Én hétfőn szalonnát és kenyeret ettem reggelre. Délre pedig kenyeret. Én naponta háromszor szoktam enni. Kedden reggel szalonnát és kenyeret, délre kenyeret, estére tésztalevest ettem. Szerdán reggel kenyeret, délre kenyeret, estére kumpris tésztát ettem. Csütörtökön reggel kenyeret, délre húslevest, estére kenyeret ettem. Pénteken reggel kenyeret, délre bablevest, estére kenyeret ettem. Szombaton kenyeret, délre tésztaelvest, estére kenyeret ettem. Vasárnap szalonnát, kenyeret, délre húslevest, estére kenyeret ettem.
Az idézet Szabó Zoltán 1936-ban kiadott szociográfiájából, A tardi helyzetből való. Szabó a tardi elemi tanulóival összeíratta, mit ettek a héten. Amit citáltam, az egy négyholdas gazda 11 éves lányának közlése volt.
Nem tudom, drámainak érzékelte-e az olvasó a lány vallomását. Mindenesetre azt szeretném, ha annak érezte volna. Ugyanis annak idején, hallgató koromban az ELTE-n az oktató rendkívül drámaian olvasta fel nekem egy szemináriumon, hogy érzékeltesse, mekkora volt a szegénység a Horthy-kori Magyarországon. Máig a fülemben van, ahogy azt mondja, kenyeret, kenyeret, kenyeret.
Igen ám, de mindenki kenyeret evett Tardon? Senki sem ette magát degeszre? Ha lapozgatni kezdjük A tardi helyzetet, hamar találunk olyan gyereket a nagyobb gazdák ivadékai között, akinek a diétája inkább a rajzfilmbeli Frakkéra hasonlít: kolbászt evett kolbásszal. Nem mondom, hogy kifejezett reformkonyha. De a kalóriadússágra nem lehet panasz.
Az anyagi jólét Horthy-kori átlagos szintjéről, mindenekelőtt a fejenkénti GDP-ről vannak adatok viszonylag bőségesen. Ezzel a továbbiakban nem foglalkozom. A jövedelem eloszlásáról az számít köztudomásúnak, hogy roppant nagyok voltak az egyenlőtlenségek. Vagyis a javak nagyon nagy része jutott keveseknek, kis része sokaknak. Nehéz megítélni, hogy egy állítás fontosabb-e vagy sem a többinél a szakirodalomban. Mindenesetre nekem az az érzésem, mintha az, hogy szegények és gazdagok közt széles volt a szakadék, a lényegi mondanivalója lenne a történettudománynak a két világháború közötti időszak társadalmáról. Biztosan annyit tudok mondani, hogy minden történelem szakos hallgató, aki nálam szigorlatozik, ha a Horthy-korszak társadalmáról szóló tételt húzza, ezt a sztorit szeretné felmondani.
A következőkben annak igyekszem utánajárni, mikor, hogyan termelődött meg a nagy Horthy-kori jövedelmi egyenlőtlenség tételét alátámasztani hivatott tudásanyag, majd megpróbálom kideríteni, igaz-e az állítás.
A történetírás álláspontja a szocialista korszakban
A gazdaságtörténeti filologizálást a Horthy-korszaknak a szocialista érában született feldolgozásaival kezdtem. Mód Aladár korai 400 év küzdelmétől az érett Kádár-kori, tízkötetes Magyarország történetéig mindenki élénk színekkel festette „az elképesztő népnyomort”, „a hárommillió koldus” nélkülözését, és rendszerint szembeállították ezt a jóléti piramis tetején fennhéjázva terpeszkedők „henye fényűzésével”. (Mindez nem volt nagy újdonság: a Horthy-korszakról jobbára már a Horthy-koriak – például a népi írók, a kormány bal- és jobboldali ellenzéke, sőt, a hivatalos körök is – így gondolkodtak az 1930-as évektől.)
