Félreálltam, haver, itt bőgök a kocsiban
– a szomorú mondatot a barátaival közös csetbe írta két éve Tóth Zoltán. A Focival a gyógyulásért jótékonysági futballtorna egyik szervezője azért sírt, mert ő már tudta, meghalt Vuk Rolika. Az akkor 9 éves kisfiút 2018-ban is támogattuk volna. Pár héttel korábban még nyilatkozott az esemény előkészületeiről forgató ATV Híradónak, azt mondta, várja az eseményt, és mesélte, hogy az előző évben az édesapja megtréfálta. A karácsonyi rendezvényt már nem érte meg, elvitte a leukémia, amivel évekig küzdött. Az idei karácsony sem múlt el tragédia nélkül. Tegnap Koczka János, a múlt évben még támogatott, a fenti képen tolókocsiban látható Koczka Kristóf édesapja írta ki a Facebookra: „Meghalt a mi kis angyalkánk.” 17 évet élt.
Azok, akik minden évben részt vesznek a gyöngyösi rendezvényen, amit az életért rendeznek, találkoztak már korábban is a halállal. Három éve például kis hősüket, Kecskés Bencét veszítették el. Négy éven át segítették a felfoghatatlanul erős istenmezejei kisfiút, aki tizenkét éves koráig élt. Addigra már több mint fél évtizede küzdött a rákkal, a leukémiával, és amikor már éppen fellélegezhetett volna, mindig jött máshogy, máshol a gyilkolni érkező betegség. Amikor utoljára eljöhetett a tornára, rövidre volt nyírva a haja, éppen nem teljesen kopaszon ment ki az eredményhirdetésre átvenni az adományt, mint amikor a kemoterápia a legjobban marta.
Többségükben meglett, vagány, vidéki futballpályák környékén edzett férfiak és nők nézték, ahogyan sétál az élet által halálra ítélten. A sok csibész, tapasztalt játékvezető, helyi vagány, menő focista nem bírt el a látvánnyal. Láttam rajtuk, mennyire meg vannak ütve, mindüket régóta ismerem.
Merthogy a Focival a gyógyulásért egy olyan jótékonysági torna, amelyet szűkebb hazámban, Heves megyében rendeznek, és amelyet immár egy évtizede a legjobb barátaim egyike, Farkas Ádám talált ki, azóta a baráti társaságunk szervezi. Akkor a haverokkal mentek le focizni a két ünnep között a nagyrédei tornaterembe, az immár FIFA-kerettag gyöngyösi futballbíró meg felvetette, ne csak mozogjanak, mulassanak, ha már karácsonyi időszakban vannak, jótékonykodjanak is kicsit, dobjanak össze valamennyi pénzt beteg gyerekeknek.
2011-ben abból a tornateremből és Ádám ötletéből indult útjára a projekt, amely aztán Heves megye legnagyobb jótékonysági rendezvényeinek egyike lett. Immár hosszú évek óta a gyöngyösi sportcsarnok ad otthont az eseménynek, amelyen a résztvevők a múlt évben már összesen 3,4 millió forintot gyűjtöttek össze súlyosan beteg, illetve mélyszegénységben élő gyermekeknek.
Az idén lett volna a tizedik torna, ám a sokszor elátkozott koronavírus-járvány miatt nem rendezhetjük meg december 27-én. Így az idén senki nem szerezheti meg a Kecskés Bence-kupát. A vetélkedő győztesének járó serleget arról az istenmezejei fiúról neveztük el, akiről halála után azt írtuk:
Úgy alakult, hogy Bence segített rajtunk. Mert élete, hite, ereje tudatta velünk, hogy arra emlékszünk majd a végén, hogy volt egy fiú egy világvégi hevesi faluban, igazi remény, igazi esély, igazi élet nélkül, aki megtanított minket arra, miként kell élni. Miként kell nem feladni. Miként kell szenvedéllyel ragaszkodni a holnapunkhoz. Azokhoz, akik szeretnek, azokhoz, akik velünk vannak.
