Amikor májusban a siófok-töreki lómenhelyen jártunk, harsogó zöld legelők, virágos rétek fogadtak minket, az egész vidék a Balatonnal együtt, készült a nyári szezonra. Amikor legutóbb visszatértünk, köd, zimankós hideg és dagonya várt minket, a Balatont a párától nem is lehetett látni, a fél ötkor beálló sötétség pedig még nyomottabbá tette a kedélyállapotot. Már csak halovány emlék volt a májusi idill.
Czinkóczky Csaba és felesége, Berecz Gabriella, a lómenhely vezetői ennek ellenére nem bánja, hogy pár éve maguk mögött hagyták a városi emberek rohanós életét.
– Csepelen egy hetedik emeleti panellakásban nőttem fel. Már kiskoromban vittem a nagyszüleimhez fészekből kiesett madárfiókát, sérült gyíkot, voltak náluk pintyeim, teknősöm, akváriumom, de igazából kutyát szerettem volna. Ez szóba sem jöhetett sokáig otthon a pici lakás miatt, de egyszer a szüleimet kész tények elé állítottam, amikor egy osztálykirándulásról egy zsebpénzből vett tacskókölyökkel állítottam be. Nem volt nagy sikere az ultimátumomnak, de végül Buksi pár nap alatt családtag lett – emlékezett vissza Csaba.
Csaba kosárlabdázóként 19 évesen Svédországba költözött, de a sportkarrierje az amerikai egyetemi bajnokságban szerzett súlyos sérülése miatt korán megszakadt és ezután az akkor induló első kereskedelmi tévénél, a svéd TV4-nél kapott munkát, mint vágó-operatőr. Több mint húsz évig élt Svédországban, volt haditudósító, dokumentumfilmes, tévé- és filmproducer, reklámcégnél kreatív igazgató, színházi rendező és igazgató. Hosszú idő telt el állatok nélkül, amíg egyszer lovakkal nem találkozott egy lovasterápián, ahova a lányát vitte kezelésre.
Lenyűgöző volt látni, hogy milyen elemi gyógyító erővel segítettek a súlyosan beteg lányomon. Azonnal megszerettem a lovakat, persze akkor még nem sejtettem, hogy egyszer majd beteg, sérült lovakat fogok istápolni
– mondta.
Gabriella is pesti, azzal a különbséggel, hogy neki hamarabb lehetett kutyája. Bölcsészként kulturális vonalon dolgozott, rendezvényeket menedzselt, így ő is teljesen más területről csöppent ide.
Törekiben 2014-ben jártak először, amikor egy barátjukat látogatták meg. A közigazgatásilag Siófokhoz tartozó zsákfaluban rengeteg föld volt eladó, és akkor lényegében a kutyának sem kellettek. – Derékig érő gaz borított mindent, a föld agyagos volt, termőterületnek kevésbé alkalmas, de mi megláttuk ebben is a lehetőséget. A gazdálkodás mellett egy jógafesztivált álmodtunk ide, ezért sorra vettük meg a szomszédos parcellákat, hogy egy nagy, egybefüggő területünk legyen – mesélte Czinkóczky Csaba. Az első projektjük a több ezer látogatót vonzó Samsara-fesztivál volt, rengeteg külföldi fellépővel. Öt évadot élt meg, a koronavírus-járvány tett pontot a történet végére, de ezt ők sem bánják.
A lómenhely lényegében egy 2017-es cikk hatására született, Csaba még most is fejből mondja a címét is: Rohantunk a szénával, hogy legyen mit enni az elvileg mentett lovaknak. Ez a jakabszállási tanyáról mentett lovak kálváriájáról szólt, melyek sokkal rosszabb körülmények közé kerültek az új helyükön, mint ahonnan „kimentették őket”, egy kanca például bele is halt a tortúrába, mert nem tudta világra hozni a csikóját.
– Kiderült, hogy nincs olyan hely, ahova a bántalmazás vagy rossz tartási körülmények miatt elkobzott lovakat és más nagy testű állatokat el tudnák helyezni.