Mivel támasztották mindezt alá a történészek? Legjobb esetben adatgazdag mellébeszéléssel. Összehordtak esetleges információkat arról, mennyi volt egyes szakmákban a munkabér, gyárról gyárra feltárták a bérharcok történetét, faluról falura kibányászták a szűkölködésről szóló panaszáradat dokumentumait. Mások mondvacsinált vagy egyenesen kabaréba illő megoldásokat találtak ki. Berend T. Ivántól és Ránki Györgytől a kétkötetes országtörténetben egy idézetre futotta egy anonim képviselőtől, miszerint
sehol a világon nem oly kiáltó az ellentét a kevesek gazdagsága és a tömegek nyomora között.
Mód Aladár az illegális kommunista párt egyik röpiratából vett idézettel vélte bizonyítani, mekkora jóléti szakadék tátongott szegények és gazdagok közt. Vagyis a saját pártját idézte. Csak épp azt nem sikerült senkinek kiderítenie, mennyi jutott a javakból az egyszerű embereknek, mennyi a felső osztálynak.
A roppant jövedelmi egyenlőtlenségről szóló állítás tehát kezdetleges formában már létezett a szocializmus történetírásában, de ezt csak anekdotikus bizonyítékok, azaz kortárs vélemények vagy kiragadott adatok igazolták.
Matolcsy újrafelfedezése
A változásokat a hetvenes-nyolcvanas évek hozták meg, amikor két szociológus és egy történész előtúrta a könyvtárból ugyanazt a régi, a hatvanas évekre már egészen elfelejtett tanulmányt – végre igazán a jövedelem-eloszlásról szóló adatokkal. Az először 1936-ban megjelent tanulmány címe Jövedelemeloszlás Magyarországon. Szerzője pedig Matolcsy Mátyás, aki a Magyar Gazdaságkutató Intézet munkatársa volt, továbbá országgyűlési képviselő kormánypárti, független, kisgazda, nyilas, majd megint koránypárti színekben, elítélt háborús bűnös, és ha jól vagyok értesülve, akkor a mi Matolcsynknak, Matolcsy Györgynek csak harmadköbunokai fokú rokona.
Az első újrafelfedező, úgy látszik, Andorka Rudolf volt, aki 1975-től kezdve rendszeresen hivatkozott Matolcsy adataira. Aztán az agrártörténész Gunst Péter következett 1985-ben, majd Ferge Zsuzsa 1986-ban. Mindhárman jelezték, de nem fejtették ki a fenntartásaikat Matolcsy adatainak hitelességével kapcsolatban: eredményeit „csak becslésnek”, „törékenynek”, „bizonytalannak” nevezték, de végül mind rá támaszkodva írták le a Horthy-kori egyenlőtlenségeket.
Út a szintézisekbe
Azt találtam, hogy a rendszerváltás után a történettudományban először Romsics Ignác Bethlen István-életrajzában bukkantak fel Matolcsy számai. Az újdonság az volt, hogy a korábbi szerzőknél megfigyelhető tessék-lássék távolságtartás Matolcsy eredményeitől itt már megszűnt, azokat a szöveg tényként kezelte.
Innen a történeti szintézisekbe Matolcsy adatainak az 1990-es évek végére sikerült befurakodniuk. 1998-ban Gyáni Gábor a Magyarország társadalomtörténete című egyetemi tankönyvben a Horthy-kori „nyilvánvalóan felettébb kiegyensúlyozatlan” jövedelemeloszlást, „a felső és az alsó jövedelmi osztályok egymáshoz mért kifejezetten nagy távolságát” Matolcsy alapján mutatta be.
A Matolcsy-mű befogadástörténetében kétségkívül meghatározó szerepet játszott – olvasottságánál fogva – Romsics Ignác 1999-ben megjelent egyetemi tankönyve, A Magyarország története a XX. században. Ebben a Horthy-kor társadalomrajza úgy halad a „kihívóan magas életszínvonalon” élőktől a „mezőgazdasági napszámosok nyomorúságos és kilátástalan helyzetéig”, hogy az alátámasztást Matolcsy jövedelemadatai adják. Pár évvel később Romsics Matolcsy számítását már alaposnak nevezte, amely „aránytalanul nagy [jövedelmi] különbségeket” mutat. Romsics Ignác sokat tett azért, hogy a javak Horthy-kori eloszlását Matolcsy szemüvegén keresztül lássuk: összesen 17 kiadványban sikerült megtalálnom tőle a jövedelmi egyenlőtlenségek leírását Matolcsy adatai alapján, ha könyvei újrakiadásait és idegen nyelvű kiadásait nem vesszük figyelembe.