Az ilyen mondatokra rá szokták sütni, giccsesek. Erre mondom én: ez az életünk. Hogy mennyire ez, arról mesélek néhány történetet.
- Minden évben ott van a tornán a selypi öregfiúk együttese. Többségükben gyerekkori barátok, a Hatvan melletti kisvárosban, Lőrinciben, a települést körülölelő falvakban nőttek fel. Több évtizede ismerik egymást, aztán sokfelé szaladtak, többen Angliában élnek ma is, sokan jó, ha az ünnepekre hazajutnak. Néhány éve nagybeteg lett egyikük, a Lütyő. Végül a limfóma, a daganat ment, ő maradt. A barátok pedig úgy döntöttek, minden évben összejönnek a tornára, nagy adománnyal érkeznek, hogy segítsék azokat a gyerekeket, akik gyilkos kórral küzdenek, vagy nincs mit enniük. Minthogy az, aki nekik olyan fontos, túlélte, próbálnak tenni azért, hogy mások is túlélhessék. És közben együtt vannak, hogy meg is ünnepeljék az életet. Aki töltött velük egyet is a torna utáni közös esték közül, tudja, éppen elég ajándék karácsonyra, ha a közelben lehet, amikor ezek az emberek összekapaszkodnak.
- Négy évig támogattuk a Focival a gyógyulásért jótékonysági programja keretében Kiss Virágot és Kiss Málnát. A testvérek ugyanabban a gyógyíthatatlan betegségben szenvednek: egészen kiskoruktól kezdve hiper-IgE-szindrómásak. Ez immunhiányos állapotot jelent, a legkisebb fertőzés is veszélyes az életükre. Málnán csontvelő-transzplantációt végeztek 2012-ben, amivel lehetőséget kapott egy egészséges életre. Virágnál 2011-ben az alapbetegségéből kifolyóan multiplexes agytályogot diagnosztizáltak, ami rendkívül kritikus állapotot okozott. Fél év eredménytelen kezelés után görcsrohamot kapott, amiből fél oldalára lebénulva tért magához, emlékezet- és tudatvesztéssel. Ezt több mint egy éven át elhúzódó kezelés követte. A család viszont az egyik évben azt tudatta a szervezőkkel, ők már sokat kaptak ettől a közösségtől, szeretnék, ha másoknak jutna a segítségből. Aztán jelentkeztek az egyik torna előtt, hogy szeretnének a mozgalom részesei lenni, ezért a lányok kis gyöngyökből kétszáz darab szmájlit készítettek. Csomagban küldték a szállítmányt külföldről, ahol élnek. Mind, mind ezekkel a szmájlikkal nevettünk.
- Csomós Tamás minden évben futballozott a tornán. Két és fél éve azonban borzalmas hír érkezett: 48 évesen meghalt a Testnevelési Egyetem akkori kancellár-helyettese. A rá emlékező csapat a múlt évben is indult a tornán, a régi barátait, csapattársait tömörítő társulat nagy adománnyal érkezett, soraikban pedig feltűnt az elhunyt sporttársunk 12 éves kicsi fia, aki aztán gólt is szerzett az édesapja nevét viselő együttesben. Nem volt még fojtogatóbb gólörömünk.
És még sorolhatnám tovább a példákat, mert az összes hasonló megélt történet az életünk része marad. Jellemző, hogy az a négy csapat, amely 2011-ben lement futballozni a nagyrédei tornaterembe, a mai napig résztvevő. Nemcsak az alapítók között, de a később érkezők körében is minimális a fluktuáció: aki egyszer a része lett ennek a jótékonysági programnak, a közösségnek, nemigen akar, tud már kimaradni belőle.
