Nyugdíjkérdés: Nők40

Simonovits András: Miért kellene kivezetni a Nők40-et?

A Nők40 az Orbán-rendszer egyik legnépszerűbb intézkedése. Miközben az iránymutató (általános) nyugdíjkorhatár 2013 és 2022 között meredeken emelkedett 62 évről 65 évre, a legalább 40 éves jogviszonnyal rendelkező, korhatár alatti nők a szokásos málusz levonása nélkül nyugdíjba mehettek. Ez az intézkedés kivonta a frissen nyugdíjba vonuló nők több mint a felét a merev rendszerből, de csökkentette a korhatáremelés hatását, és méltánytalan volt a többiekkel szemben. A 2021-ben bevezetett intézkedés, amely a nyugdíjba vonuló dolgozókat fölmentette a járulékfizetés alól, teljesen aláásta a Nők40 jogosultságát. Csak az a kérdés, hogy milyen válság kényszeríti ki a Nők40 kivezetését.

Szelényi Iván – Mihályi Péter: Liberalizmus – nehezebb, mint gondoltuk

A rendszerváltás első éveiben, 1988 és 1992 között, Magyarországon a domináns ideológia a liberalizmus volt.  A miniszterelnök Antall József lett, aki az MDF-et a népi-nemzeti irányzat, a kereszténydemokrácia és a nemzeti liberalizmus három alappillérén nyugvó pártként határozta meg.  Az SZDSZ fenntartás és kiegészítő jelzők nélkül, „tisztán” liberális párt volt. A Fidesz magát „liberális, radikális és alternatív” erőként definiálta. Mind a három párt körül létezett egy-egy jó neveket felvonultató liberális intellektuális holdudvar is. 2023-ban vannak továbbra is liberális gondolkodók, de nincs liberális politikai erő. Mi történt?  Miért vált a liberális (valamint a neoliberális és a balliberális) jelző egyaránt politikai szitokszóvá? Tanulmányunk célja ennek végiggondolása.

Alapvető hipotézisünk, hogy a magyar liberalizmus nem tudta megoldani a három liberális alapérték feszültségeit és ellentmondásait. Egyszerűbben: nem volt megoldása az egyéni szabadság, az egyenlőség és a szolidaritás mai kihívásaira. Az egyenlőség kérdését átengedte az arra alkalmatlan kommunista utódpártnak („fizessenek a gazdagok”), a szolidaritást érintő kérdésekben pedig a Fidesz esetenként meggyőzőbben (és minden esetben hangosabban) érvelt. Ilyen volt – például – a 2008-as „szociális népszavazás” ügye a 300 forintos egészségügyi vizitdíjról és az egyetemi tandíjról. Ma Magyarországon nincs számottevő választói támogatással kalkuláló liberális politikai erő, miközben a kérdést ebben a formában egyáltalán elfogadó szavazópolgárok nagyobb része inkább liberális, mint illiberális vagy antiliberális. Milyen abszurd helyzet…

Losoncz Miklós: Egy polikrízis kockázatai Magyarországon

A nemzetközi szakirodalom általánosan elfogadott, főként globális kontextusban használt definíciója szerint a polikrízis több katasztrofális esemény egyidejű bekövetkezése. Ekkor egyenként kevésbé jelentős különálló válságok, válságjelenségek egymással összefonódva egymás hatását erősítik, így az összhatás meghaladja az egyes komponensek hatásainak az összegét. Ez a cikk azt elemzi, hogy a sok területen tapasztalható hazai válságjelenségek vezethetnek-e polikrízishez, mik egy polikrízis kialakulásának feltételei és kockázatai.

Szeifert Natália: Jon Fosse, Nobel-díj, 2023

Akkoriban gyakrabban jártam a városba, mint manapság, gyakrabban válogattam az Írók Boltjában a könyvek között, ott akadt a kezembe Jon Fosse Reggel és este című kötete (Kalligram, 2010). Már nem is a friss könyveknél találtam, nem az újdonságával hívta fel magára a figyelmemet, sokkal inkább a visszafogottságával, sallangtalan borítójával, és a hátoldalán idézett szövegrészlettel. Semmit sem tudtam róla, még azzal sem voltam tisztában, hogy norvég író művét tartom a kezemben, a fülszövegbe bele sem olvastam, csak szorongattam a karcsú kötetet, és tudtam, hogy aznap hazaviszem.

„(…) mert igaz, hogy semmiből jött és semmivé lesz, de a teljes igazság ennél több, mert létezik valami hatalom, de mi az a hatalom? az ég kékje, a fák levetett lombja? a Szentírás, amely felfedi a valós és a gyermeki titkokat, mi az a hatalom?” – állt a hátsó borítón. Ennyiből világos volt, hogy dolgom van a könyvvel, mert akkoriban úgy gondoltam – és alighanem mindig úgy fogom gondolni –, hogy

azokkal a könyvekkel van dolgom, amelyek kérdéseket tesznek fel, olyanokat, amelyeket én is felteszek vagy feltennék, amelyeket az ember évszázadról évszázadra újra és újra feltesz, mert ezekről lehet tudni, hogy nincs rájuk egyetlen egyszerű válasz, ezért csak ezekkel érdemes komolyan foglalkozni.

El kell menni velük a határokig, amelyekről az indulás pillanatában még elképzelésünk is csak homályos lehet. És Jon Fosse éppen ezt teszi, konok megingathatatlansággal írja végtelen mondatait, divatokon, irányzatokon – sőt néha úgy érzem, az egész világon – kívül él, gondolkodik, dolgozik. Habár ezt akkor még nem tudtam.