Herman János: A világ demokráciái, Ukrajna és a magyar hibrid rendszer
„Ott zengett a győzedelmi ének Erdoğan ajakán a május végi törökországi elnökválasztás holdas éjszakáján. Hónapokig figyeltük, ahogyan az ellenzék felfelé kapaszkodott a rendszer rettentő falán, hogy esélyt adjon a változásnak. Eddig jutott, nem tovább. És a megkönnyebbülés igen mélyről szakadhatott fel a magyar miniszterelnök kebeléből. Olyannyira, hogy elmondta: imádkozott Erdoğan győzelméért. Képzeljük csak el őt, midőn kecsesen borul le kelet felé, a Karmelita kemény kövére: Legyen meg az én akaratom…
A budai Várban vagy az ankarai Fehér Palota ezernyi szobájában senki nem mondott imát a török politikai foglyokért és a nemzetből kitagadott, árulónak bélyegzett demokratákért. Csak a két uraság órái ütöttek szinkronban tovább. Nekünk meg itt van idén is a tavalyi kérdés: Lehet-e választást nyerni egy kifejlett, begyökerezett, „választásos autokrácia” ellen? Vissza lehet-e alkotmányos úton szorítani a féktelenül alkotmányozó, vezérelvű rezsimeket? Majd a lényeg: az ilyen rendszerek hogyan és miért érnek véget? Ha egyáltalán véget érnek…
Valljuk be, idehaza inkább az idegen hódítók, nem pedig az atyai és gondoskodó, bennszülött zsarnokok elleni harcnak van hagyománya. Mifelénk a korok névadói rendre háborús vereségek és külföldi döntések nyomán távoztak – ki Estorilba, ki Tokmakba. Az 1990-es rendszerváltozás annyiban kivétel, hogy az rég beérett, belső folyamatoknak nyitott szabad utat. De ezt is külső minták szegélyezték. Igaz, hogy fejlett, a szabadság és a jólét magasabb fokára jutott országokból származtak. EU-belépésünknek ez volt a motorja, és ez lehetett volna a további fejlődés egyszerre korszerű és magyar modelljének a bázisa. Orbán is e jelben haladt, amíg kielégíthetetlen hatalomvágya és duzzadó önérzete bele nem ütközött a nyugati modell tiltó tábláiba. Tudjuk, hogy sorra verte le azokat, és végül olyan dudás lett belőle, aki már nem fér meg senkivel ebben az országban. Az ember azt gondolhatná, hogy emancipációsnak kikiáltott, Nyugat-ellenes lázadása legalább valódi hungarikum. Pedig egyáltalán nem az. Éppen ellenkezőleg: szokványos XXI. századi történet és sajnálatos kortünet. Ezért hasznos széles nemzetközi összefüggésben is vizsgálni, ahol kínálkozhatnak értékes tanulságok arról, hogy mi várhat még ránk. Az írás ennek kurta, elnagyolt és hiányos fejtegetése.
Hajdu Nóra: Egy közepes erejű földrengés
Közepes erejű belpolitikai földrengést okozott Németországban az ARD közszolgálati televízió rendszeres közvélemény-kutatásainak legutóbbi közlése: a szélsőjobboldali Alternative für Deutschland (AfD) párt 18 százalékos népszerűségével beérte a kormányzó szociáldemokratákat. A pártok versenyében ezzel az ellenzéki CDU/CSU mögött (29 százalék) az SPD-vel együtt holtversenyben a második-harmadik helyen áll. Az eddig harmadik Zöldek a 15 százalékos eredménnyel visszaestek.
A fejlemény azért is különleges, mert a német Alkotmányvédelmi Hivatal (a belső elhárítás) az AfD-t mint szélsőjobboldali szervezetet megfigyelés alatt tartja. A hivatalosan megfogalmazott gyanú szerint a párt veszélyeztetheti a német alkotmányos rendet.
Az orosz-ukrán háború első évfordulója új szakaszt nyitott a német belpolitikában. Tavaly a sürgős intézkedések után (például tél előtt a kieső orosz energiaszállítások pótlása) a minden német polgárt közép- és hosszú távon érintő következmények kerültek a politikai figyelem előterébe. A nyilvánosságot azonban nemcsak a háború érte felkészületlenül, hanem az is, hogy a röviddel a háború kitörése előtt megalakult hárompárti (Ampel, „közelekdési lámpa”) koalíció programjának megvalósítása valójában az addigi jóléti modell lényeges elemeinek felülvizsgálatát hozza magával. A program egyik központi gondolata a szembenézés a klíma- és energiaválság társadalmi-gazdasági következményeivel, ami a háború miatt lényegesen kedvezőtlenebb feltételek között – gyorsabban, radikálisabb döntéseket igényelve – valósulhat csak meg. Ma a német belpolitika egyik legfontosabb kérdése az átmenet a posztfosszilis gazdaságba, ami az ipar hagyományosan nagy súlyára épülő nemzetgazdaságnak kulcskérdés. Az új környezeti valóság fontos mindennapi létfeltételeket is érint, különösen a fűtést, a közlekedést, általában az energianyerést. Becslések szerint jelenleg például negyvenmillió német háztartásnak kell újragondolnia a jövőbeli fűtését.