Hiába kerülnek állami tulajdonba, az állam nem tudja ellátni őket. Egyből jelentkeztünk, hogy itt vannak az óriási legelőink, és szívesen befogadjuk őket. Nagyon örültek az ajánlatunknak, és hozhattuk a lovakat
– mesélte Csaba.
Aztán lettek kecskéik is. A siófoki önkormányzat kereste meg őket, mert egy problémás ingatlanban, amit meg akartak tisztítani az évek óta felhalmozott szeméttől és sittől, több tucat kecske nyomorgott borzasztó állapotban. Húsz-harminc állatról tudtak, a lómenhely ennek megfelelően készült, de végül több mint ötven kecskét szedtek össze, és vittek a menhelyre. – Most harminc kecskénk van, a többit elajándékoztuk állatsimogatóknak – mondta Gabriella.
A kecskeállományt azért felezték meg, mert kellett a hely a birkáknak. – Az Agrárminisztérium megkeresett minket 2020 őszén, hogy be tudnánk-e fogadni 30–40 birkát ugyanarról a jakabszállási tanyáról, ahonnan a lovakat is elvitték. Többször is egyeztetettünk a részletekről a minisztériumban, közben külön karámot építettünk a birkáknak, előkészítettük a helyüket. De mielőtt lementünk volna értük, a kecskeméti járási hivatalvezető által kiadott, azonnal végrehajtható leölési határozattal 2021 decemberében lemészárolták az egész nyájat, több mint hatvan birkát. Az egész azért különösen szomorú, mert később saját szemünkkel láttuk, hogy ott egyáltalán nem volt rossz dolguk a birkáknak, és egy kis segítséggel ott helyben könnyen meg lehetett volna oldani a problémákat – dohogott még egy év elteltével is a lómenhely vezetője.
Birkájuk azért van, de csak másfél tucatnyi. – Egy Vác környéki tanyáról szóltak, hogy nem tudják tovább tartani őket, levágni nem szeretnék, örömmel vennék, ha be tudnánk fogadni. Így kerültek hozzánk.
Csabáékat ugyanis rendszeresen hívják, ha a gazda valamilyen ok miatt meg akar szabadulni kedves állatától, amelyik olyan terheket ró rá, amiket nem tud vagy nem akar viselni, és azt szeretné, hogy jó helyen legyen.
– Egyszer hívtak Borsodból, hogy van egy bikaborjú, amely nem fért fel a vágóhídra tartó teherautóra, és nem tudnak vele mit kezdeni, el tudnám-e vinni. Mondtam persze, megyek. A kocsiból felhívtam őket a pontos útbaigazítás végett, akkor elmondták, hogy nem egy, hanem két borjú van. A helyszínen pedig kiderült, hogy valójában négy kisborjú volt egy fedél nélküli romos házban és egy bekötött szemű csacsi. Nem hagyhattam őket ott, elhoztam mindet. A bikaborjakat egyből elneveztem: az egyiket Jenőnek, a másikat Gézának, a harmadikat a Dezsőnek, a negyediket Bélának. Azt képzeld el, hogy ezeket még ölben vittem ki a kocsiba – magyarázza nekünk Csaba, miközben óvatosan megközelítjük az azóta megnőtt hústornyokat.
Most már 750 kilósak lehetnek, csupa izom mindegyik, mert itt szabadon futkározhatnak. Óvatosan megkockáztatom, hogy remek steak lehetne belőlük. – Belőlük nem lesz sem pörkölt, sem táska, miattuk lettem vegetáriánus – tiltakozott Csaba, aki korábban saját bevallása szerint annyi húst evett, ami a csövön kifért.
Miután érkezéskor elneveztem őket, a gyerekeim lettek, és az ember nem eszi meg a gyerekeit. Én attól a naptól kezdve nem eszem húst, ennek pedig már négy éve.
Közben Jenő kíváncsian odaüget hozzánk, és megvizsgál minket. Szerencsére a szarvai befelé állnak, ami azért kedvező ránk nézve. De nem kell semmi rosszra gondolni, nagyon békés jószág, ha viszont megimbolyogtatja a fejét, azzal is súlyos sérülést tud okozni. Jenő úgy néz rám, hogy én is kész lettem önként lemondani a húsevésről, és a végén azon kaptam magam, hogy a fejét simogatom a legnagyobb megelégedésére.
