Van az az idézet, amelyet Voltaire-nek tulajdonítanak, de sose mondta (alighanem a reakciójából, az attitűdjéből következhetett, amikor a kortárs Helvetius A szellemről című botránykönyvét nyilvánosan elégették):
Nem értek egyet azzal, amit mondasz, de halálomig harcolni fogok azért, hogy mondhasd.
Liberális keret, szólásszabadságos konklúzió, amelyet magam se mondanék/írnék le, kivált, mert
- közhely,
- mindenki (tévesen) idézi,
ehhez képest kétségem sem volt, amikor október nyolcadikához közeledve odaültettem magam a gép elé: ha írok aznapra, a Népszabadság kivégzésének hetedik évfordulójára, akkor – lévén, hogy nincs jobb mondat hozzá – le fogom írni. Az van ugyanis, hogyha falhoz állítanának bennünket, az utolsó szerkesztőséget – és vele együtt az 1990 utáni redakciókat –, mi volt a legbelső, legmélyebbről érkező, legküldetéstudatosabb akármink – vö.: mit tekintettünk a hírlapírás-hírlapszerkesztés-közléspolitika alapjának –, ez a több évszázados mondat lenne az.
Világnézeti, mondhatni szociáldemokrata-liberális alapvetéseken nyugodtunk (békében), de ez sem nyomta el a lelkünk mélyén kiabáló konzervatívot és sok minden mást. Gondoltunk bármit is társadalom- és szociálpolitikai, gazdasági, kulturális kérdésekről, szegmensekről, folyamatokról, no pláne a hard core politikaiakról, közölhettünk bármilyen szocioriportot, exkluzív információt, akármit, nem engedtük meg magunknak, hogy ne kérdezzünk meg minden érintettet, ne törekedjünk komplex helyzet- és valóságábrázolásra, ne bontsuk ki az igazság minden részletét. Ennek nyomán persze teret kínáltunk olyasmiknek is, amikről már a megjelenés előtt tudtuk, hogy vetítés, kamu, nem igaz – éppen ezért tettük: túl azon, hogy nincs egyetlen, megfellebbezhetetlen igazság, a „világnézeti fősodortól” eltérő értelmezés, nyilatkozat, adott esetben hazugság a mindennapi életünkkel párhuzamosan futó valóságot jeleníti meg; így válik valami egésszé. És nyilván teret adtunk mindezek cáfolatának is; nem egyszer irtózatos viták, szócsaták kerekedtek a Népszabadság hasábjain, és ez így volt jó. Egy magára valamit adó lap gondolhat bármit a világról, tudnia kell, hogy a világ is gondol megannyi mindenről megannyi mindent.
Persze kubatovi, tarlósi, némethszilárdi interpretációban az újság szimplán „kommunista” volt. Most nem feltétlenül akarnék egy másik idézettel is előrukkolni, éspedig Esterházy Pétertől, aki 1990-ben azt mondta a Népszabadságról, hogy „már csak a nevét utálom”, de ha mégis, és itt most zárójelet kellett volna nyitnom, akkor képileg is publikálom hozzá EP 1991. december 24-én a Népszabadságban megjelent, Miért utálom a NÉPSZABADSÁG-ot? című dolgozatát, amely gyönyörű kor-, társadalom- és sajtóábrázolás egyben, az árnyalt árnyalat árnyalatának esszenciája, ilyen bekezdésekkel:
Ez így túlzás, nem utálom. Úgy mondanám inkább, hogy nem legkedvelem. Mert így szól a hirdetés, hogy a lap Magyarország legkedveltebb napilapja. Ezt az állítást szeretném árnyalni.
De akárhogy is, a mai hatalom szolgái rendre a „kommunista” jelzővel sulykolták központi paneljüket, amely szerint a Népszabadság 1990 után is „ugyanaz” a termék volt, tehát joggal végezték ki (miért élt?). De ha még a lap „kommunista” is lett volna – fun fact: e nyomvonalon az aktuális kormánypárti vezérek, családtagok is kiérdemelhetik a jelzőt, amennyiben 1990 előtt számosan vállaltak tisztséget a Kádár-rendszerben; készülhetne megannyi javított kiadás –, az sem indokolta volna az újság dühös, agresszív bezáratását abban a világban, amelyről a voltaire-i kép beszél; és amely máig hatóan alapja az európai, demokratikus, jogállami berendezkedésnek.
Ha már: a másik „ok”, a „gazdasági” sem állt meg: önmagában a szeriőz piacvezetői státusz sem ezt feltételezte, az üzemi eredmények idővel még kevésbé, az pedig végképp, hogy a kiadó más, a Népszabadsággal közös halmazban működő vállalkozásai jelentős pluszt termeltek az évi kétmilliárd forintos árbevételű újság szimpla létezéséből. Mindenekelőtt a saját lapját bőven a piaci ár fölött készítő nyomda. A pluszt a kiadó sosem forgatta vissza az általa mind erősebb költséghatárok közé szorított lap működésébe, mi több: a külföldi/többségi tulajdonosok részint felélték, részint más vállalkozásba – például nyomdaépítésbe – fektették azt a többmilliárd forintos eredménytartalékot is, amelyet a saját tulajdonú székházzal is rendelkező Népszabadság Zrt. halmozott föl hosszú évek során.