Kovács Zoltán: A békéért könyörög
Mintha képtelen volna fölfogni, hogy vannak békekötések, amelyek nem szüntetik meg a feszültséget. Ide kapcsolódó tétele: „Ukrajna kormányozhatatlan roncs, a senki földje”, ahol káosz van. Némiképp persze, árnyalja az állítást, hogy káosz momentán Oroszországban van, pillanatnyilag nem tisztázott, hogyan foglalhatott el egy magánhadsereg két orosz várost. De ez biztosan bonyolultabb ügy, ezt alighanem csak az Orbánt kiválóan tájékoztató magyar titkosszolgálat látja át. Szerintük a Prigozsin-ügy semmiség. Putyin szerint ugyan polgárháború volt kialakulóban, de ugyan, mit tud ő erről az egészről. Nem ártana azért a világhírű magyar felderítést készenlétbe helyezni, Oroszországban egy új információ szerint ötvenkilenc magánhadsereg működik, a Wágner csak az egyik.
Ebben a Bild-interjúban aztán olyan kérdés is elhangzott, ami a nyilvánosságtól alapjában véve hermetikusan elzárkózó, csakis a péntek reggeli házi-interjúban megszólaló Orbán számára szokatlan volt. A riporter megkérdezte tőle, ha Putyin Magyarországra jönne, akkor a Nemzetközi Büntetőbíróság márciusi elfogatóparancsa értelmében letartóztatnák-e. Orbán Viktor azt mondta, Putyin egyelőre nem tervez Magyarországra jönni. A kérdés itt sem az volt, hogy néz ki Putyin őszi programja, de azt is megkérdezte Orbántól, hogy ő maga háborús bűnösnek tartja-e Putyint. Úgy válaszolt, nem az, de különben is, háborús bűnökről csak a háború után lehet beszélni. Ugyan, miért?
Váncsa István: Vanuatu magyar volt és magyar lesz
Hiába ügyeskedett az Orbán-kormány, eszméletlen összeget buktak a vakcinabizniszen, írja a Propeller. A mondatból nem világlik ki ugyan, hogy vajon a kormány, mint végrehajtó hatalom gyakorlásának központi szerve bukott-e „eszméletlen összeget”, vagy a kormánytagok külön-külön (esetleg is-is), tehát az érző szívű honpolgár mindenképp aggódni kezd. Pláne, ha megtudja, hogy kormányunk a drága pénzért összevásárolt tengernyi vakcinából hat és fél millió adagnyit elajándékozott. Ezt nem úgy kell értenünk, hogy ingyen döfte bele a saját alattvalóiba, hanem úgy, hogy idegen országokat tett vele boldoggá, mármost egy ily áldozatkész, bőkezű, jótékony kabinet érdemli meg a legkevésbé, hogy szívjóságából fakadóan a későbbiek folyamán filléres gondjai támadjanak. Tegyük hozzá, hogy leggavallérosabban épp a legdrágább vakcinát osztogatta, vagyis a Sinopharmot, amely négyszer annyiba került, mint az orosz Szputnyik V, miközben a népszerűségük nagyjából azonosnak mondható. Persze az elosztogatás még mindig racionálisabb és főképp humánusabb eljárás, mint behajítani a felesleget a sufniba, onnan pedig fokozatosan kihordani a kukába, mert ilyen is volt. Csaknem négyszázezer adag vakcina végezte a szeméttelepen, összesen csaknem ötmillió euró értékben, ami a mostani árfolyam mellett kétmilliárd forint felé közelít. Nem nagy pénz, ennyiért egy komoly, megbízható és udvarképes hazafi le se hajol, de azért mégis.
Viszont akad itten egy alig észrevehető apróság, jelesül az, hogy kormányzatunk a Sinopharmot megvehette volna közvetlenül Kínától is, méghozzá feleannyiért, ehelyett viszont beiktatott egy közvetítőcéget, amelynek egyedüli funkciója az volt, hogy a beszerzési árat a duplájára srófolja föl.
Szponzorált tartalom
A cikk az Élet és Irodalom támogatásával készült.
