Az első világháború végére, 1918 őszére teljesen kimerültek a központi hatalmak, az Osztrák–Magyar Monarchia sorsa pedig a balkáni fronton, Macedónia térségében pecsételődött meg. Hogy a veszélyt mennyire nem ismerte fel a politikai és katonai elit, azt jól bizonyítja egy 1918. január 3-i hír a magyar sajtóban:
Sarrailnak Szalonikiben és a macedón-fronton lévő seregét feloszlatják. Ez befejezett tény, a tábornokot már visszahívták.
E hírből az tényleg igaz volt, hogy Maurice Sarrail tábornokot 1917 decemberében visszahívták. Ám nemhogy feloszlatták volna ezt az antant erőt, hanem a Sarrailt átmenetileg felváltó – de sokáig a Balkánon nem időző, Párizsba gyorsan visszatérő – Adolphe Guillaumat francia tábornok stratégiai váltást erőszakolt ki az antant vezetésénél.
Guillaumat tábornok ugyanis Párizsban vette rá a brit és a francia döntéshozókat, hogy erősítsék meg a balkáni frontot. Ez stratégiai jelentőségű váltás volt: a Guillaumat helyére 1918-ban Szalonikibe érkező Franchet d’Esperey ugyanis megkapta az erősítést, és hamarosan áttörte a bolgár védelmi vonalat a macedón (más néven: szaloniki) fronton.
Szeptember végén Bulgária kapitulált. Az időnként akár mezítláb és hiányos felszerelésben küzdő bolgárok így is évekig tartották a frontvonalat Macedónia és Görögország határán, de 1918-ra a Monarchia balkáni szövetségese teljesen kivérzett. Októberben a francia, brit, szerb, olasz és görög csapatokból álló balkáni antantsereg az Osztrák–Magyar Monarchia területét kezdte fenyegetni.
Bár október 16-án IV. Károly Ausztriát szövetségi állammá nyilvánította – ezzel ekkor már elkésett, birodalma magától is bomlásnak indult. Október 17-én Tisza István gróf – az 1917-ben megbukott miniszterelnök, aki azonban a képviselőházi többséget 1910 óta folyamatosan irányította, hiszen azóta nem tartottak újabb választást – a magyar Parlamentben bejelentette: „a háborút elvesztettük”. A Monarchia egyik vezető tábornoka, Boroevic szerint Tisza ezzel megpecsételte a megszűnő dualista állam amúgy is szétesőben lévő seregét: „Tisza kijelentése (…) valóságos katasztrófa volt” – idézi őt Vermes Gábor, aki a Monarchiát a háborúba vivő kormányfőről írt életrajzot. Boroevic ugyanis a hadszíntéren élte át az osztrák–magyar csapatok felbomlását egy héttel Tisza kijelentése után, az október 24-ei olasz támadáskor.
Természetesen a K. u. K. sereg már rég szétesőben volt: zendülések, matrózlázadások Cattaro hadikikötőjétől Pécsen át Judenburgig rázták meg a birodalom legkülönbözőbb pontjait 1918 folyamán. Az olaszok 1918 őszén könnyedén lendültek támadásba, és a lelassult Franchet d’Esperey helyett legelőször ők kényszerítették a K. u. K hadsereget Padovában fegyverszünetre: az erről szóló egyezményt november 3-án írták alá. A fegyverszünet „általános előírásait automatikusan − magyar hozzájárulás nélkül − Magyarországra is érvényesnek tekintették”: ez „biztosította a térség stratégiai fontosságú pontjainak megszállását, az antant erők mozgásszabadságát a Monarchia területén” és „a francia politika befolyását a közép-kelet-európai rendezés folyamatában” – írja egy cikkében Nagy Miklós.
Kérészállam I.: A Szlovén–Horvát–Szerb Állam (1918. október 29.–1918. december 1.)
Ami a déli részeket illeti, már említettük, hogy IV. Károly október közepi, föderalisztikus elképzeléseket hangsúlyozó kiáltványa előtt bomladozni kezdett a Monarchia szerkezete. Október 6-án Zágrábban a Monarchiában élő délszlávok Nemzeti Tanácsot (NT) alakítottak, amely hamarosan de facto kormányként működött Vermes szerint. Az NT elnöke egy szlovén pap, Anton Korosec lett, aki a Jugoszláv Klubot vezette korábban az osztrák Birodalmi Gyűlésben. Korosec két helyettese egyaránt horvátországi politikus volt: az egyik horvát, a másik szerb.
