Tömpe István: Hamis ígéretek földje: Ismerős vonalak
Alighanem igaza van Csepeli Györgynek, amikor azt mondja, hogy rossz magyar örökség a barát-ellenség megkülönböztetés gyenge képessége, de persze van, hogy csak a kényszerek bénítóak. Ne takarjuk el a szemünket: még a széteső és újra épülő magyar történelemben is elképesztő az, amit a mai kormány tesz. Gátlástalanul, a nemzeti érdeket mellőzve egyszerre támadja szövetséges EU-t és a NATO-t. Talán csak úgy tartja, ő a nemzet. Mintha nem is lett volna rendszerváltás. Mintha az egész cirkusz csak arra lett volna jó, hogy felszabadítsa a kormányzó elitet a társadalmi felelősség és a gátlások alól.
Ha csak a mai tendenciákat vetítenénk előre, a magyar jövő csupa veszélyes zsákutcából állna. Farvizeken hajózunk, de legalább jó hajót válasszunk magunk elé: az EU ilyen. A kínai dinamizmus a kínaiaknak szól, hozzánk legfeljebb az akkumulátorszektor, meg egy növekvő kínai közösség jut. Az orosz dinamizmus jelenleg, amíg bírják, emellett sem a mai magyar életszínvonalnak, sem a vezéri törekvéseknek nem lenne megbízható háttere. De gondolhatunk a fél évszázaddal korábbi Spanyolországra és Portugáliára is. Léteztek, szegényen, magányosan. Nemzetközileg is érvényes konszolidációs modell nélkül csakis rossz perspektívák keletkezhetnek. És ha csak a német autógyárak és a kínai akkumulátorüzemek nem váltanak adakozó-támogató üzemmódba, a jogállam-nélküliség, az egykezi kormányzás növekvő igényeire csupán egy biztos forrást tudok: ez pedig te magad vagy, kedves állampolgár.
Herman János: A NATO és az Ukrajna elleni orosz agresszió
Putyin, az imposztor imperátor és a békeharcos Orbán voltaképpen ugyanazt plakátoznák ki Hegyeshalomtól Vlagyivosztokig. Addig járt a korsó a posztszovjet kutakra, amíg el nem tört. Az USA és a NATO behatolt Oroszország féltett szentélyébe. A sugallat árad: a háborúért a NATO (is) felelős.
Minden oroszok Putyinja már régen letépte magáról az evilági igazság kötelékeit. Hagyjuk is most őt, van baja elég. De az megérdemli figyelmünket, ha Orbán efféléket beszél. Hiszen ő (talán még) tudja, amit tud. Magyarország idestova 24 éve a NATO tagja. Ebből 16 esztendő Orbán országlásával telt el. A Szövetségben ő a második leghosszabb ideje fungáló vezető. El nem hárítható politikai felelősséget visel a NATO döntéseiért – ideértve az új tagok felvételét, a reagáló képesség erősítését, a keleti irányú csapat-telepítést, a közös légtérvédelmet vagy a haderő integrált fejlesztését. Mindent, amivel Moszkva igazolni igyekszik a véres agresszióját.
Ha a magyar kormányzat rókalelkű, az mindenkire visszahull ebben az országban. Fontos tehát felidézni, hogy mi és miért történt Oroszország és a mi Szövetségünk viszonyában az utóbbi évtizedekben. A 90-es nagy európai fordulat után a NATO maradt, de nem maradt ugyanaz. A szövetségeseket megosztotta – mindmáig megosztja – a viszony Oroszországhoz. Kezdettől két felfogás versengett egymással. Méghozzá nemcsak az egyes tagországok között, hanem azokon belül is.
Az első szerint az erőre kapó Oroszországban majd felülkerekedik az a meggyőződés, hogy a birodalom felfeslése a demokratikus nyitásnak tudható be. Az alma megint a fa alá esik. Hová is esne egy ilyen terebélyes fáról? Nincs a világon senki, aki megakadályozhatná, hogy Moszkvába hazatérjen az önkényuralom. Mert Oroszországot csak legfelülről, egy akarattal, egy programmal lehet egyben tartani. Minden területi veszteség a revans, a hódítás projektumába torkollik. Most is így lesz. Addig kell az erős kordont felállítani, amíg még lehet.
Jaél Hubert: Az izraeli álom vége?
A Közel-Kelet egyetlen demokráciájának polgárai az elmúlt három évben háromszor választottak új kormányt. A legutóbbi választást 2022 novemberében tartották. Benjamin Netanjahu, akinek pártja, a Likud pártja sohasem kapta meg a szavazatok többségét, most mégis újra miniszterelnök lett, mert sikerült koalíciót kötnie a radikális jobboldali és vallási pártokkal. Az izraeli parlament, a Kneszet százhúsz képviselőből áll, akik tizennégy pártot képviselnek. A képviselők negyedét a Likud adja, s ez a párt világi platformon áll, ám a koalícióban részt vesznek ultraortodox zsidók, akik a miniszterelnök ama hazárd ígéretének fejében csatlakoztak a koalícióhoz, hogy szigorú vallási szabályokon alapuló törvényeket fogadtat el; valamint jobboldali cionisták, akik az arabok kiűzését követelik Izraelből és a hatnapos háború (1967) óta izraeli fennhatóság alatt álló megszállt területekről.
