Múlt pénteken reggel Orbán Viktor a szokásos rádióinterjújában bejelentette, hogy az eddigi este nyolc óra helyett tíz vagy tizenegy órára kell ezután hazaérni, továbbá a boltok este kilenc óráig tarthatnak nyitva, a részletek majd úgyis kiderülnek a szombati Magyar Közlönyből. Egy ország lélegzett fel, hiszen egyértelmű, hogy a korlátozás ebben a formában nem ér semmit, sőt, csak a tumultust fokozza a zárás előtt.
Ekkor még nem sejthettük, hogy Gulyás Gergely még aznap délután bejelenti: mindez csak akkor lehet esedékes, ha meglesz a két és fél millió beoltott, amire még várni kell.
Hogy mennyit, azt nem tudjuk, mert ugyan Müller Cecília bejelentette, hogy „Magyarország egy oltó nemzet”, de azzal kapcsolatban, hogy mikorra lesznek meg az oltások, és mennyi beoltott kell valójában ahhoz, hogy relatíve biztonságosan nyissunk, röpködnek az egymást kioltó bejelentések. Mindenesetre a kancelláriaminiszter azt mondta, hogy áprilisban már mindenképp kiülhetünk a vendéglők teraszára, amire Kásler Miklós keményen rányilatkozott, mondván, hogy leghamarabb május végén, június elején jöhet a nyitás. Egyébként az iskolák megnyitásával kapcsolatban Gulyás miniszter fontosnak találta elmondani, hogy az vagy április 12-én lesz, vagy egy héttel később. Vagy két héttel később.
A jelenség nem új, de ahogy erősödik a covid-fáradtság, egyre bosszantóbb.
Emlékszünk, a miniszterelnök 2020. március 13-án reggel azt mondta, hogy nem kell bezárni az iskolákat; mire a kormánysajtó vadul harsogta, hogy milyen ostobaság az ellenzék ötlete, miszerint be kell zárni az iskolákat; aztán este Orbán Viktor bejelentette, hogy bezárja az iskolákat. Túláradó jóindulattal mindez írható a váratlan helyzet és az óráról órára érkező új adatok számlájára. De hát könyörgöm, egy teljes év telt el a járvány nyitánya és hónapok a harmadik hullám kezdete óta; mint magatehetetlen ladikot, úgy dobálják az életünket a hullámok, semmi nem állandó többé, csak a kormánykommunikáció ostobasága.
- December 18-án Orbán Viktor bejelenti, hogy „egyetlen hétvége alatt mindenkit be tudunk oltani”,
- aztán február 12-én bejelenti, hogy „ha a kínai vakcinával is elindulhat az oltás, húsvétig minden regisztrált beoltható”,
- de március 16-án már azt jelenti be, hogy „a második negyedév végére (vagyis június 30-ig) mindenkit beoltunk, aki kért oltást”.
És a harmadik nyilatkozatot oly rezzenetlen arccal teszi, mintha az előző kettőt nem is tette volna.
Két nagy mítosz tartotta magát sokáig az Orbán-kabinettel kapcsolatban: az egyik, hogy legalább kormányozni tudnak, a másik, hogy legalább kommunikálni tudnak. Mindkettő szétfoszlott az elmúlt hónapokban. És az a baj, hogy ennek nem a kormány issza a levét, hanem mi, állampolgárok, mindannyian.
Látszik az oltási arány növekedése, valamint a járványgörbe dermesztő emelkedése, és látjuk azt is, hogy az egészségügyi és járványkezelési kapacitások egyre inkább kimerülnek. Ez a három legfontosabb tényező, és egyik sem olyan, amiről az eddigi adatok alapján ne lehetne hozzávetőleg megbízható becslést készíteni a közeljövőre nézve. Mindenki tisztában van vele, hogy még nem értünk fel az úgynevezett platóra, de oda tartunk; ha pedig felérünk, még egy ideig ott fogunk tartózkodni, és a rossz adatok csak napról napra, lassan javulnak, amikor majd javulnak. Bőven tudunk annyit, amennyire következetes stratégia építhető.
Értem, hogy oltásnagyhatalom lettünk, mert blindre bevásároltunk a kínai vakcinából még akkor, amikor senkinek sem kellett, és ez bejött. A magabiztos összevissza ígérgetésnél azonban sokkal hasznosabb lenne a tények figyelembe vétele, még olyan időkben is, amikor a tények nem kellemesek, és ezért nem is népszerűek.
Adódna a következtetés, hogy a hadova miatt még a hívei körében is hitelét veszíti a kormány, de a politikai szimpátiák esetében más logika érvényesül: még az életvitelszerű köpönyegforgatásnak sincs politikai következménye. Ha az emberek úgy döntöttek, hogy hisznek valakinek, akkor hinni fognak neki a rengeteg önellentmondás ellenére is.
De most ez a kisebbik baj. A nagyobbik az, hogy tervezhetetlenné válik az életünk. A járvány eleve sok tekintetben teszi a jövőt kiszámíthatatlanná – nem tudjuk például, mikor és milyen mutációk jöhetnek, tehát a hosszabb távú következmények tekintetében a kávézaccot piszkálgatjuk –, de legalább a tervezhetőség maradékára fokozottan kellene vigyázni.
Mert ahhoz, hogy többé-kevésbé elviselhető legyen az életünk, valamennyire tervezhetőnek kell lennie. A rettenetes pszichikai nyomás, amit a járvány jelent már egy éve, jórészt abból áll, hogy nem tudjuk, mi lesz. Még az elítéltek is tudják, mennyi van hátra a büntetésükből. A mi életünkre nézve ez a mégis-mégse kommunikáció azt eredményezi, hogy fogalmunk sincs, mit tegyünk a jelenben. Mit csináljon egy család azon kívül, hogy „zárkózzon be”? Meddig? És mennyire? Teszem azt, meddig maradjon otthon legalább az egyik szülő a gyerekekkel?
Kéne valamit mondani a munkahelyen, vagy el kéne dönteni, hogy beszerezzen-e a család még egy számítógépet, már ha tud.
A vendéglősnek nagyon nem mindegy, hogy áprilisban nyithat vagy májusban. És ez a legtöbb vállalkozóra igaz. Ugrásra készen várni a nyitásra pénzbe kerül. Rendeljen be a vállalkozó új készletet vagy sem? Tartsa még pár hétig valahogy, összeszorított foggal az alkalmazottait – akiknek rég nem tud munkát adni –, vagy jobb mindenkinek, ha elküldi őket? Nem sorolom, mindenki hozzáteheti a saját bizonytalanságát.
Egyeztessenek egymással, meg az operatív törzzsel, meg azokkal a szakemberekkel, akikre figyel a nép, és próbáljanak egy irányba kommunikálni, mondjuk holnaptól.