Az NT álláspontja kezdetben még nem volt egyértelmű: a Monarchián belül maradnának-e vagy Szerbiával egyesülnének. Egyes értelmezések szerint az antanttal november 3-án kötött fegyverszünet előtt, október 30-án Bécs ezért még inkább a zágrábi Nemzeti Tanácsnak adta át az adriai flottát – az intézkedés végrehajtója az utolsó flottaparancsnok, Horthy Miklós volt.
Bíró László szerint a Monarchia fennállása idején csak az emigráns horvátok gondolhattak elszakadásra, ám Sokcsevits Dénes azt hangsúlyozza, hogy a zágrábi akadémiát már 1860-as évekbeli alapításakor is jugoszlávnak nevezték el. Tehát a délszláv népek összefogásának tudata erős volt a XIX. századi Horvátországban, de ez nem azt jelentette, hogy a szerbeknek akarták volna átadni a főszerepet.
Amíg a Monarchia erősnek látszott, a horvátok közül sokan trializmust akartak, ami azt jelentette volna, hogy a magyar koronától elszakadva, közvetlenül a Habsburg uralkodó alá tartoztak volna, és a Monarchia egyenrangú államalkotó nemzetévé léptek volna elő (az osztrákok és a magyarok mellé). A trializmust leginkább a magyarok utasították el, hiába vetette fel még 1918. május 30-án is ezt egy közös birodalmi kormányértekezleten az osztrák miniszterelnök, Seidler. Wekerle Sándor kormányfő nem engedett, sőt Bosznia-Hercegovina magyar korona alá csatolását vetette fel – elképesztő rövidlátással.
1918 októberében persze már Wekerle sem Bosznia csatolgatásával volt elfoglalva: ekkor éppen a horvátok cselekedtek: október 29-én a zágrábi szábor (parlament) felbontotta a magyar koronához fűződő 800 éves kötelékeket, és kikiáltották a Szlovén-Horvát-Szerb Államot (SZHSZÁ).
Ezt francia tanácsra is tették, akik nem ismerték el az SZHSZÁ-t, viszont azt sugallták a monarchiabeli horvátoknak és az azon kívüli, belgrádi szerbeknek is, hogy a hamarosan összeülő békekonferenciát kész tények elé állíthatják, ha minél több területet foglalnak el az általuk követelt régióban. Ezt azért javasolták „fű alatt”, mert egyébként az olaszok is meg akarták szerezni e területek jelentős részét.
A francia miniszterelnök, Clemenceau ekkor bajban volt, és abban bízott, hogy a békekonferencián majd az USA tesz rendet. Az Egyesült Államok ugyanis később, 1917-ben lépett be a háborúba és így Washingtont nem kötelezték olyan ígéretek, amelyeket Párizs és London tett 1914–15-ben a szerbeknek és az olaszoknak, s amelyek a Balkánon élesen ellentmondtak egymásnak.
Az október 29-én kikiáltott Szlovén-Horvát-Szerb Állam zágrábi vezetői november elején két tűz közé szorultak: nyugaton az előrenyomuló olaszok egyre több szlovén- és horvátlakta területet kezdtek elfoglalni. Keleten viszont a Szerb Királyság erősödött. November 5-én ezért a zágrábi délszlávok behívták a franciákkal együtt előrenyomuló szerb csapatokat, hogy azok tartóztassák fel a győzelmesen haladó olaszokat.
A tökéletesen kaotikus balkáni közjogi helyzetet mutatja, hogy a kérészéletű SZHSZÁ így december elsején (32 nap után) megszűnt, de például az első ljubljanai szlovén kormány, amely október 31-én alakult, csak akkor mondott le, amikor az SZHSZK első kormánya december 23-án létrejött. Ám a szlovén kabinet lemondása még nem jelentette a tevékenységek félbehagyását: a kormány a munkáját még 1919 februárjáig folytatta.
Kérészállam II.: a Bánáti Köztársaság (1918. október 31.–1918. november 25.)
