Tudod, milyen érzés, amikor az orvos annyira futószalagon kezeli a helyzetet, hogy hiába vagy rózsaszín ruhácskába öltöztetett kisbaba, hanyagul legyintve a műhiba okozta orrsérülésed kapcsán közli az anyukáddal: »nem baj, majd bajuszt növeszt«, és rácsodálkozik, mikor közlik vele, hogy ez azért sem lehetséges, merthogy te kislány vagy? Én tudom, mert anyu elmesélte, mikor nagyobb lettem.
Nem maradunk láthatatlanok – ezzel a címmel rendezett nemrég a Nő az erőnk csoport és az Artemisszió Alapítvány a Kesztyűgyár Közösségi Házban egy kiállítást. A csoport alapítói – akikkel a kiállításon találkoztunk – maguk is fogyatékossággal élő nők, akik azért indították el a kezdeményezést, hogy végre idehaza is legyen egy olyan szervezet, amely kifejezetten a fogyatékosággal élő nők érdekeit képviseli.
A kiállításon képekkel és szövegekkel mutatták be a nőiségük megélésének élményét azok a nők, akik a többségi társadalom számára többnyire láthatatlanok. A bemutató egy öt alkalomból álló fotóhang workshop eredménye volt – az anyaggal szerették volna mindazt megmutatni, ami felett a valóságban az emberek elsiklanak, amit nem vesznek észre.
A fenti idézet is a kiállítóterem falán volt olvasható, a szerző Kocsis Nikolett, a Nő az erőnk egyik alapítója. Nikol szociálpedagógusként végzett, most az ELTE mesterszakára jár, jelenleg egy érdekvédelmi szervezetnél próbaidős ügyfélszolgálati munkatárs, reméli, hogy a három hónap letelte után is maradhat.
A kiállított képei mellett kendőzetlen őszinteséggel írt a múltjáról.
Tudod, milyen érzés, amikor egy lábműtétkor nem elaltatnak, csak gerincérzéstelenítőt kapsz, és kábultan érzed a csiklandozó szikét, vagy épp látod, ahogy felemelik a lábad, hogy hozzáférjenek? Tudod, milyen érzés, amikor cérnaszálakat és fémkapcsokat szednek ki belőled, és bármennyire bátran akartál erős maradni, mert megígérted anyukádnak, hogy az leszel, most mégis tőled zeng az egész kórház? És ráadásul apukád, aki megígérte, hogy ott lesz melletted, mégsem jön valamiért, pedig te várod?
Mellette a csoport másik alapítója, Ivicsics Borbála, akivel kicsit olyanok, mintha testvérek lennének, néha bátortalanul, olykor határozottan fejezik be egymás mondatait. Nő az erőnk, hirdeti a szervezet neve, a bennük rejlő mérhetetlen erő láthatóan egymás miatt is napról napra növekszik, Nikolé Bori, Borié Nikol által.
Bori közlekedésmérnökként végzett, most levelezőn rehabilitációs környezettervező szakmérnöknek tanul. Augusztus óta a budapesti közösségi közlekedés akadálymentességének élharcosa. Fejlődési rendellenesség miatt karok nélkül született, neki ez az állapot a „normális”, mindent megtanult a lábával csinálni.
Hogy mit jelent számukra fogyatékossággal élő nőnek lenni? Mindketten azt érzik, hogy kettős hátrányos helyzetben vannak, hiszen nem elég, hogy fogyatékossággal élnek, de még nők is. Sokszor, sokféleképpen tapasztalták már ezt a hátrányt, Bori például a mérnöki világban állásinterjún is, ahol „csak néztek rá, mit keres ő ott egyáltalán”.
Az érintettek a nőiességüket nehezebben élik meg, mert először mindenki a fogyatékosságot látja bennük. Sőt, talán ők is saját magukban
– mondja Nikol. A Nő az erőnkkel viszont szeretnének rávilágítani arra, hogy olyasmi, amit mindenkinek fel kell fedeznie magában. Még a fogyatékossággal élő nőknek is, akik a társadalmi hierarchia legalján vannak.
Fájó pont számukra, hogy még a fogyatékossággal élő férfiakhoz képest is nagy a hátrányuk, hiszen kutatások igazolják, hogy ők jobban teljesítenek a munkaerőpiacon, többen jutnak be közülük a felsőoktatásba. A gondok persze nem csak a munka és a tanulás világában jelentkeznek.
Néha csak „bugyuta” kérdésekkel próbálkoznak, mindig ugyanazokkal, ezeket pedig már nagyon unják.