És miközben ez elsősorban korábbi és jelenlegi Heves megyei futballbírók munkája, ottani futballisták és sportvezetők nagy közös akciója, megfordult már sok topbíró, egykori és jelenlegi válogatott játékos a pályán. Fellépett Keresztúri András és Dragóner Attila, Bognár György és a jelenlegi FTC-csapatkapitány, Lovrencsics Gergő egyaránt. A szervezők úgy mesélik, a most a DAC-ban futballozó, az Európa-bajnoki keretre is esélyes Schäfer Andrást is a tornán nézhették ki a megfigyelők, hiszen alig egy hónappal azután, hogy a torna törzsvendégének számító, jelenleg Pakson játszó Bognár István csapatában szerepelt Gyöngyösön, leigazolta a Serie A-ban szereplő Genoa.
Ideális világban biztosan számítana az üzletben, hogy ő szabadidejében kisvárosi jótékonysági tornán focizik. Olyan eseményen, amely úgy jön létre, hogy az Ági és az Albin intézi az emeletet, a Tibi és a Gabi szervezi a lenti részt, a Zoli elszalad azért, Tamásék majd levezetik, Veronika segít számolni, Gabó szervezi a gyerekeket…
Ők már minden évben automatikusan teszik a dolgukat, a tizediket már igazán szervezni sem kell, legfeljebb azt kérdezik meg a többiek, az idén 27-e vagy 28-a lesz-e a nagy nap. Alighanem örökre összekötött minket egy esemény. Az, hogy közelről láttunk gyerekeket, akik elgondolhatatlan erőfeszítéssel küzdenek a holnapjukért, szülőket, akik a mindenről is lemondtak már a reményért, anyákat és apákat, akik megmutatják, hogy egyetlen, de tényleg egyetlen dolog számít. Együtt és közelről láttunk fékezhetetlen élni akarást, együtt és közelről láttuk, hogy olykor vége van, mert a minden sem elég.
Ezek a radikális élettapasztalatok elégséges kötőanyagot jelentenek ahhoz, hogy életben tartsanak egy közösséget, amely újra és újra várja a december 27-ét vagy 28-át, hogy találkozzon. És amely 2011 óta először az idén nem tud találkozni. Mondták sokan, tartsuk meg valamilyen formában online az eseményt, legyünk együtt legalább a képernyők előtt.
Korán és kétely nélkül döntöttük el: mi ezt sehogyan máshogyan nem tartjuk meg. Mert nem vagyunk hajlandóak elhazudni azt, amit ebből a tornából egy évtized alatt megtanultunk: van, ami nem virtuális, nem illékony. Nem minden illúzió. Mi láttuk, hogy bátor gyerekek felemelt fejjel állnak, miközben kopaszok a méreg miatt. Láttuk, ahogyan Kecskés Bence édesapja átadja a győztes csapatnak az elhunyt gyermekéről elnevezett kupát. Láttuk, ahogyan elnémult a szeme azoknak, akik oda tudtak nézni. Látjuk a reményt a szülők szemében, az örömöt a srácok tekintetében.
Aminek a végéről amúgy van azért elképzelésünk. Hosszú évek óta ugyanaz a társaság szervezi a tornát, végül úgy alakultak a feladatok, hogy az enyém lett a főszervezői szerep. Ami persze az égvilágon semmit nem jelent azon kívül, hogy a legtöbbször én beszélek és írok a tornáról nyilvánosan, így alighanem én mondtam el vagy írtam le legtöbbször az esemény mottóját, amiben mi mind mélyen hiszünk: a végén úgyis arra emlékszünk, amit másokért tettünk.
Nem kapcsolódik ugyan sehogyan ehhez a mottóhoz, de az történt, hogy miután közzétettük a Facebookon, hogy az idén a vírus miatt nem rendezzük meg a tornát, levelet kaptunk. A két tornán is támogatott Tóth Zara anyukája írt, hogy két hónap hamburgi gyógykezelés után a csodálatosan erős kislányt gyógyultnak nyilvánították. A szeptember 12-i operáció 8 órás volt, Zara megkapta az új májat, és azóta is minden rendben van. Akkor írta, hamarosan jönnek is haza. Azóta haza is jöttek.
A képen, amit küldtek, nevet a kis Zara. Nem is tudja, hogy abban a mosolyban mennyi évtizedes történet, remény, barátság, futball és ember talál haza.