Matolcsy terjed
Ezután Matolcsy felmérésének említései elszaporodtak a szakirodalomban. Eljutott más országtörténetekbe is, például Ormos Mária vagy Gergely Jenő könyvébe, de nem hiányzik a ma engedélyezett közoktatási tankönyvekből és munkafüzetekből, illetve az érettségi és próbaérettségi feladatsorokból sem.
Vannak ugyanis, akik Matolcsy eredeti művére hivatkoznak, de gyanús, hogy igazából Romsics könyvét nyitották ki, mivel olyan információkat is átvesznek, amelyeket Matolcsy nem is írt, Romsics viszont igen. Romsics ugyanis a Magyarország története a XX. században című művében valamiért átírta azoknak a foglalkozáscsoportoknak a nevét, amelyeknek a jövedelmét Matolcsy kiszámolta. (Két esetben kifejezetten értelemzavaróra: a külön megjelölés nélküli napszámosokat, véderő legénységét és foglalkozásnélkülieket ipari napszámosnak, az ipari, kereskedelmi, közlekedési stb. segédszemélyeket és a házi cselédeket pedig városi munkásnak keresztelte, holott a falusi munkások is köztük voltak.) A Romsics által bevezetett elnevezéseket azóta is másolja a történeti irodalom egy része, méghozzá azt állítva, hogy a szerzők Matolcsynál olvasták.
Az, hogy a Matolcsyra hivatkozó történészek közül egyesek felületesen ismerik Matolcsy munkáját, ha egyáltalán ismerik, bizonyára szerepet játszott abban, hogy a befogadástörténetnek a legújabb fejezete egyben a legérdekfeszítőbb is.
Egyrészt inflálódni kezdtek a megfogalmazások: egyre túlzóbb és Matolcsy szövegétől egyre idegenebb kifejezések írják le a hajdani egyenlőtlenséget. Matolcsy tanulmánya még csak szárazan annyit állított, hogy Magyarországon a jövedelemeloszlás „egyenlőtlennek minősül”, és hogy „a jövedelemeloszlás a nyugateurópai országokban többnyire kedvezőbb”. A mai szerzők egészen más szavakat használnak. Gyurgyák János szerint Matolcsy azt találta, hogy a jövedelemeloszlás „mérhetetlenül igazságtalan”. Ungváry Krisztián szerint „rendkívül szélsőséges” jövedelemeloszlásról, „elképesztő aránytalanságról” tanúskodnak adatai. Ezt Orbán Krisztián közgazdász és közíró már „ordító vagyoni egyenlőtlenségeknek” fordította le.
Gazdaságtörténeti tankönyvében Kaposi Zoltán azt, hogy Matolcsy szerint a 0–10 holdas kisbirtokos parasztok jövedelme 227 pengő volt, úgy kommentálja, hogy ez „elvileg […] megteremthette volna az ellátás biztonságát”. Hogy a nem sokkal 200 pengő feletti jövedelem biztos megélhetést jelentett volna? Persze, hiszen a 227 pengő több, mint – ahogy az előző oldalon írja Kaposi – „a bűvös határnak tekintett 200 pengő”. Igen ám, csakhogy a 200 pengővel – mint a nóta is mondja – akkor lehet viccelni, ha az havi. A törpebirtokos parasztok viszont egy esztendő alatt jutottak 227 pengőhöz. A gondot az okozhatta, hogy Kaposi a Romsicstól átvett táblázatból nem tudta meg, hogy a Matolcsynál nem az egy keresőre jutó havi, hanem az egy főre jutó éves jövedelmek szerepelnek. Újabban egy a szociális kérdés magyarországi történetéről készült kötetben úgyszólván minden megtörtént Matolcsy adataival, ami megtörténhet: Olasz Lajos következetlenül kerekítette őket, megmásította a jelentésüket, hibás módszerrel számolt, hozzájuk gondolt újabb adatokat.