1918. december elsején tehát a monarchiabeli szerbek, horvátok és szlovénok csatlakoztak a Szerb Királysághoz: az SZHSZÁ már novemberben letett a bánáti, bácskai és baranyai területek megszerzéséről, s hagyták azok szerb megszállását, majd november 25-én a szerbek által megszervezett újvidéki gyűlés kimondta a Bánátnak a Szerb Királysággal való egyesülését. Az egyesülés vetett véget a Bánáti Köztársaságnak, amelyet bánáti, illetve bácskai németek és magyarok kiáltottak ki október 31-én Temesváron.
Ez a terület a román és a szerb terjeszkedés metszéspontjába került. Temesvár ma Románia egyik legfejlettebb városa, de a Bánáti Köztársaság egyik alapítója, Bartha Albert katonai csapatai 1918 novemberében még a szerb és a francia hadsereget igyekeztek feltartóztatni – sikertelenül: a szerbek november 17-én elfoglalták Temesvárt.
Ablonczy Balázs az Ismeretlen Trianon című könyve szerint a Bánáti Köztársaság másik „alapítója”, Otto Roth temesvári ügyvéd és munkásvezér utóbb igyekezett kisebbíteni az általa játszott szerepet:
Október 31-én a városháza erkélyéről kihirdettem a köztársaságot.
Roth később úgy vélte, hogy ebből aztán a köztudat csinált „Bánáti Köztársaságot”, holott szerinte „erről nem volt szó”.
A Monarchia déli határain végignézve 1918 végén, Nyugaton (az adriai partvidék térségében) olaszok álltak szemben horvátokkal és szlovénekkel, akik a szerbektől kértek segítséget. Keleten viszont a Bánátért szerbek és románok vetélkedtek, s köztük a franciák próbáltak békét teremteni.
Marchut emlékeztet arra, hogy a Bánáti Köztársaságot a Károlyi-kormány államként ismerte el – igaz, ezt senki más nem tette meg a pesti kabineten kívül. Az sem kizárt, hogy Bartha Albert kiáltotta ki a Bánáti Köztársaságot, ám erről a politikai helyzettől függően más és más válaszokat adott később.
Ablonczy szerint a periférikus és kérészéletű államok bizonyítják a központi hatalom gyengeségét (itt a Károlyi-kormányzatra gondol a történész), illetve a regionális identitások hirtelen (újra)felbukkanását. A kérészállam kifejezést egyébként Ablonczy használja friss, 2020-as munkájában ezekre a rövid életű képződményekre.
Nem kérészállam: francia megszállás Szegeden (1918–20) és átmenetileg a Bánátban
Így a szerb megszállókat hamarosan franciák váltották a románok által egyre inkább uralt Erdély és a Szerb Királyság közé beékelődő területeken, többek között a Bánát egyes részein is – de csak átmenetileg. Szegeden a franciák hosszabb időre rendezkedtek be: Tonelli Sándor szerint 1918 decembere és 1920 márciusa között tartózkodtak itt francia csapatok.
1918. december elsején a Bánátot a gyulafehérvári román gyűlés is a sajátjaként nevezte meg. A szerb–román acsarkodást megelőzendő a franciák egy pufferzónát hoztak ezért létre a román és a szerb területfoglalások között. A románok kezdetben lelkesedtek a franciákért, de később már Farret tábornokot túlzottan magyarbarátnak tekintették.
Nagy Miklós szerint a franciák szegedi és a környékbeli átmeneti vagy éppen tartós megszálló tevékenysége attól függött, hogy a románokat és a szerbeket miként tudják hatékonyan elválasztani egymástól addig, amíg a békekonferencia dönt a relatív magyar-német többségű Bánátnak (Bánságnak) a Románia és a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság közötti felosztásától. A Magyar Tanácsköztársaság kikiáltása után a francia megszállás alatt lévő Szeged másféle jelentőségre is szer tett: az ellenforradalmi erők szegedi szervezkedését is elősegítették a franciák. Mindeközben a magyar revíziós törekvésekkel szemben is fontos bázis volt a szegedi francia bázis, így rendkívül összetett okokkal magyarázható a viszonylag hosszú francia jelenlét a csongrádi városban. Tegyük hozzá: Újszegedet egyébként a jugoszlávok csak 1921-ben adják vissza Magyarországnak, éppen a trianoni békeszerződés végrehajtása után.
