Dobozi István: Kísért 2008 szelleme? Az amerikai bankválság
A bankpiacon a legfontosabb tőke a bizalom; az, hogy a kliensek biztonságban érezzék a pénzintézetekben elhelyezett megtakarításaikat. Tanulva a korábbi válságok tapasztalataiból, az amerikai pénzügyi hatóságok mindent elkövettek a dominóhatás, az általános bankpánik, a részvényeladási és betétkivonási roham megelőzése, a bankpiaci láz lehűtése érdekében. Villámgyorsan bezárták a csődbe jutott SVB-t és a Signature Bankot, a betétbiztosítást a negyedmilliárd dolláros törvényes plafonon túlmenően kiterjesztették a bezárt bankoknál elhelyezett összes betétre, függetlenül az összegtől. Később Janet Yellen pénzügyminiszter odáig ment, hogy – nem hivatalosan ugyan – kilátásba helyezte az amerikai bankokban elhelyezett valamennyi betét (csaknem 18 billió dollár!) esetleges, átmeneti időre érvényes állami biztosítását. Az effajta, rendkívüli állami kezesség „erkölcsi kockázatáról” a válsághangulatnak köszönhetően most viszonylag kevés szó esik, kivéve a konzervatív Wall Street Journalt, amely vitriolos szerkesztőségi cikkekben támadja az „erkölcsi kockázatra” – a közpénzből való bankmentés kockázatnövelésre ösztönző hatása – fittyet hányó, „pánikoló” Biden-kormányt.
A Fed rendkívüli, sürgősségi hitelkeretet hozott létre a súlyos likviditási gondokkal küszködő közepes bankok számára, amelyből lejárat előtt névértéken (vagyis szubvencionáltan, a tényleges piaci ár fölött) vásárolja vissza a hosszú lejáratú kincstárpapírokat. A mesterségesen életben tartott First Republic Bank iránti piaci bizalmat pedig a JPMorgan vezetésével Amerika legnagyobb bankjai próbálják masszív tőkeinjekcióval helyreállítani, ami példátlan magánszektorbeli összefogást jelent az amerikai pénzügyekben.
Ádám Péter: Nyugdíjreform Franciaországban
A francia nyugdíjrendszer – már ha a hihetünk Michaël Zemmournak, aki jelenleg a kérdés legkiválóbb francia szakértője – az áterőltetett reform előtt is viszonylag jól működött. Enyhe deficittel, igaz, lehet számolni az elkövetkező másfél évtizedben, de fenyegetni semmi sem fenyegeti a rendszer pénzügyi egyensúlyát. Sőt,
A francia nyugdíjrendszer viszont – hála a korábbi reformnak, amely 2011-től 62 évben állapította meg a nyugdíjkorhatárt – szilárdan áll a lábán. Annál is inkább, mivel már az 2010-es reformmal is megrövidült a nyugdíjban töltött évek száma, és a nyugdíjasok életszínvonala is csökkenő tendenciát mutat.
Ami a jelenlegi változások lényegét illeti (a reformot egyébként az államfő elnökválasztási kampányában is belengette), a jelenlegi 62 éves korhatárt fokozatosan 65 évben (illetve a jobboldali többségű Szenátus módosító indítványának megfelelően 64 évben) állapítják meg, mégpedig úgy, hogy a korhatárt már 2023-tól a nyugdíjküszöböt elérő minden korcsoportnál négy hónappal emelik, így csak az 1969/1970-ben született korcsoport megy majd a 64. életév betöltése után nyugállományba. A reform másik újdonsága, hogy akik korán álltak munkába, és hosszú munkaviszonnyal rendelkeznek, azok az eddigi 60 helyett 62 éves korukban mehetnek nyugdíjba.
Kínok kertje – Kardos László levélváltása fiával, Pándi Pállal
1962 augusztusáig a Nagyvilág közli Dürrenmatt Romulusát, ezenkívül egy hangjátékát (persze kommentárokkal), és Németh László, valamint Veres Péter hosszabb esszéit a svájci íróról, továbbá Rényi Péternek a „népiek” Dürrenmatt-képét marxistául „helyrerakó” kritikai szövegét is. Amikor tehát nagyapám ’62 augusztusában levelet ír éppen nyaraló fiának, A fizikusok már a nyomtatást várja Fáy Árpád fordításában, sőt látjuk, hogy a Kardos László levelében felvázolt kommentár koncepcióját Pándi jónak tartja (apja levelében oldalra pirossal odaírta a harmadik út taglalásához, hogy „jó”); nagyapám 80-90 százalékban biztos abban, hogy közölni akarja, de ő mindig is óvatosan döntött, no pláne, hogy Gereblyés és Fáy is ingadozik. Pont ez az a „klasszikus” helyzet, amikor Kardos Lászlónak tanácsért kell fordulnia Pándi Pálhoz: az irodalmi orákulum felvilágosítást kér a kultúrpolitikai orákulumtól, aki „postafordulatával” válaszol.