Harmadrészt elindult a szóbeszéd, az ábrándozás is Matolcsy szövegéről. A mélységes hit abban, hogy Matolcsy Mátyás tanulmányában a magyarországi jövedelemeloszlásról feltétlen lennie kell valami zsidókról szóló tudásanyagnak, ősrégi. A zsidó írók könyveinek bezúzásáról ismert Kolosváry-Borcsa Mihály már 1943-ban szerepeltette a munkát A zsidókérdés magyarországi irodalma című bibliográfiájában anélkül, hogy fogalma lett volna, mi áll benne. Ezután Andrew C. Janos 1982-ben azt írta, Matolcsy jövedelemeloszlásról szóló tanulmányában az olvasható, hogy a zsidóké a javak 25 százaléka. Az eszmét Ungváry Krisztián vitte tovább, aki több helyen az olvasók tudomására hozta, hogy a Matolcsy-tanulmány „részletesen [!] ismerteti a zsidóság vagyoni viszonyait”, sőt, még közölt is belőle erre vonatkozó adatokat, noha Matolcsy tanulmányában egy árva szó sem esik a zsidók jólétéről. Azóta Ungvárynak Karády Viktort is sikerült meggyőznie, aki több helyen leírta, hogy Matolcsy zsidó–nem zsidó bontásban elemezte az adóterhek és keresetek megoszlását.
Összességében a magyar történetírásnak szent meggyőződése, hogy a Horthy-korszakban hatalmas volt a jövedelmi egyenlőtlenség, és erre Matolcsy felmérése a ténybeli fedezet. Egyetlen szerzőnél, Bódy Zsombornál olvastam, hogy kételkedik ebben, de arról nem írt, mire alapozza, amit gondol, miért ne lenne érvényes a tézist alátámasztó tudásanyag.
Matolcsy számítása
Most figyeljük meg, mit írt Matolcsy Mátyás! A tanulmány első változatát 1936-ban készítette. Ezt követően Neubauer Gyula egy tudományos vitaülésen kimutatta, hogy Ezután Matolcsy átdolgozta a művet, és 1938-ban újra közreadta anélkül, hogy Neubauer érdemeit akárcsak említette volna. Mi ne legyünk olyanok, mint Matolcsy volt: járjunk el méltányosan, és csak a ’38-as javított változatot tárgyaljuk. Először felvázolom az eljárása logikáját, és ismertetem a végeredményt.
Matolcsy Mátyás először is vette, mekkorának mérte Varga István és ő maga a nemzeti jövedelmet épp a gazdasági világválság idején, az 1930–1931-es mezőgazdasági évben, és ennek megoszlását kezdte fürkészni.
Úgy okoskodott, hogy a kisjövedelmű, 1000 pengő/főnél évente kevesebbhez jutó népesség jövedelmei felmérésére van csak esély, mivel ők nem sokfelől, hanem kevés forrásból szerzik a betevőjüket. Matolcsy azt állította, hogy ez a vékony pénztárcájú réteg egybeesik a fizikai munkát végző keresőkkel és eltartottjaikkal. Ezután egyenként megmérte a fizikai munkát végző foglalkozáscsoportok jövedelmét.
Amit az összes jövedelemből ezzel az eljárással nem osztott ki a kisjövedelműeknek, azt a következő lépésben felosztotta a felső és középső réteg között. Ezt úgy tette meg, hogy a jövedelemadó-statisztika segítségével megkereste, hányan vannak és mennyi jövedelemhez jutnak a leggazdagabbak, majd feltételezte, hogy az a része az összes személyes jövedelemnek, ami sem a szerénysorúaké, sem a nagyon gazdagoké nem volt, a középrétegnek, az úgynevezett polgári társadalomnak jutott.
Ezzel a módszerrel Matolcsy azt kapta, hogy
- az ország leggazdagabb 0,6 százalékáé volt a jövedelmek 20 százaléka,
- a középső 18,2 százaléka a jövedelmek 36 százalékát élvezte,
- a szerénysorú 81,2 százalék pedig csak a jövedelmek 44 százalékából gazdálkodhatott.
A számítás logikája nem tűnik rossznak. Most már csak azt kellene kideríteni, jól számolt-e Matolcsy?