A legnagyobb „veszélyt” az ataxiás lovak jelenthetik a látogatók számára. Ezeknek a mozgáskoordinációja ugyanis nem olyan kifinomult a sérült idegpálya miatt, mint egészséges társaiknak. – Nem jó rajtuk a fék és a kormány – foglalta össze a lényeget Csaba. Amikor a Csinos nevű deres ló elkezdett felénk szaladni a saras lejtőn, láttam, hogy bármennyire is szeretne időben megállni, nem fog tudni, de pár gyors oldallépéssel elkerültük a karambolt.
– Ő olyan rossz állapotban volt, hogy nem tudott felállni, amikor elhoztuk. Most meg itt szaladgál – mutatott rá Csaba.
Két ataxiás lovuk is van, a másik Ragnar, egy fríz ló. Az ataxia egy nehezen kezelhető, örökletes betegség, amelynek következtében a nyakcsigolya deformálódik. Műteni lehet, de kétesélyes, nagyjából ugyanakkora sansz van a gyógyulásra és az elpusztulásra. Ragnar most műtétre vár, de több mint egymillió forintot kell ehhez előteremteni.
– Ide olyan állatok kerülnek, akik máshova nem kellenek. Az olyan fríz lovak, mint Ragnar, ha egészségesek, egy vagyont érnek. De Ragnarral még lovagolni sem lehet a betegsége miatt, semmi hasznot nem hajt, csak viszi a pénzt, így nem kell senkinek. Nálunk jó élete van, boldogan sétálhat, nincs semmi elvárásunk vele kapcsolatosan azon kívül, hogy érezze jól magát. Van itt olyan sérült versenyló, akit elaltattak volna, ha nem vagyunk. Megműttettük, azóta gond nélkül nyargalászik – mondta Csaba.
Csaba és Gabriella állattartóknak tűnnek, de állításuk szerint eleinte inkább csak lelkesek voltak.
– Próbáltunk a faluban, a profi lovas szomszédoknál ellesni ezt-azt, de leginkább a YouTube-ról tanultunk meg mindent, illetve az internetes fórumokon is mindennek utána lehet nézni. Most már a faluból jönnek hozzánk, hogy megnézzék, hogyan raktam például fűtőszálat belülről az itatókat ellátó vízvezetékekbe, hogy télen se fagyjon be az állatok vize, vagy hogyan tudjuk speciális „slow feeding” szénahálókkal csökkenteni a téli takarmánymennyiséget – büszkélkedett Csaba, aki szerint a villanypásztor építést már az egyetemen oktathatná. Korábban egy nap többször is végigjárták a területet, körbementek a kerítés mentén, hogy nincs-e valahol megrongálódva. Mivel hatalmas, közel 40 hektáros birtokról van szó, az alkalmanként sok kilométeres túrát jelent.
– Vettem egy drónt, amivel minden reggel a teraszon ülve végig tudom nézni az egész birtokot, hol kell valamit javítani, cserélni, segíteni. Így célzottan oda tudunk menni. A drón ráadásul repülő puliként képes az állatokat terelni a megfelelő irányba, nagyon megkönnyíti a munkánkat – magyarázta Csaba.
De az igazi nehézséget a magyar állam és a nagy befolyással bíró szomszédos nagyvállalkozók jelentik. A lómenhely kálváriájáról korábban többször is beszámoltunk: hiába kötöttek együttműködési megállapodást az Agrárminisztériummal, hiába ígértek nekik támogatást az állam állatainak ellátásáért, egy fillért nem kaptak. Emiatt 130 millió forintra perlik az államot, számításaik szerint ennyit költöttek az álltatokra az elmúlt öt évben. Miután bírósági útra terelték az ügyet, egyre másra jöttek a kellemetlenséget.
