan gondolkodjon: ha nem tetszik, ami történik, liberális vagy, ha tetszik, nemzeti. Ez az érvrendszer a környezetvédelemben nem működik, hiszen a mérgek mindent és mindenkit elpusztítanak” – hangsúlyozza Éva. Az anyák végignézték azt is, ahogy a tudományt felülírja a politika: az egyik közmeghallgatáson Ilonának azt mondta egy szakember, hogy a vízgőz nem üvegházhatású gáz. Hiába hangoztatták a jelenlévő kémiatanárok, hogy hiszen azt tanítják az iskolában, hogy ez az egyik legnagyobb üvegházhatású gáz, a beadott engedély egyik összeállítója azt mondta:

A törvény szerint nem az.

A bíróságon jelenleg is folyamatban van egy ügyük: a környezetvédelmi engedélyt még tavasszal támadták meg, és ugyan szerintük már júniusban pontot lehetett volna tenni az ügy végére, még a decemberi tárgyalást is januárra halasztották. A katasztrófavédelmi engedélyt korábban megsemmisítette a bíróság, bár írásos ítélet még mindig nem született erről. A tárgyalás januárra halasztása előtt néhány nappal pedig módosítottak egy jogszabályt, így az építési engedélyhez már nem feltétel a környezethasználati engedély megléte.

Többször megkapták, hogy a mikepércsiek miért szólnak bele a debreceniek dolgába. Az egyik közgyűlésen, amelyen Ilona jelen volt, az egyik képviselő kérdésére úgy reagált Papp László fideszes polgármester, hogy „ő most akkor kinek a képviselője, milyen jogon védi a mikepércsieket.” „Ezzel azt ismerte be, hogy nem akarja, hogy a mi érdekeinket bárki is képviselje” – vélekedik. Sokszor meghívták egyébként a városvezetőt a különböző eseményeikre, ám soha nem jelent meg.

A véget nem érő küzdelem hatására az anyák is sokat változtak. Ica azt mondja, sokkal bátrabbá vált, míg Vera ma már mer konfrontálódni, beleállni olyan ügyekbe, amelyek fontosak neki. „Én meg szövegelek”, jegyzi meg Éva, hogy bárki bármiről kérdezi, órákig tudna a témáról mesélni.

„Emlékszem, amikor elindítottuk az anyák első nyílt levelét Debrecen városának, még azon izgultam, hogy »úristen, ott van a nevem«. Innen elég messzire jutottunk – nagyon sok külföldi sajtómegkeresésünk van ugyanis, jártak már itt finnek, hollandok, japánok, franciák, olaszok és németek is.”

Azt is vallják, hogy csak a humor segíthet a nehéz helyzetekben, ám a vidámság gyorsan eltűnik, amikor a költözés kerül szóba. Veráék már árulják a házukat, próbálja a szüleit is rábeszélni, hogy tartsanak velük, nem akarja őket itthagyni. Ahogy a dédszülőket, a testvérét, az unokatestvéreit és az ő családjukat sem.

Ettől még, ha mi eladnánk a házat, én ugyanúgy harcolnék. Nekem Mikepércs akkor is a szívügyem marad. Minden ideköt. Sosem adnám fel

– szögezi le az elérzékenyülő Vera. Éva családja még kitart, az utolsó pillanatig reménykednek, hátha történik valami, és nem kell elmenniük. „A férjem mondta, hogy lehet, vesz egy motort magának, mire mondtam neki, hogy ne motort nézegessen, hanem lakókocsit.”

A legjobban eső visszajelzés Éva számára az volt, amikor az egyik tüntetésen a kislánya megölelte, és azt mondta, „anya, annyira büszke vagyok rád.” „Épp magamat meghaladva üvöltöttem az embereknek, hogy »Ne hagyjuk!«, a gyerekem meg odajött hozzám, hogy »olyan voltál, mint Petőfi Sándor«.” Emellett az esett neki legjobban, amikor az MTA kiadta állásfoglalását az akkumulátorgyárakról, és nagyjából ugyanazokat a problémákat látta leírva, melyeket korábban ők is hangoztattak.

Megindító volt számukra az is, hogy a TASZ SZABAD-díjára jelölték őket, de az is, amikor az egyik megmozduláson egy kémiatanár meghatódott az egyik transzparens láttán, amire azt írták: „Ha nincs kémiatanár, nem érted, miért mérgez a gyár.

Ilona hozzáteszi, leginkább a debreceni polgármester háza előtti tüntetés miatt kerültek a propagandaoldalak kereszttüzébe. „Akkor támadtak minket azzal, hogy »akik nem hagyják a polgármester gyerekét aludni, azok nem is anyák«. Az, hogy a mi családjaink háza mellé telepítenek ilyen gyárakat, az senkit sem érdekel. Csak mi ne menjünk oda hangoskodni.”

Nem tagadják, hogy az egyesület létrejötte óta akadnak családi konfliktusok. Ahogy Éva mondja: „Van olyan tag, aki, ha elkapja a gépszíj, 12 órát ül a gép mellett, velem is előfordult már, hogy reggel kilenctől este kilencig úton voltam, a családom nem is látott.” Sok a személyes megbeszélésük, de néha csak online tudnak egyeztetni, ezek olykor este tizenegyig is elnyúlnak.

Sokat tudnánk mesélni arról, hogyan tett tönkre vagy mentett meg házasságokat ez az ügy. Vagy hogyan erősített meg kapcsolatokat. Hogyan fedeztek fel emberek egymásról olyan dolgokat, amiknek a létezéséről korábban nem is tudtak.