Kérészállam III.: a Carnarói Olasz Kormányzóság (Fiume, 1919. szeptember 12.–1920. december 24.)
A horvátok és a szlovének csak úgy menekülhettek a terjeszkedő olaszok karmai közül, ha feladják autonómia-törekvéseiket, és a Szerb Királysággal gyakorlatilag feltétel nélkül egyesülnek 1918. december elsején. Területileg a délszlávok közül a szlovének jártak a legrosszabbul: az általuk követelt Trieszt és Görz városa Olaszországhoz került az első világháború után. Olaszországé lett Isztria, sőt Fiume és a Kvarner-öböl jelentős része is, számottevő horvát és kisebb szlovén lakossággal. Az itt, a Monarchia egykori „Partvidéknek”, illetve „Tengermelléknek” nevezett tartományában élő németek és a Fiumében – amely a magyar korona alá tartozott 1918-ig – élő magyarok nem igazán érdekelték a győzteseket.
Ám Róma még ezzel a rendezéssel is elégedetlen volt, hiszen Dalmáciában csak Zárát (Zadart) tudta megszerezni, amelyet időnként jugoszláv blokád zárt el a szárazföldtől. Olaszország és Jugoszlávia 1920-ban, Rapallóban kötött megállapodást végül a határokról (ez nem tévesztendő össze az 1922-es rapallói egyezménnyel), de Fiume ügye csak 1924-ben rendeződött, ott ugyanis időközben a radikális szélsőjobboldali olasz költő, Gabriele d’Annunzio vezetésével egy prefasiszta kérészállam jött létre: a Carnarói Olasz Kormányzóság 1919 és 1920 között létezett.
D’Annunzio itt az olasz fasizmus előképeként működött egy darabig, de az 1920-as olasz–jugoszláv egyezmény után szabadállam lett a városból 1924-ig. A helyzet azonban továbbra sem stabilizálódott: 1920-ban d’Annunzio háborút hirdetett még Olaszországgal szemben is, amely katonai erővel próbálta a városból kiszorítani a költőt és híveit. Ám 1922 után Mussolini Olaszországban fasiszta rendszer épített ki, s 1924-ben megállapodott a Szerb-Horvát-Szlovén Királysággal (a későbbi Jugoszláviával). Ekkor Mussolini bekebelezte a fasiszta Olaszországba Fiumét – ez a helyzet a második világháborúig nem változott.
Kérészállam IV.: a Vendvidéki Köztársaság (1919. május 29.–június 5.)
Az 1918. november 13-i belgrádi konvenció sajátos körülmények között jött létre. A Nyugatot meglepte, hogy Károlyi Mihály került október végén az őszirózsás forradalommal a magyar miniszterelnöki székbe. Eredetileg a Monarchia magyar felével is külön fegyverszünetet akartak kötni, de Károlyi kabinetjét nem akarták elismerni, így Magyarországra igyekeztek a padovai fegyverszünet előírásait alkalmazni.
Amikor az események ezen túllépnek, Belgrádban (Clemenceau-ék) tudtával csak egy katonai konvenciót írt alá Franchet d’Esperey egyik tábornoka és a szerb hadsereg főparancsnoka, Misic vajda a hatalomra kerülő új magyar kormány hadügyminiszterével, Linder Bélával.
Franchet d’Esperey és Károlyi az aláíráskor nem volt jelen, de előtte személyesen egyeztettek:
Minket, ha ezt aláírjuk, fel fognak akasztani Pesten, amint visszaérünk
– mondta a megdöbbent Károlyi és Jászi Oszkár (Károlyi minisztere) állítólag a francia tábornoknak ezen a találkozón.
A belgrádi konvenció szerint ugyanis Dél-Magyarországot Szabadka–Baja–Pécs vonalában ki kellett ürítenie a magyar kormánynak. Végül ezt a konvenciót Károlyi hadügyminisztere november 13-án aláírta. Amikor pedig pár hónappal később, 1919 tavaszán az antant már közölte a területi követeléseket Magyarországgal szemben (ez volt a hírhedt Vix-jegyzék), Károlyi – aki ekkor már köztársasági elnök volt – lemondott a posztjáról.
