Nincs még egy olyan magyar sorozat, amelyet akkor a kultusz övezne, mint a Szomszédokat. Az első magyar szappanoperát 1987-től 1999-ig vetítette a Magyar Televízió, rajongótábora azonban ma is tetemes, a Facebook tízezres csoportjaiban a tagok naponta idéznek fel jeleneteket, vagy követik az aktuális eseményekre reagáló szomszédokos mémeket. Szilveszterkor egy visszaemlékezéseket és forgatási bakikat felvonultató nosztalgiaműsor miatt került újra előtérbe a sorozat, de időről időre különösebb apropó nélkül is előveszik a médiában: van, aki a Fidesz elbaltázott lakáspolitikáját vezeti le belőle, más a Kádár-kor bosszúját fedezi fel benne, amely súlyosan torzította a tömegek valóságérzékelését a rendszerváltás idején.
„Gyávaság lenne, ha a politika reakciójától félve nem mernénk foglalkozni közéleti dolgokkal” – mondta nemrégiben a Szomszédok egyik rendezője, a sorozat felélesztését tervező Bujtás János a 24.hu-nak. Az alkotók ugyanis annak idején egy furcsa, teleregénynek nevezett hibrid műfajt teremtettek: miközben a sorozat lassacskán szövögette a szereplők magánéleti szálait, folyamatosan és valós időben tárgyalta a közélet eseményeit is, az általánosabb társadalmi jelenségek mellett olyan aktuális ügyeket, mint hogy mi szerepel egy-egy minisztériumi rendeletben, hogyan alakul át a szakszervezeti mozgalom, vagy hogy a BKV járatritkításai miatt a gyerekek elkésnek reggelente az iskolából.
Lássuk, hogyan interpretálta a történelmi időszakot a magyar kisemberek mindennapjait bemutatni igyekvő Szomszédok.
Rendezzünk itthon is szégyennapot!
Számos kritika megfogalmazható a Szomszédokkal szemben a nem éppen sodró lendületű dramaturgiától a helyenként mesterkéltnek ható párbeszédeken át a temérdek gyártási és forgatókönyvbéli hibáig, azzal azonban biztosan nem lehet vádolni a sorozatot, hogy idealizálta volna a magyarországi viszonyokat.
Ma már ugyan elképzelhetetlen, az állami televízió legnépszerűbb műsorában rendszeresen a sanyarú életszínvonalat és a botrányosan működő állami intézményeket szidalmazzák, a Szomszédokban ez történt. Az egyes szakmák szócsöveiként is funkcionáló szereplőkből szinte megállás nélkül dől a panasz hol a saját területük, hol a közélet általános viszontagságai miatt, miközben hősiesen küzdenek a boldogulásért, mérsékelt eredménnyel.
Noha az új kor vállalkozóját a folyvást mesterkedő Gábor Gábor inkább karikatúraszerűen testesíti meg,
János unalmas fejtegetései az erdőgazdaság problémáiról pedig viszonylag kevés embert érintettek testközelből (hol voltunk még a klímaválságtól), a tanár Vágási Jutka és a mentőorvos Mágenheim Ádám jeleneteiben epizódról epizódra terítékre került az is, hogy milyen sebekből vérzett éppen az oktatás és az egészségügy. Bár a jelenetek fiktívek, a forgatókönyvírókat valódi mentősök és pedagógusuk látták el munícióval a munkahelyükön tapasztalt visszásságokról, sőt a tanáriban elhangzott csatározások sokszor valóban a gazdagréti iskola tantestületi vitáiból kerültek át a sorozatba.
Egy másik, a mentők várójában zajló, az új gyógyszerrendelet ostorozásából és a magyarázat nélkül hagyott miniszterváltásokból kibontakozó beszélgetés már a rémhírterjesztés kategóriáját súrolja:
Tele van a város mindenféle hírrel: devizazárolás, útlevélbevonás, élelmiszerjegy. El tudod képzelni, hogy ez ok nélkül terjed el?