Matolcsy felülvizsgálása
Évekkel ezelőtt kezdtem el vadászni Matolcsy gikszereit. Nemrég jöttem rá, hogy sok tekintetben a spanyolviaszt találtam fel: több Horthy-kori közgazdász alaposan kivesézte a Matolcsy-tanulmányt, és nem hittek az eredményeiben (de azt nem állítom, hogy erről mindenkit meggyőztek). Különösen Neubauer Gyula, Hein János, Ihrig Károly és Major Róbert tüntette ki magát.
Hogy melyikük mire jött rá, és mire én, ezúttal kevésbé fontos, de ennek az írásnak a hosszabb, jegyzetekkel ellátott verziójában jeleztem. Most vegyük sorra a hibákból legalábbis a tipikusakat!
Mezőgazdasági munkások
Matolcsy a tárgyalást a mezőgazdasági munkásokkal kezdi, vagyis azokkal a mezőgazdaságban alkalmilag foglalkoztatott bérmunkásokkal, akiknek legfeljebb egy hold saját vagy bérelt földjük volt. Matolcsynak már a számukat sem sikerült egészen pontosan meghatároznia. Közéjük számolta ugyanis a kertészet, tehenészet, juhászat segédszemélyeit is, de közülük az egyéb segédszemélyeket nem, ám az eltartottjaikat igen, amivel művileg csökkentette a mezőgazdasági munkásság egy főre jutó jövedelmét.
A mezőgazdasági munkások munkabér-jövedelmét úgy kapta, hogy feltételezte, mind napszámbam dolgoznak, és a Mezőgazdasági Kamarára hagyatkozva állapította meg, hány napot dolgozott egy évben egy napszámos átlagosan, nevezetesen 150-et. Ez a szám gyanúsan kerek. És ha fellapozzuk a kamarai jelentést, kiderül, nem volt indokolatlan a gyanú: a kamara csupán megfogalmazta a benyomását a szöveges jelentésben a napszámban töltött napok számáról, és azt a megjegyzést fűzte hozzá, hogy
a vidékenkénti eltérések ezidőszerint igen nagyok, és így szinte lehetetlen országos áttekintést szerezni.
Az átlagos napszámbért sem ismerte Matolcsy pontosan, hanem csak a női, gyermek és férfi napszámbérről rendelkezésre álló, rossz minőségű minisztériumi adatok hozzávetőleges súlyozásával kapta. Hozzávetőlegességre azonban nem volt szükség: ismert a népszámlálásból a tényleges férfi-nő-gyermek arány is a mezőgazdasági munkások közt, és úgy már jóval magasabb átlagos napszámbért kapott volna.
Úgy tippelte, egy mezőgazdasági munkás házának éves bérleti díja 5 mázsa búza lehet átlagosan. A kérdés már csak az, hány háza volt a mezőgazdasági munkásoknak? Matolcsy azt hitte, tudja. Ám, amit tudni vélt, az egyrészt nem a tulajdonukban lévő házak száma volt, hanem a háztulajdonos személyek száma. Másrészt Matolcsy rossz táblázatot nézett: csak a háztulajdonos mezőgazdasági munkás keresők számát kereste ki, holott eltartottjaik között még több tízezer háztulajdonos volt.
A mezőgazdasági munkások baromfitartásból származó éves jövedelmét, illetve az általuk megkeresett tűzifa értékét szintén sehonnan sem tudta, csupán elképzelte.
Törpebirtokosok és törpebérlők
A 10 holdon aluli földbirtokosok és -bérlők jövedelmét úgy mérte fel Matolcsy, hogy kettéhasította a parasztok személyiségét tulajdonosra és munkásra. Először megmondta a már a mezőgazdasági munkásoknál megismert, saccolásos módszerrel, mennyi pengőt dolgozott össze egy ilyen paraszt kvázi napszámosként akár a saját földjén, akár másén. Aztán kiszámolta, mennyit kerestek földjeikkel tulajdonosi minőségben, azaz hány pengő ütötte volna a markukat, ha földjeiket bérbe adták volna.
Ahhoz, hogy kiderítse a törpebirtokosok földtulajdonosként szerzett jövedelmét, egyrészt tudnia kellett, hány hold földjük van, másrészt mennyi az átlagos holdankénti haszonbér. Csakhogy a haszonbérről a hivatalos statisztikák nem azt mutatták, amit Matolcsy állított. A 0–10 holdas parasztok földtulajdonának nagyságát pedig mértéktelenül eltúlozta. Két ponton is súlyosan félreértette a statisztikákat.