A jelenlegi kormány tervének, hogy az ország Nyugat felé hajló, szekuláris/liberális lakosságát ellenőrzése alá vonja, része a Netanjahu és politikai szövetségesei által a parlamentben szorgalmazott bírósági reform is. A Legfelsőbb Bíróság jogköreit csorbítanák. Döntéseit a Kneszet egyszerű többségével (61 képviselő a 120-ból) érvénytelenné lehetne nyilvánítani. A bírókat kiválasztó bizottságban automatikusan többségbe kerülne a kormányoldal, aminek eredménye természetesen konzervatív bíróság lenne. Mivel Izraelnek nincs olyan chartális alkotmánya, amely világosan elkülönítené a hatalmi ágakat (a hatályos Alaptörvényt sokan pszeudoalkotmánynak nevezik), a bírósági szektor ilyen jellegű ellenőrzése egy fékek és ellensúlyok nélküli, tekintélyelvű rendszert alapozna meg. A javasolt reform által jelenleg veszélyeztetett csoportok közé tartoznak a nők és az LMBT polgárok.
A kormány és az ellenzék konfliktusának fókuszában a demokrácia áll. Szimha Rothman, a Vallásos Cionista Párt képviselője nyilatkozatot tett közzé arról, hogy a kormányt demokratikus választásokon választották meg. A tüntetőket anarchistáknak nevezte, akik semmibe veszik a választók akaratát. A tüntetők viszont fasiszta rezsimnek nevezik Netanjahu kormányát, amely visszaél a demokratikus úton megszerzett hatalommal.
Kovács Zoltán: Letermelték, beforgatták
Nincs abban semmi különös, hogy a térség cégeinek egy részében sok a Tasó, meg sok a Tasó-közeli: ez a családi összetartozás politikai beágyazottsága, semmi több. Ez amúgy az első Orbán-kormány idején volt először tetten érhető. Említeném a Torgyán-dinasztiát, melynek történeti megalapozottságát dr. Kávássy Sándor akkori államtitkár foglalta egységes elméletbe, aki szerint ősi hagyomány, hogy a nemesi rangot kapott ember egész atyafiságára kiterjedjenek az előjogok, sőt, az előbbiekre hivatkozva, természetesnek tartotta azt is, hogy a politikus rokonok vezető pozíciót töltsenek be egyes állami többségű cégekben. Torgyán Józsefhez, illetve családjához kapcsolódó számos személy jutott különböző tisztségekhez: Torgyán Józsefné Cseh Mária. Torgyán Sándor: Torgyán József testvére. Torgyán Attila: Torgyán József fia. Hingyi Beatrix: Torgyán Attila felesége, a pártelnök-miniszter menye. Hingyi Lászlóné (Sztojka Luca): Torgyán József nászasszonya. Hingyi László: Torgyán József nászura. Ortutay Mária: Torgyán József másodunokatestvére. Schrötter Leó: Torgyán Józsefné Cseh Mária unokatestvére, más információk szerint Torgyán József keresztfia.
Elég sok Torgyán és elég sok Hingyi, miért lenne ennél kevesebb Tasó?
Elhunyt Ragályi Elemér – Báron György, Gazdag Gyula
Hogy mekkora operatőr volt, azt nem most kell elmondani. Az impozáns életművet, az Oscar és Emmy-díjas filmeket, a világsztárokat, akikkel dolgozott, s a magyar filmeseket, Zolnay Páltól Elek Juditon át Makkig, Gaálig, Mészáros Mártáig, Gazdag Gyuláig, Sándor Pálig, Török Ferencig. Nélküle nem lenne modern magyar filmtörténet. Pontosabban lenne, csak más, szegényebb volna. Minden stílust magas szinten tudott, a kézikamerás dokumentarista fényképezéstől, amelynek hazai úttörője volt, a hagyományos stúdióvilágításig és plánozásig.
Finom, elegáns úr volt a léha filmesek között, egyszerre a minőség arisztokratája és vérbeli demokrata. Mert tudta, a filmezés csapatmunka. Amikor három éve átvette a kritikusok életműdíját, vagy féltucat embert hívott ki maga mellé a színpadra, a fahrtmestert, a focus pullert, a világosítót, s fiát-asszisztensét, az ugyancsak kiváló operatőr, Marcit, akikkel dolgozott, s akikkel az elismerést képletesen megosztotta. A következő években már ő adta át a filmkritikusok kitüntetését a fiatal operatőröknek. „Tudod, mennyit jelent nekik, hogy tőled vehetik át a stafétabotot?” – nem hagyta végig mondani, közbevágott: „ez nekem jelent nagyon sokat!” Az idei februári díjkiosztó volt az utolsó nyilvános szereplése. Fiatalos volt és elegáns, mint mindig. Két napra rá felhívott és – tőle szokatlanul – hosszan beszélt az elmúlásról, arról, nemzedéktársain milyen fájdalmasan fog az idő.
Szponzorált tartalom
A cikk az Élet és Irodalom támogatásával készült.