Károlyi távozása után a hatalom az egyetlen pártban egyesült szociáldemokraták és kommunisták, illetve az általuk létrehozott Forradalmi Kormányzótanácsnak nevezett új kormány kezébe került. 1919. március 21-én kikiáltott Tanácsköztársaság a Magyarország délnyugati részén fekvő, jelentős részben szlovének (vendek) által lakott Muravidék életére is komoly hatással volt.
Tkálecz Vilmos tanárt, korábbi muraszombati kormánybiztost például a Tanácsköztársaság alatt Muravidék helyettes-népbiztosává „léptették elő”. A Tanácsköztársaság államosításai és vallásellenes intézkedései azonban megrémítették a Muravidék lakosságát, és felbőszítette az ott állomásozó magyar katonai egységek tisztikarát. Áprilisban átmenetileg elfogták a kommunista városi direktórium tagjait Alsólendván (ma: Lendava, Szlovénia), de a katonák egy része szembefordult a tisztekkel, kiszabadították a kommunista vezetőket, és a felkelés is hamarosan elbukott.
Muraszombaton a városi direktórium vezetője Tkálecz volt, aki átállt ugyan a Tanácsköztársasághoz, de – ügyesen – csak részben hajtotta végre a budapesti Forradalmi Kormányzótanács rendeleteit. Saját csempészhálózatot hozott létre, melynek segítségével nagy mennyiségű árut hozott át Ausztriából. Emiatt azonban feljelentették őt Budapesten, s amikor Tkálecz erről tudomást szerzett, a helyi kommunistaellenes erők segítségével 1919. május 29-én deklarálta a Mura Köztársaságot, amely a Muravidék nagy részét foglalta volna magába.
Tkálecz mindenesetre táviratban közölte Kun Bélával és az osztrák kormánnyal is, hogy az új köztársaság szakít a kommunizmussal. Két nappal később azonban Ausztriába távozott. A magyar Vörös Hadsereg egységei ezután néhány nap alatt felszámolták a vezető nélkül maradt felkelést. Mivel augusztus 1-jén a Tanácsköztársaság megbukott, augusztus 12-én és 13-án a Muravidékre bevonultak a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság csapatai – a terület végül a délszláv államhoz került.
Ablonczy szerint Vendvidéki Köztársaság néven is ismert volt ez a kérészállam, amely 1919. május 29. és június 5. között állt fenn. Ugyancsak Ablonczy Tkálecz sorsáról érdekes adalékot nyújt: 1920-ban a Vendvidéki Köztársaság vezetője visszatelepült Magyarorzságra, nevét Tarcsayra magyarosította, tanítóként dolgozott, majd sikeres magyarnótaszerző lett. Így például a Vásárhelyi híres promenádon című „mestermunka” is tőle származik.
Kérészállam V.: Baranya–Bajai Szerb–Magyar Köztársaság (1921. augusztus 14–1.)
A Magyarország körül kialakuló gyűrű, a kisantant országai hatalmas területeket tartottak megszállva 1920-ban, a trianoni béke aláírása előtt: a románok a Tiszántúlt, a szerbek a Barcs-Szigetvár-Pécs-Baja-Újszeged vonaltól délre eső területeket foglalták el még mindig. A trianoni béke aláírása azt jelentette tehát, hogy a még rosszabbat kerülte el Simonyi-Semadam Sándor kormánya 1920. június 4-én, amikor kiküldöttei szignálták a szerződést Franciaországban. Sőt, Trianon megelőzte a legradikálisabb csehszlovák követelések megvalósítását: Prága többek között a nyugat-magyarországi korridort is szerette volna megszerezni, ami több nyugati megyénket érintette volna.
Trianon aláírása után tehát a románoknak vissza kellett adniuk a Tiszántúlt, és a szerbeknek is le kellett mondaniuk arról a területsávról, ami a mai Somogy, Baranya, Tolna, Bács-Kiskun, illetve Csongrád-Csanád megye déli részein húzódott végig.
Ám csak 1921 augusztusában vonultak be a magyar fegyveres és rendfenntartó erők a területsávba, amelyre a szerbek tartottak igényt. Pécs, Pécsvárad, Bátaszék, Mohács, Baja, Újszeged, Siklós, Villány, Harkány, Barcs, Szigetvár így három évvel az első világháború vége után térhetett vissza magyar fennhatóság alá. Ezt a térséget Hornyák Árpád szerint eredetileg nem akarta a délszláv államhoz csatolni a belgrádi kormány sem.
