A helyzet csöppet sem magától értetődő.
Egy volt miniszterelnök, az ellenzék legerősebb pártjának elnöke hirtelen követ dob a politikai kommunikáció és a közösségi média langymeleg állóvizébe, és sajtónyilatkozat helyett leginkább versszerűként címkézhető szövegekben osztja meg gondolatait a követőivel, híveivel és nem-híveivel, tehát a nyilvánossággal, a közvéleménnyel. Merész, vakmerő gesztus, mely jelzőkkel a szerző politikai pályáját – hol dicsérve, de inkább eufemisztikusan bírálva – egyébként is gyakran jellemezni szokás. A politikai aktor, a közéleti persona lírai énné fordítja önmagát. Irodalom ez? Igen, amennyiben a tapasztalat „géniuszának” és a kifejezés „géniuszának” kölcsönhatását, valóságérzékelés és nyelvi kompozíció összjátékát tekintjük irodalomnak, s nem csupán előbbivel vagy utóbbival azonosítjuk azt. Ez a kölcsönhatás a mostani esetben persze kevésbé nevezhető hétköznapinak, mint ahogy az irodalmi mezőben tevékenykedő, hagyományos költő esetében megszoktuk.
A szövegek majdnem mindegyikét szemlélődés és indulat egyként (vagy inkább váltva) szervezi. Szemlélődés és indulat, ez a modalitáskombináció a magyar irodalmi hagyományban közismert, kitüntetett példája a József Attila-i kései sirató. Ám a most adott versek esetében nem valami mélyen személyes téttel és leltárral nézünk szembe. Megkésve: itt a kései siratás a szerzői szöveggyárban direkt politikai perspektívát kap. A fel-felcsattanó révületbeszéd nem nyugszik, a zárlatokat magabiztos sematikussággal uralja le a jövőbe vetett tekintet (vigyázó szemét a szerző Pápára veti, vesd össze: „koszorús pápai költőnk verse”, Dícsértessék). A pirkadó hajnal reménye kecsegteti, melynek közhelyes pátosza romantikus és pártköltészeti asszociációkat is ébreszt: Petőfi Sándor és Benjámin László történelmietlen leblattolásának lehetünk tanúi. („Mi meg készülünk.”, Rendetlenség lett; „Gyülekezünk.”, Gyülekezünk; „Csak bennem lesz irgalom.”, Ragacsa köti a semmit). Ennek a hagyomány nyújtotta eszköztárnak az átsajátítása olyannyira reflektálatlan, hogy a kortárs befogadó persze nyelvjátékot sejt, a gesztus nem tudja nem az ironikus olvasatot követelni ki, de az olvasó ennyiben legalább a saját kora kényszereibe van belevetve (az ironikus olvasat: norma – ez volt a Magyar Irodalom Házának homlokzatára írva egykor, innen indultunk, ezt hagyjuk épp magunk mögött).
(Vesd ösze: „Szerintem nem akartad mondani ezt a hasznos hülyét. Szerintem ilyet nem mondunk egymásra, ha nem haragszol.”) Ez alól az ítélet alól talán a Magyar vagy című vers egyes szöveghelyei kaphatnak felmentést, de azok is csak azért, mert – mondhatnánk – intertextuális párbeszédbe lépnek az életmű egy korábbi pontjával, bár talán valójában csak egy régi ötlet újrahasznosításáról van szó. „Nem szereted Ligeti György zenéjét.”, áll az ötödik versszakban, a 2007. március 15-ei MÜPA-beszédben pedig ez hangzik el: „Imádod Kurtágot. Vagy bevallod magadnak, hogy ki nem állhatod, sőt, nem is érted. Neked Katona Klári vagy az ijesztő nevű Tankcsapdák [sic! – F. R.] együttes a legnagyobb zenei élmény.” (Az „összetartozunk” úgy tér vissza az idézett beszédben refrénszerűen, ahogy itt a „Magyar vagy”.)
A beszédaktusnak ez a görcsös illúziója ugyanakkor hiánypoétika is, amennyiben a politikai siker pótlékaként értelmezendő (vesd össze az életmű középpontjával: „És írok majd kibaszott jó könyveket a modern magyar baloldalról.”). A lírai én ebbe a pozícióba csapdázza bele visszatérően önmagát, és ezzel természetesen a versek nyelvének mozgáskorlátozottsága is egybecseng. A nyelvi kifejezőeszközök szűkösségéből olyan befoghatatlanul tág és űrüres jelentéstartományok nyílnak meg, hogy az olvasó lényegében strófáról strófára elszédül a mesterkélt eszköztelenségnek ettől a retorikai önhittségétől. („Nincs.”, Ragacsa köti a semmit; „De úgy.”, Ragacsa köti a semmit; „Igazan.”, Mert; „Jövünk.”, Gyülekezünk). A szikárság és a kihagyásos szerkezetek hordozhatnának valami titkot is, kihasználhatnák a suspense dramaturgiai fogását, ám ehelyett az értelmetlenség tornácáig vonszolják újra és újra a versmondatot és vele az olvasót.
És itt érkezünk el e lírai életmű kudarcának legfőbb okához: ebben a költészetben a világérzékelés csak egyetlen létező referencia prizmáján keresztül lehetséges. Ez az adottnak tekintett Külső biztosít ennek a versvilágnak egyáltalán bármilyen értelmet.
Mert a beszélő önmaga helyett képes a maga mindenségét versbe venni, amelyen kívül számára tényleg nincs semmi. Csakhogy az ő mindensége, az ő alfája és ómegája, tehát a fekete lyuk, amely mindent bennfoglal és mindent elnyel: a Másik. A pokol a Másik. Ennek a felnövesztett démoni Másiknak a ragacsa köti ezt a semmit, amit kénytelenek vagyunk itt és most versként olvasni.
A szerző költő, a Hévíz című folyóirat szerkesztője. A szöveg a Cigiszünet podcastban elhangzott élőbeszéd szerkesztett-bővített változata.