- Egyrészt egy olyan felmérésből akarta megállapítani, mekkora a törpebirtokosok földterülete, amelyben, ha valakinek 20 falu határában voltak 10-10 holdas törpebirtokai, azt húsz törpebirtoknak számolták, nem pedig egy középbirtoknak.
- Másrészt abban a tévhitben élt, hogy Magyarországon minden törpebirtok a törpebirtokos főfoglalkozásúaké, pedig rengeteg más főfoglalkozásúnak is volt ilyen méretű birtoka.
- Harmadrészt nem gondolt azzal, hogy a törpebirtokos főfoglalkozásúak eltartottjainak 10 holdnál nagyobb birtoka is lehetett.
Ezeket figyelembevéve a törpebirtokosok földtulajdona egyharmadával kisebbnek becsülhető, mint amit Matolcsy megad.
Súlyos probléma az is, hogy Matolcsy itt és minden további foglalkozáscsoportnál a földjáradékot termelői áron számolta át pengőre, vagyis azon az áron, amiért a földtulajdonos értékesíthette a fizetségül kapott terményeket. (Ugyanígy járt el a gazdasági cselédek járandóságával, a házak búzában kifejezett haszonértékével, a baromfitartás hozadékával és a tűzifával is.) Csakhogy a föld terményeinek jelentős részét a mezőgazdálkodók nem adták el, hanem maguk elfogyasztották. A városi, nem őstermelő népességnek azonban azért, hogy ugyanennyi terményhez hozzájusson, a termelőinél jóval magasabb fogyasztói árat kellett megfizetnie. Vagyis az agrárnépességnél kimutatott 1 pengő jövedelem jóval nagyobb használati értéket képvisel, mint a többiek 1 pengő jövedelme. A mezőgazdák önfogyasztásának termelői áron számítása tehát számottevően szegényebbnek mutatja a mezőgazdálkodókat annál, mint amilyenek valójában voltak.
Bányászok és kohászok
A bányász és kohász segédszemélyek esete azért érdekes, mert legalábbis a munkajövedelmek felmérésére itt nyílt a legjobb lehetőség – Matolcsynak mégis sikerült elszúrnia. 1700 bányászati segédszemélyt ugyanis munkanélkülinek hitt, mert nem vette észre, hogy ők kicsit feljebb szerepelnek a statisztikai évkönyvben: ők valójában a bányák altisztjei és szolgái voltak, akik igenis kerestek pénzt, sőt, jóval többet, mint a többiek. Így sikerült a bányász-kohász segédszemélyeket munkajövedelmük 11 százalékától megszabadítania a szerzőnek.
Kisjövedelmű önálló iparosok
Az átlag alatti jövedelmű önálló iparosok tárgyalása még a Matolcsy-tanulmány átlagához képest is rendkívül homályos. Ez aligha véletlen: az egész felmérésnek talán ez a legkínosabb fejezete.
Hogy mit csinált a szerző, az csak akkor derül ki, ha Matolcsynak a Varga Istvánnal készített nemzeti jövedelemszámítását is fellapozzuk. Ott tisztán ráfogásos módszerrel kitalálta külön a fővárosban, a törvényhatósági jogú városokban, valamint a vármegyékben (azaz kisvárosokban és faluhelyen) élő önálló iparosok átlagos jövedelmét. De kik lehettek közülük a kisjövedelműek és kik a jómódúak? A számokból derül csak ki, mit művelt Matolcsy:
Vagyis a miskolci suszter ezek szerint gazdag ember, a diósgyőri gyáros szegény.
A maradék kisjövedelmű
A Matolcsy által utolsóként tárgyalt kisjövedelmű rétegbe a külön megnevezés nélküli napszámosok, foglalkozásnélküliek, ismeretlen foglalkozásúak és a véderő legénysége tartozik. Az ő jövedelmüket évi 250 pengőnek vette fejenként. Hogy miért pont ennyinek? Semmivel sem tudta a döntését alátámasztani.