A Somogy megyei főispán, Neszményi Zsolt egy csak földhivatali térképeken létező, sehova se vezető földút lezárása miatt büntette a lómenhelyet. De ez csak bolhacsípés volt. A mélyütést a Magyar Nemzeti Vagyonkezelő Zrt. (MNV) próbálta bevinni, amikor a lómenhely értesítése nélkül, lényegében fű alatt próbálta értékesíteni a tanyaközpontként szolgáló épületet, amit korábban ingyenes használatra ígért az agrártárca a lómenhelyet fenntartó alapítványnak. Az árverést nem függesztették ki az érintett ingatlanra, Czinkóczky Csabáék véletlenül értesültek arról, hogy eladnák azt a fejük fölül.
A helyiek szerint Barna György, a siófoki Plázs vezetője vitte volna az ingatlant, akinek az édesapja, Barna Sándor, a kilencvenes évek siófoki éjszakai életének meghatározó alakja volt, és a szomszédban van a tanyája. Barna György a 24.hu-nak tagadta, hogy indulna az árverésen. Mindenesetre több mint 12 ezer aláírás gyűlt össze, hogy ne Barnáék vegyék meg az ingatlant. Az árverést végül kikiáltási áron a lómenhely egyik támogatója nyerte, csakhogy most össze kell gyűjteni a 89,3 milliós vételárat a sikerhez. A 22,3 millió forintos árverési biztosítékot két másik érdeklődő is befizette, de valamilyen oknál fogva (talán a kipattant botrány miatt) mégse licitáltak.
A lómenhely még sincs biztonságban, mert míg a MNV kiírta a tanyaközpontként szolgáló épület értékesítésére a pályázatot, addig elővásárlóként bejelentkezett a legelőkért Barna György. 32 hektárnyi földterület ugyanis egy, az alapítványból korábban kiszállt egyik tagé volt, aki egy előszerződésben 60 millió forint ellenében átruházta volna a még mindig aktív tagnak, Berecz Gabriellának. Gabriella hiába él már öt éve Törekiben a lómenhelyen, állattenyésztőként, őstermelőként és aranykalászos gazdaként, a papírok szerint Barna György elővásárlási joga valamivel erősebb, legalább is ezt állította nekik a megyei kormányhivatal ügyintézője, mivel Barna beadványában az „őstermelők családi gazdaságának tagja” minősítés is szerepel. Arról, hogy ki veheti meg a földet, várhatóan januárban dönt a helyi földbizottság.
– Ridegtartás esetén egy lónak egy hektárnyi területre van szükség, ami az jelentené, hogy csak öt ló maradhatna a harminchatból. Mit csináljunk a többivel? Itt olyan lovak vannak, amelyek senkinek sem kellettek. Öregek, sánták, félszeműek, kehesek, a korábbi bántalmazások miatt életük végéig traumatizáltak. Eresszük szélnek őket, küldjük vágóhídra? És akkor még nem beszéltünk a többi állatról – mondta Gabriella. Nem fogjuk hagyni, hogy egy siófoki szórakozóhely Budapesten élő ügyvezetője kitúrjon egy itt élő valódi földművest, aki éjjel-nappal az állatokkal foglalkozik, ha kell, bírósághoz fogunk fordulni, hogy ne fals papírok, hanem tények alapján hozzanak majd döntést! – tette hozzá Csaba.
Csaba a kilencvenes években a svéd tévécsatorna révén megfordult a Föld legdurvább konfliktuszónáiban, mégis akkor nagyobb biztonságban érezte magát, mint most a saját lakóhelyén.
– Azért, mert kiszámíthatóbb volt. Ott voltam 1992-ban Kabulban, amikor bevonultak a mudzsahedek, és véres utcai harc során megdöntötték a szovjet-barát afgán kormányt. A fegyverzajban a romok között rohangálva végig tudtam, hogy ki kivel van, hogy melyik utca biztonságos, és melyik nem. Ott lehetett nagyjából tudni melyik irányból, ablakból vagy kapualjból lőhetnek le.
Ennek az ügynek a túloldalán a töreki idill látszólagos nyugalma rejtekében viszont olyan sunyi aljasság van, hogy soha nem tudjuk reggel, aznap kik, honnan és mivel lőnek majd ránk. De azt megígérhetem, hogy nem fogjuk magunkat hagyni, megküzdünk az állatainkért
– mondta Csaba.
