A kortárs filozófia az elmúlt húsz évben fedezte fel a testet. Ez mindjárt felveti a kérdést, miért is kellene a testet felfedezni. Talán nem volt mindig velünk, a nehézkességeivel és könnyedségeivel, az éhségével és a fájdalmával már évezredek óta? Éppenséggel velünk volt, de letagadtuk. A test felfedezése azonban mostanában egyre mélyebbre hatol, egyre több, valaha testmentesnek tekintett területet kebelez be: először az életet, az érzést, aztán az érzelmeket, s végül már a gondolkodást is. A kortárs gondolkodók jelentős része szerint nem tudnánk gondolkodni sem a testünk nélkül, ami azt is jelenti, hogy azok az utópiák, amelyekben az ember a teste halála után tovább él, mindig utópiák maradnak. Bele vagyunk gyökerezve az izmainkba, az idegeinkbe, a csontjainkba, az egész testi működésbe. Csak éppen nem tudunk róla, nem figyelünk oda rá.
Test vagyunk, és testek között járunk. A saját test kevésbé ijesztő, mint egy másik test, az élet és a gondolkodás egy másik, idegen forrása. Ha nem hajtja az embert a szenvedélyes vagy odaadó szeretet, nem nyúlunk egymáshoz, és ha mégis egymáshoz kell érnünk, összetömörödnünk egy villamoson, kisegíteni valakit, aki elesett, megemelni egy másik test karját, hogy jobban hozzáférjünk valamihez, nagyon sajátos érzést élünk át, mint aki tilosban jár, mint aki egy veszélyes helyre hatol be, hátvédek és előőrsök nélkül.
Nemrégiben egy fénykép erejéig meg kellett fognom valaki kezét, egy jó barátomét, akivel néhány éve nem láttuk egymást. A fényképész lassan készült el a képpel, mindig valami újabb kifogása támadt, inkább erre álljunk, és inkább amott, ahol jobb a fény. Fogtuk egymás kezét, és semmi másra nem tudtunk figyelni, mint arra, milyen idétlen, furcsa, nem normális ez a helyzet, hogy fogjuk egymás kezét. Hogy a barátom is erre gondolt, onnan tudom, hogy amikor végre intett a fényképész, hogy jó, olyan gyorsan engedte el a kezem, mintha megégette volna.
Az ilyen, nem normalizált érintésre persze nagyon speciális, körülhatárolt körülmények között akár vágyhatunk is, ahogy az ember boldogan hajtja hátra a fejét a fodrász keze alatt, hogy megmossa a haját, ahogy odatartjuk az arcunk a sminkesnek, hogy jobban hozzáférjen az ecsettel. Más körülmények között pedig együttműködően átadjuk magunkat, buzgón felhajtjuk az ingünk ujját, ha a nővér vért akar venni. Vannak emberek, akik nap mint nap legyűrik magukban a kulturális gátlást, amely arról szól, hogy egy másik érző testet soha nem megérinteni, mert éppen a másik érző testtel van dolguk. Ezek az érintések – a szenvtelen érintések – az unheimlich, a nagyon furcsa és fenyegető és a boldog önátadás közti mezsgyén járnak. Ez a szigorúan szabályokat követő kapcsolat alig megnevezhető érzéseket kelt, és mély titkok övezik, a legtöbb ember nem tudná megfogalmazni, mit érez, amikor a teste egy másik testhez ér. Aki meg tudja fogalmazni, az költő vagy író, és rajongva gondolunk rá.
A szerelmünknek átadjuk magunkat, összeolvadást élünk meg, amikor a két test összeér, a gyerekünket úgy öleljük, mintha elveszett részünk volna, amely visszatért hozzánk. A villamoson véletlenül megérintett idegen kéztől viszont ijedten húzódunk vissza, áthágtunk valami áthághatatlan határt, amelyen túl a veszélyes, a hétköznapi szituációktól teljesen idegen, ijesztő kapcsolódás van. Félig az erotikus szenvedélyt, félig pedig a fizikai konfliktus lehetőségét idézi fel.
A testi érintés a személyes tér végső határát jelöli ki, azon túl kezdődik az én sérthetetlennek gondolt birodalma, amelynek megsértése olyan súlyos lelki sebet okoz, hogy büntetőjogi kérdéssé is válhat, főként, ha szexuális tartalmú érintésről van szó. Mi más a megerőszakolás, mint nem kívánt testi érintés? És nem mondhatjuk-e, hogy minden nem kívánt testi érintés egy kicsit megerőszakolás is? Ha a távoli ismerős megfogja a vállunk, ha a felnőtt barackot ad a gyerekfejre, ha az orvos a szükségesnél kicsit erőteljesebben emel meg egy végtagot, olyan határt hágnak át, amelyet ma féltékenyen őrzünk, és a jog eszközeivel is megtámogatunk. A test sérthetetlensége a magyarázat arra, miért gondoljuk, hogy nem helyes egy gyereket meglegyinteni, miért nem elfogadható, ha egy ápoló lekötöz egy hánykolódó beteget, miért tabu egy nő fenekére csapni. Nem a fájdalom magyarázza ezt, hanem az én szentélyébe való illetéktelen behatolás.
Nem minden kultúra őrzi ennyire féltékenyen a testi határokat. Bizonyos országokban normálisnak számít megragadni a beszélgetőtársunk kezét, másutt a hétköznapokkal együtt járó tény, hogy időnként nagy tömegben kell nyomakodni, testek közé préselődve. És vannak kitüntetett élmények, amikor még a mi kultúránk is elfogadja a testi összeolvadást: koncertek, amikor egy ritmusban lüktetnek a testek, és időnként összekapaszkodnak, sportesemények, amikor az egyik test feszül a másik ellen a versengésben. De ezek a tapasztalatok különlegesek, és nagyon világosan el vannak különítve a hétköznapi világunktól. A fizikai kapcsolat tabu, és a tabu megszegése gyakran bacchanáliára emlékeztető ünnep, de ha nem is az, mindig elkülönül a normális viselkedéstől.
Az utóbbi száz évben a szakember testet menedzselő tárgyilagos tekintetéhez fokozatosan új érzékenység társult, amelynek lényege, hogy úgy bánjon a testtel az orvos, a gyógytornász, a kozmetikus, hogy közben tekintettel van a személyiségre, mondhatnánk úgy is, a lélekre. Ezért különlegesen varázslatos élmény egy igazán figyelmes fodrász vagy ápoló kezei közé kerülni: úgy élhetjük át a kiszolgáltatottságot, úgy válhatunk egy kicsit tárggyá, hogy közben mégis megtarthatjuk a szabadságunkat. Egy kicsit feladunk belőle, és rábízzuk magunkat a másikra, mert tudjuk, hogy bármikor visszavehetjük. Bármikor mondhatjuk, hogy „ez így fáj”, vagy „innen már megyek tovább a saját lábamon”.
Mivel az, ami ezekben az érintésekben megtörténik, nehezen verbalizálható, olyan ez a fotósorozat, ha megpróbáljuk a saját testünket beleképzelni a bemutatott testi érintésbe, mintha nagyon különös kalandtúrán vennénk részt. A test határait feszegető, mégis biztonságos kalandtúrán, amely folyamatosan figyelmeztet rá, hol kezdődik az én, a sérthetetlen, védelmezett, törékeny szubjektivitás.
Írta: Babarczy Eszter | Képszerkesztő: Virágvölgyi István
A Heti Fortepan blog a Capa Központ szakmai együttműködésével valósul meg. Az eredeti cikk ezen a linken található: https://hetifortepan.capacenter.hu/szenvtelen-erintesek