Persze nem az a baj, ha kérdeznek, jegyzi meg Bori, csak egy idő után már fárasztó unásig ismételni ugyanazokat a válaszokat. Tőle például gyakran megkérdezik, nem fázik-e a lába, mivel csak egy félzokni van rajta, hogy tudja használni a lábujjait. Nem, nem fázik, megszokta már. Csak a bokája fázós.
Bori kedvenc „segítő” tárgya egyébként a piros körömlakkja, ez segít nőnek éreznie magát, habár csak ünnepnapokon használja, áll az egyik kiállított képe mellett, amikor „igazán ki szeretné cicomázni magát”, hátha észreveszi valaki. Egy előnye van, hogy a lábait használja a keze helyett: így nem csak a nyári szezonban van értelme kilakkozni a lábkörmeit.
Rúzst is csak ritkábban használ, mert néha a szája is a keze, sokszor azzal fog meg dolgokat hosszabb-rövidebb időre, úgyhogy nem túl szerencsés, ha összerúzsoz valamit. De azért abban reménykedik, hogy ezek az apróságok utalnak rá, hogy nő.
Mert sajnos a legtöbb férfi csak a fogyatékossággal élő embert látja bennem, nem pedig a nőt, akinek nincs keze.
A szülők hajlamosak túlfélteni a lányokat, főleg, ha fogyatékossággal él – mondja Nikol. Ő is egy ilyen családból jön. Gyerekként még több lányos ruhát felvett, anyukája sokszor ráerőltette a szoknyát, hogy „márpedig fel kell venni, te így vagy csinos”. Aztán, ahogy telt az idő, belekényelmesedett az általa választott viseletekbe, és inkább takargatni akarta a lábát.
„Volt, hogy csúfoltak, lenyomorékoztak az utcán, semmibe vettek, átnéztek rajtam, és bárhogy igyekeztem, úgy éreztem, behozhatatlanok a hátrányaim. Nem éltem meg azt, hogy nő vagyok, nem is mertem megélni. Nehéz volt ezek után egy olyan felnőtté válni, aki most az élére áll ennek az ügynek, és arra próbál biztatni másokat, hogy akármilyenek is vagyunk, igenis mutassuk meg, mert lehet, hogy valaki számára pont így vagyunk szépek” – meséli Nikol.
Borinak – mivel születése óta fogyatékkal él – folyamatosan változott a hozzáállása, kezdetben úgy érezte, mindenki csak a fogyatékosságával törődik, már a húszas éveiben járt, amikor önállóvá válva „ráébredt a nőiességére”. „Nekem az hiányzik, hogy valaki megdicsérje, milyen csinos vagyok”, jegyzi meg, ezt a fájdalmát pedig a kiállított képei mellett is megfogalmazta:
Kétszer egy évben néhány napig éppen besüt a nap a szobámba reggel az ébredés és a készülődés órájában. Ilyenkor néhány percig csukott szemmel élvezem a nap melegét. Egyedül élek, nincs, aki ébredéskor azt mondaná, gyűrötten is szép vagyok. De ilyenkor úgy érzem, a napsugarak az arcom simogatása közben ezt üzenik.
Nehezen élik meg, hogy akár a címlapokon, akár a közösségi médiában folyton tökéletes, retusált képek jönnek szembe velük – „minden filterezett, miközben mi nem tudjuk kifilterezni a fogyatékosságunkat, nem lehet, nem is ez a cél”, hangsúlyozza Nikol. Miközben bevallja, hogy egészen más érzés egy olyan nő mellett megjelenni, aki „mintha most lépett volna ki egy divatlapból”. És valahol ez is arról szól, mennyire tudja magát elfogadni.
Hogy mennyire? Szerinte nem a hiányosságokra kell elsősorban koncentrálni, hanem arra, hogy miben egészek, és ki kell mondani, hogy ők ezzel együtt is teljesértékű emberek. Most még hiányzik neki a stabilitás, a biztonságérzet, hogy úgy sétálhasson az utcán a párjával – már ha lenne, vallja be keserédesen –, hogy ne kelljen attól tartania, valaki beszól a járása miatt. Várja, hogy legyen vele valaki, aki nem a hiányt érezteti, hanem a teljességet.
Bori úgy érzi, nehéz meghatározni, hol tart az elfogadás folyamatában, ráadásul a legvégére nem is lehet elérni, mondja, Halad egy úton, miközben az ilyen projektek által, mint ez, ő is érzi, hogy fejlődik, hiszen így ország-világ előtt felvállalják a saját képeiket és történeteiket.
Nikol úgy emlékszik, talán 19 éves korában kezdett elindulni az elfogadás útján, most valahol a közepén tarthat az útnak, ami soha nem fog véget érni.