Csak az 1918–21 közötti szerb megszállás alatt jött meg a délszláv állam „étvágya”: a nagyhatalmak azonban 1919 második felében már nem akartak alapvetően módosítani a trianoni határokon. A Pesti Hírlap 1921. augusztus 7-én leírta, hogy mi a jelentősége az így délen visszakapott területeknek: a „kereken félmillió lakosságú terület” gazdasági súlyánál fogva „nagy lökést adhat az ország gazdasági konszolidációjának”. „Maga Pécs, Baja és Mohács intelligens magyar városok.” Ez alatt nyilván azt értette a lap, hogy jelentős számú, arányú értelmiséggel rendelkező települések.
Csonka-Magyarország közszellemében és gazdasági közvéleményének kialakításában fontos szerepet fognak betölteni
– tette hozzá a lap.
„Pécsett erős iparos és kereskedő társadalom lakik”, s a Pesti Hírlap kiemelte a Zsolnay-gyárat, a pezsgőgyárat, az ország egyik legnagyobb bőrgyárát, a kesztyűgyárat és azt, hogy Pécsett koncentrálódik a Dunagőzhajózási Társaság széntelepeinek vezetése. Ezek a Pécshez közeli „széntelepek tartalmazzák Csonka-Magyarország legjobb szenét” – írta az újság.
Minthogy a szerbek követeléseit az antant nem fogadta el, egy furcsa kísérlet történt Baranya és Baja környékének a délszláv állam keretei között tartására. A szerbek hivatalosan vállalták a terület kiürítését, de a megszállás alatt általuk (időnként) támogatott helyi szocialisták – a Tanácsköztársaság leverése után a megszállt Baranyába menekülő baloldaliak –, kikiáltották a Baranya-Bajai Szerb–Magyar Köztársaságot. Ennek élén Petar Dobrovic, azaz Dobrovits Péter festőművész állt. Dobrovitsról alig-alig hallhat valaki ma Magyarországon, ugyanakkor a legismertebb száz szerb közé tartozik déli szomszédunkban, Szerbiában, egy 1993-as belgrádi-újvidéki kiadvány szerint.
A Baranya-Bajai Szerb–Magyar Köztársaságot 1921. augusztus 14-én kiáltották ki Pécsen, és vezetői megpróbáltak a Horthy-féle Magyarországgal szemben délszláv védelmet kérni. Ám a szerbek nem támogathatták nyíltan a Tanácsköztársaság menekültjeit – köztük Pécs egyik vezetőjével, Linder Bélával, akinek felesége szerb volt –, megszegve a trianoni békét.
Így a délszláv védelmet hiába kérte a kérészállam, amely mindössze nyolc napig létezett. A Rubicon.hu így foglalta össze a történeteket:
az új államnak gyakorlatilag már nem volt támogatottsága – és igazából létalapja sem.
A szerb–horvát–szlovén kormány időközben ugyanis már megegyezett Budapesttel, bádoki Soós Károly tábornok irányítása alatt pedig a magyar hadsereg Kaposvár környékén felkészült Baranya visszafoglalására. Bár augusztus 15-én a köztársaság több jelentős városában is kikiáltották a függetlenséget, a szerbek kivonulása után „az államocska egyetlen feladata már csak az emigránsok útbaigazítása volt.”
A baloldali menekültek ugyanis, akik a Tanácsköztársaság bukása után érkeztek, el is hagyták a köztársaság területét a szerbek kivonulásakor. Nemcsak ők távoztak, sok szerb család is elhagyta a trianoni Magyarország területét, így tett például a Bátaszéken élő szerbek nagy része is. A népmozgások és a határkiigazítások azonban még ekkor sem értek véget Magyarország déli határain. A határkiigazító bizottságok egészen 1922-ig tevékenykedtek, és a korábban elhatározotthoz képest összességében még több ezer hektárral növelték is Magyarország területét – érdemi, döntő változásokat azonban ezek a kiigazítások már nem jelentettek a Trianonban kijelölt határhoz képest.
Kiemelt kép: 1921. augusztus 22-én reggel 5 órakor Soós altábornaggyal megindult a déli hadsereg, hogy birtokba vegyék a győztes önkény három esztendőn keresztül leigázva tartott területeit. Forrás: Nemzeti Filmintézet /Filmarchívum