Pándi a közlés mellett van, persze a kommentárral együtt, ám látja, hogy a fordítás neki megküldött gépiratán ceruzával ki van húzva két rész. Apám reflexiója: két eset lehetséges: vagy még húznak a darabból „semleges” részeket is, és akkor a közlés „Részletek D. drámájából” címmel mehet, vagy közölnek mindent, de akkor legyen jó a bevezető, és akkor nem kell húzni.
Csizmadia Ervin: Az ellenállás a magyar politikában
Nem túl nagy felismerés, hogy a jelenlegi magyar politikában nem tud kiérlelődni egy életképes ellenzéki alternatíva. Miközben azonban ez közhely, roppant meglepő, hogy azok, akiknek a dolguk lenne kitalálni, mégis miként jöhetne létre egy kormányképes ellenzéki opció, régóta adósak ezzel. De máris fogjuk vissza magunkat, és ne legyünk egyoldalúak. Nem biztos, hogy a mai ellenzék képviselői nem értik a szakmájukat. Könnyen lehet, hogy nálunk szinte lehetetlen kormányellenzéki alternatívát adni. Hogy ez az állítás egyáltalán nem áll messze a valóságtól, azt éppen a modern magyar politika másfél évszázada mutatja, amelyben szinte sosem találunk kormányképes ellenzéket. Lehet, hogy a megoldás nem is a „hagyományos” ellenzékiség útján keresendő? Lehet, hogy ellenzékhiányos rendszerekben a társadalmi ellenállás a nyerő opció?
Ha a magyar politikatörténetre tekintünk, azt látjuk, hogy két, a maitól teljesen eltérő ideológiai karakterű rendszerben sem fejlődött ki kormányzásképes ellenzék. A dualizmus korszakában Tisza Kálmánnak sem volt kormányképes ellenzéke tizenöt éves miniszterelnöksége (1875–1890) alatt, és ez volt a helyzet a két háború között, Bethlen István kormányzása (1921–1931) idején is. A többi magyar miniszterelnököt nem említem, mert bár az ő működésük során (1890 és 1918, valamint 1931 és 1944 között) ingatagabbak voltak a kormánytöbbségek, kardinális változás akkor sem következett be.
Kovács Zoltán: Állami futballbajnokság
A felcsúti klub egy tízszeresére fújt luftballon, amelyik bármikor szétdurranhat, és valószínűleg szét is durran, amint a kormányfő leveszi róla áldásos kezét, vagy akár csak tekintetét. Az átlagos meccsenkénti nézőszám 1285, ami csakis azért ezer feletti, mert az idelátogató fővárosi klubok hozzák a szurkolóikat, de van olyan meccs, ahol 6-700 néző verődik össze. Ehhez képest szédelgően magas bevételeket könyvelnek el. Ide strigulázzák a szponzori, reklámbevételeket, a jegyek és bérletek eladásából befolyó pénzeket, a kereskedelmi bevételeket is. Ezek aránya nem ismert, de nem kétséges, hogy a vállalkozói támogatások valamilyen kapcsolatban vannak a pályázatokon nyertes cégekkel. Hogy a játékok jövedelme mennyi, az üzleti titok. Ez nyilván abszurditás abban a futballvilágban, amelyikben nyilvános, hogy mennyit keres Messi meg Ronaldo, de üzleti titok, mennyi mondjuk a felcsúti középhátvéd fizetése. Igazán abszurddá teszi, hogy az előbbiek munkáltatója többnyire saját bevételeiből működteti a klubját, a felcsúti futball költségvetéséről mindez aligha volna elmondható, minden homályos, erről jogerős bírói ítélet ellenére sem adnak számot a klub vezetői. Normális esetben a falu csapatának megyei bajnokság első osztályában, jó esetben az NB III-ban volna a helye, és ha ez az eszement állapot megszűnik, nyilván, oda is jut majd.
Szponzorált tartalom
A cikk az Élet és Irodalom támogatásával készült.