Az összes szerénysorú foglalkozáscsoport
Összességében a nyolc kisjövedelmű foglalkozáscsoportból egyetlen olyan sem volt, amelynek akárcsak egyetlen jövedelemforrását tárgyszerűen fel tudta volna mérni Matolcsy. A nyolcból kettő esetben nem is erőlködött semmilyen adaton alapuló állítást tenni, csak a hasára ütött (kisjövedelmű önálló iparosok, maradék kisjövedelmű). A többi esetében nem sikerült olyan adatokra szert tennie, amelyek tényleg arról szólnak, amiről ő ki szerette volna faggatni azokat. Mindössze egy kategória volt – a messze legkisebb, a bányász és kohász segédszemélyeké –, ahol legalább a fő jövedelemforrásukról sikerülhetett volna érvényes információt találnia, de azt is elrontotta. Ezenkívül még a kisbirtokosok földjáradékáról adhatott volna észszerű becslést, de az sem jött össze. Matolcsy ezenfelül még számos „ki nem kényszerített” hibát elkövetett. Melléfogásai általában inkább alulmérték a kisjövedelmű réteg jólétét, de tévedett nagyot a „javukra” is.
Minden alapot nélkülöző totózás tehát az az állítás, hogy a népesség legszegényebb 81 százaléka a jövedelmeknek csak 44 százalékával rendelkezett. Ennek a szerző baklövéseinél is fontosabb oka, hogy nem álltak rendelkezésre tömeges megfigyelésen nyugvó információk a jövedelmekről.
A különbség csak az, hogy amíg a szociográfus a népről irodalmias életképeket gyártott, addig Matolcsy közgazdaságiasakat, amiket aztán pengősített.
A jómódúak
Erről a fiktív alapról elrugaszkodva Matolcsy azt feltételezte – logikailag helyesen –, hogy azok a pengők, amelyek nem a szerénysorúak zsebébe kerültek, a jómódúak kasszájába folytak be. Csakhogy így mindenkit jómódúnak tekintett, akit nem sorolt be a nyolc szerénysorú foglalkozáskategória egyikébe. Mindez százezres tömeg esetében igen különös elgondolás. Jómódúnak számolta Matolcsy a részes földmíveseket, az összes önálló kereskedőt a falusi szatócsokkal együtt, a gatyamadzagfonókat, szalmaszakajtókötőket, patkányirtókat, kofasegédeket, házalósegédeket, gátőröket, kegydíjas hivatalszolgákat, hordárokat, kóborcigányokat, egyéb csavargókat, lelenctartókat, házmestereket, takarítónőket, utcai cipőtisztítókat és kéjnőket stb. Ezeknek az egzisztenciáknak tévesen a jómódúak közé sorolása az egyenlőtlenség mértékének alulbecslése irányába hat.
A következő lépésben Matolcsy leválasztotta a leggazdagabbakat a jómódúak közül úgy, hogy megkereste a jövedelemadó-statisztikában a 10 000 pengőnél nagyobb adóalappal bírókat, ami a népesség 0,4 százalékára állt az összes jövedelem 10 százalékával. Innentől Matolcsy egészen függetlenítette magát azoktól az adatoktól, amiket talált: az adócsalásra hivatkozva a jövedelmüket találomra megszorozta kettővel, számukat pedig 1,44-gyel.
Végül azokat a pengőket, amelyek az összes egyéni jövedelemből sem a leggazdagabbaknak, sem a fizikai munkát végző foglalkozáscsoportoknak nem juttatott korábban Matolcsy, elnevezte a polgári társadalom, magyarán a középosztály jövedelmének. Mivel láttuk, hogy a szerző mind a felső, mind az alsó rétegek jövedelemszintjét önkényesen és hibásan állapította meg, értelemszerűen a polgári társadalom jövedelemszintje is merő béljóslás.
Nemzetközi összehasonlítás
Matolcsy jól tudta, hogy ennek az egyenlőtlen jövedelemeloszlási képnek a koholásával még semmit sem végzett. Hiszen a javak egyenlőtlen eloszlása úgyszólván természeti törvény, minden népességre jellemző. Az igazi kérdés az, egyenlőtlenebb volt-e az általa Magyarországnak kieszelt jövedelemeloszlás, mint a külföldön megfigyelhető.