Az egyetlen út előre van, de folyamatosan tapasztalunk, másoktól is rengeteget tanulunk, és olyan leckéket kapunk, amiket meg kell oldani, nincs mese.
Nemcsak az elfogadás nehéz, hanem a megnyílás is. A lányok azt tapasztalják, nehéz úgy kinyílni, ha azt érzékelik, a külső miatt nem veszik észre a belső értékeiket, amiket talán meg sem látnak, vagy félnek kérdezni, nem akarják őket megsérteni egy rossz kérdéssel. Érdeklődés híján pedig sok mindenről lemaradhat a külvilág. Olyasmikről is, amik talán fel sem merülnek bennük. Például arról, hogy Borinak van jogosítványa is.
A kiállításnak az volt a címe: Nem maradunk láthatatlanok – de ők hol érzik magukat annak leginkább? Bori a ritka fogyatékossága miatt inkább az ellenkezőjét tapasztalja: őt mindenki észreveszi. Kérdeznek is tőle, igaz, kizárólag a fogyatékosságáról. „A láthatatlanság, hogy azt nem veszik észre, ami emögött van.”
Nikol fogyatékosságára is felfigyeltek már kiskorában is, általános iskolában sokat csúfolták, tudomást sem vettek arról, milyen értékek lakoznak benne. Emiatt sokszor azt érezte, sokkal többet kell teljesítenie, mint a kortársainak, mivel integrált oktatásban tanult, ő volt az egyedüli fogyatékossággal élő az osztályban.
Nem voltak körülöttem sorstársak, akik példát mutattak volna, hogy annyira nem vagyok egyedül. Láthatatlannak érzem magam, mert mindenki a fogyatékosságom látja először, ez gátolja meg őket abban, hogy mélyebben megismerjenek. Vagy fennakadnak olyasmin, hogy én miért nem megyek el korcsolyázni. Nem azért, mert ne akarnék, hanem egyszerűen nem tudok.
Gimnazistaként egyszer elment sítáborba, az maradt meg, ahogy az első két napot végigszenvedte, mielőtt egy kis lankán megtanult síléccel a lábain egyensúlyozni, közben pedig nézte a többieket, ahogy mennek fel és le a hegyen. „Kialakul így az emberben egy szorongás, hogy én is szeretnék teljesíteni, tudok is, csak lehet, hogy több időbe telik, mint másoknak.” És hiába érzi magát láthatatlannak, nagyon sok mindent szeretne megmutatni.
Emiatt gyerekkora óta a könyvek a támaszai: „egyik műtétem után otthon feküdtem egész nyáron, mit csináljon egy hétéves gyerek, ha nem tud mozogni, olvas”. Eleinte az anyukáját piszkálta azzal, olvasson neki, ám egy idő után ő közölte, hogy nincs mindig ideje rá, inkább olvasson ő neki. Fordult a kocka, meg is tanult olvasni egy nyár alatt. A könyvekhez való viszonyát a fogyatékossága ajándékának tartja, igyekszik is erre támaszkodni.
Jelentek meg versei antológiákban, erről az egyik kiállított képe mellett így írt: „A lépcsőfokok normál esetben akadályt jelentenek számomra, amelyet csak akkor tudok biztosan megmászni, ha mellettük korlátba tudok kapaszkodni. Nem így van ez a könyvekből készített lépcsők esetében, amit ez a kép is ábrázol. (…) Szeretnék rávilágítani, hogy a művészetekben nincsenek akadályok, ott mindenki egyenlő.”
A kiállítással azt is üzenték, a nehézségek ellenére mennyi mindennel érdemes megküzdeni, illetve mennyi mindenért lehetnek hálásak. A történetekkel szeretnék megmutatni, hogy túl lehet jutni nehézségeken, bármennyire is úgy tűnik néha, hogy nincs kiút. „Ha nekünk sikerül, másoknak is sikerülhet”, hangsúlyozza Bori. A lányok azt szeretnék, hogy történeteikből mások is erőt meríthessenek,
ha valaki ezek után jobban fog figyelni ránk, vagy akár arra, hogyan kell átkísérni egy látássérültet az utcán, már megérte.
Honnan van ennyi erejük? Nikol azonnal rávágja: Bori. „Fantasztikus az az erő, ami belőle árad, engem is húz, inspirál, hogy legalább egy személy biztosan van, aki vevő az ötleteimre.” Próbálnak bővülni is közben, hiszen tele vannak ötletekkel. Még nem tudják, hogyan írják tovább ezt a történetet, de egy biztos: mennek tovább az úton.