Az ideillesztett – mintegy zárójelbe tett – fotón két, az utolsó másfél évből tetszés szerint kiválasztott újságoldal látszik.
Az egyiken Rogán miniszter exkluzív helikopteres sztorija pihen, a másikon Varga pénzügyminiszter mesél a kormány gazdaság- és pénzügypolitikájáról. Volt miből válogatni. Tehettem volna ide Matolcsy– és MNB-történetet, mellé Szijjártó külügyminiszter kolumnás interjúját; bármilyen kormányzati korrupciós ügyet és ellenzékkritikus publicisztikát vagy éppen – a közléspolitikai határok legszéléig elmerészkedő szélsőjobbos és szélsőbalos szerzőktől közölt – tengernyi hit- és ideológiai vitát. Bármit, bármikor, bárhonnan mutathatnék most az újságból, ami mostanság a puszta hiányával nagyít rá arra a pusztításra, amelyet Magyarország szellemi, kulturális (stb.) téren elszenved.
Minthogy itt, ebben a szövegben igazából nem is a Népszabadság létéről-nem létéről beszélek (pedig); nem is rólunk, a „kivégzettekről” (akik persze sosem feledik el 2016. október 8-át); de még csak nem is a lap szétverésével kéz a kézben járó médiapolitikai Karthágóról vagy arról, olvashatnánk-e manapság Karácsony Gergely-interjút a Magyar Nemzet nevét viselő kiadványban (nem röhög).
Itt leginkább arról beszélek, mint a költő, meg-megállva, évente egyszer, ordítva-toporzékolva, hogy mérhetetlenül deprimáló nap mint nap belegondolni, és akkor még elnyomtam a lelkem mélyéről kiabáló Dahrendorfot is, hány évre, évtizedre szóló hatása lehet ennek az izének, nevezzük jelen állapotoknak, és miben reménykedhetünk akkor, amikor a jövő nemhogy ködös, hanem láthatatlan. Az a Magyarország, amelyet 1990 után az akkor még liberális Orbán Viktorékkal együtt berhelgetett a felszabadult nép, beláthatatlan távolságra került: nem látszik a bő évtizede tartó, külön kasztot építő, gőggel, arroganciával vegyes reváns-, dac- és gyűlöletpolitika vége, de a közepe sem.
Új Magyarország született, minden létező hatalmat, pénzt, jogot központosító, dinasztiákban gondolkodó, többcsaládos elittel, miközben az alkotók az ellenük fel-fellépő tömeget szisztematikus megfélemlítéssel, elbitorlással, kivégzéssel atomizálták. „Ne menj az utcára, mert kibaszunk az állásodból!” És tényleg. „Lassan annak is örülj, hogy levegőt vehetsz!” És tényleg.
Pontosan ezért fontos, ezért kell elbeszélni mindezt; mint amikor egy ordenáré Rogán-lebukás mellé Balog Zoltán-interjút tesz az ember. Ha más értelme nincs, annyi feltétlenül van, hogy az utókornak – mindenik polgárnak, továbbá a korszakot rekonstruáló szakembernek – jól rendelkezésre áll majd szöveg, kép, hang; ilyen, negyvenhét lájkig, három kommentig és két megosztásig jutó tartalom, amilyen ez. A Népszabadság kivégzése nem a legtipikusabb (bár), de megkérdőjelezhetetlenül szimbolikus eleme a kornak; példáján keresztül a rendszer működése azonosítható.
Egy gyönge pillanatában a Népszabadság alias-kivégzője, Heinrich Pecina mélyen a szemembe nézett: „Azért látok üzletet a Népszabadságban, mert ez az egyetlen újság Magyarországon, amely európai mércével is ismert, számottevő tényező”. Fura, de ma sincs kétségem afelől, hogy így gondolta – hogy akkor még így gondolta (minden másról beszél majd Rogán). Pecina akkori rezüméjét visszaigazolta a The Guardiantől a The New York Timeson át a Frankfurter Allgemeine Zeitungig, az Európai Parlamenttől az EBESZ-en át az ENSZ-ig, a konzervatív magyar professzortól a külföldig futott zöldségesen át a nemzetes kollégáig érő tiltakozáshullám is. Rogánét meg az idő.
Szóval, gyerekek, sose égessetek könyvet, ne is fóliázzatok! Pozícióban járjatok el úgy, ahogyan a Termelési-regényben olvashatjátok (még kapni a könyvesboltokban):
Ha én főnök lennék – bizonyos szint fölött nem süllyednék bizonyos szint alá.
Speciel ezt is rosszul idézik, cserébe ugyanúgy le se akartam írni.
A szerző a 2016. október 8-án bezárt Népszabadság utolsó főszerkesztője. Jelenleg a Párbeszéd – ZÖLDEK kommunikációs igazgatója, fővárosi sporttanácsadó.