Összehasonlításul Matolcsy német és amerikai adatokat használt. Ezek ott nem találhatók meg, ahol ő jelezte. Önszorgalomból azért kinyomoztam mindkét számsor eredetét, és kiderült az a kínos körülmény, hogy Matolcsy 1918-as amerikai adatokat mért a magyar 1930–1931-esekhez.
Ám, ha a német, amerikai és magyar adatok egyaránt teljességgel valóságosak és egymással egykorúak lennének, akkor sem mutatnának semmit, mert a német és amerikai statisztika nem ugyanakkora részét sorolta a népességnek az alsó, középső és felső jövedelemkategóriájába, mint a magyar, így az adatok nem összevethetők.
Lehet-e esetleg jobb, azaz időben közelebb eső és a jövedelem szerint sorrendbe rendezett népességet Matolcsyéhoz hasonló méretű kategóriákba osztó külföldi összehasonlító adatsort találni? Ismert az 1929. évre mért amerikai jövedelemeloszlás. Ez megmutatja, hogy – a szokásoktól eltérően – mennyire nem érdemes Matolcsy számsorában a példátlanul egyenlőtlen Horthy-kori magyar jövedelemeloszlás jelét felfedezni: a kutatók majdnem pontosan ugyanolyannak számolták az USA jövedelemeloszlását, mint amilyennek azt Matolcsy elképzelte Magyarországon.
Összegzés
Nagyok voltak-e tehát a Horthy-korszak Magyarországán a jövedelmi egyenlőtlenségek? Fogalmunk sincs, mert az egyetlen forrás, amiből ezt kiolvasni vélték, azaz Matolcsy Mátyás jövedelemeloszlásról szóló tanulmánya, légből kapott.
(Hogy ezek után hogyan derítsük ki, mekkora volt az egyenlőtlenség igazából, arra lenne egy ötletem: az antropometrikus történetírás módszereivel, testmagasságadatok elemzésével, de erről majd máskor.)
Hogy Matolcsy számításának megalapozatlansága eddig nem derült ki, az kisebb mértékben Matolcsy Mátyás hibája. Egyrészt bénázni emberi dolog. Főleg hajlamos rá az ember, ha csetlés-botlása eredménye épp kapóra jön a politikai programjának igazolására. Másrészt Matolcsy nem vezette félre az olvasóit: vagy világosan elmondta, mit csinált, vagy nem lehetetlenítette el teljesen, hogy rájöjjünk. Már az előszavában leszögezte, hogy számításai „inkább csak nagyságrendeket jeleznek”. Igazából csak forrásai meg nem jelölése miatt haragudhatunk rá, ám ez akkoriban elég divatos volt.
Ezt a nyersanyagot a késő Kádár-kori társadalomtudomány kezdte el némi vonakodással a Horthy-kori hatalmas egyenlőtlenségek bizonyítékaként használni. Aztán Matolcsy eredményei bekerültek a történeti szintézisekbe úgy, hogy a szerzők felütötték Matolcsy művét, de nem figyeltek oda rá, csak kiírták az adatokat a szöveg megemésztése nélkül. A még újabb munkák már olykor csak hivatkoztak Matolcsyra, de ki sem nyitották, hanem egymás beszámolóiból építkeztek.
Matolcsy munkáját azonban ne felejtsük el. A mű értékes történeti forrás, csak nem a két világháború közötti Magyarországról árul el valamit, hanem Matolcsy Mátyás érzésvilágáról. Arról tanúskodik, hogyan értette meg az őt körülvevő világot egy nyilas elme.
Mit mond tehát el a Matolcsy-féle jövedelemeloszlás-kalkuláció a Horthy-korszakról? Semmit. Ettől a Horthy-kor valósága lehetett a brutális egyenlőtlenségek társadalma, de akár egy szocialista falanszter is. Mit mond el a sztori rólunk, történészekről? Mindent.
∗
Bolgár Dániel történész szövege eredetileg előadásként hangzott el 2022. október 14-én a Versus című konferencián, amely az azóta elhunyt Gerő András hetvenedik születésnapját ünnepelte. A hosszabb, részletes és jegyzetekkel ellátott verzió a Múltunk című folyóirat 2023/4. számában ezzel az írással egy időben jelenik meg.