– szegezi a kérdést László Mágennek, aki szerint az egyetlen biztató jel az, hogy még nem neveztek ki új kormánybiztosokat: „Ha valami nincs, vagy rosszul csinálták, majd jön a próféta, a megváltó, a kormánybiztos! Csődbe ment az acélipar, jött egy kormánybiztos. Már rég nem beszélnek az új Nemzeti Színház építéséről, de kormánybiztos az van. Még nem szavazták meg a világkiállítást, de ott is van. Gyógyszercsőd? Kormánybiztos.”
A konkrét ügyek felhánytorgatása közben pedig minden részre jut egy-két sommás odapörkölés is a politikai elitnek.
Bár a szereplők sosem nevezik a nevükön a közélet szereplőit, inkább a reformerek, jobbosok, balosok meg helyezkedő pártfunkcionáriusok emlegetése mentén zajlik a politizálás, olykor azért konkrét személyek is megkapják a magukét.
„A pénzügyminiszter úr a nagy, a legnagyobb kozmetikus” – szellemeskedik például Gábor. Annál keményebben értékeli Etus egy „minisztériumi akárki” nyilatkozatát, aki csak ötölt-hatolt a kanyarójárvánnyal kapcsolatban:
Ha van valami undorító ebben a hazában, akkor az az, hogy senki semmiért nem vállal felelősséget. Sem azért, ami most van, sem azért, amit éveken át csináltak. Nem fél itt senki semmitől, nincs felelősségre vonás
– dohog a keramikus ’89 áprilisában, hogy aztán a következő mondatban Virágh doktor már a lepusztult turistaházak miatt bosszankodjon.
Akik elszúrtak itt mindent, röhögnek a markukba
„Tetszettek volna forradalmat csinálni” – szól Antall József híres mondása, amelyet számos alkalommal be lehetett volna szúrni a Szomszédok párbeszédeibe is, amikor az elvtársak elszámoltatásának igényével lépnek fel a szereplők.
Hasonló mederben zajlik a hálapénzkérdéssel és a nyomorúságosan fizetett szakmák sorolásával induló társalgás is Etusnál: „Most szegény államot kell sajnálnunk, mert ő szegényke most nagy bajban van. Nézd, én nem vagyok egy bosszúálló típus, de szeretnék néhány felelőst látni. Nem kell, hogy felakasszák, nem kell, hogy lecsukják, de legalább ne tegyék pompás diplomáciai meg luxusállásokba azokat, akik ide juttattak. Menjenek el munkanélkülinek, keressenek maguknak kenyeret, neveljék fel a semmiből a gyerekeiket, csak ennyit! Mint azok, akik nem tehetnek az egészről, de kénytelen itt is így élni” – fakad ki Mágenheim. „Ha itt kitör valami, akkor mindennek vége, akkor újra jön az erőszak” – teszi hozzá Virágh doktor, ám Etus szerint a politikusok éppen ezzel a békevággyal élnek vissza.
Ezzel nem lehet a végletekig zsarolni az országot, valamit tegyenek is végre
– jelenti ki Mágenheim.
Máris egymást szidják, ilyen az igazi demokrácia?
A gazdagréti lakótelep lakóit a demokratikus átalakulás egyéb aspektusai sem villanyozták fel túlságosan, rendszeresen fanyalogtak például amiatt, hogy nem ismerik ki magukat a nagy választékban.
„Annyi mindenféle párt és egyesület alakul most, fogalmam sincs mire jó ennyi” – lamentál Juli a vendégeknek odahaza. „De ez így nem ér semmit. Az a baj, hogy túl sokan vannak, túl kicsik és rögtön összevesznek egymással” – mondja László. „Így van! Előmásznak öregek, és ott akarják folytatni, ahol ’45-ben abbahagyták” – ad történelmi távlatot az eszmecserének Mágenék főorvosa, akinek sosem derült ki a neve.
Később aztán azt is megtapasztalják, hogy a választási kampány sem éppen felemelő élmény.
Talán Böhm úr az egyetlen, aki igazán értékeli a szabadság friss fuvallatát. „Én csak kapkodom a fejem. Fantasztikus, hogy milyen érdekes most a világ. Sok mindent megértem már, de ez most, komolyan mondom, lenyűgöző. Disznóság, hogy pont most vagyok öreg. Ha fiatal lennék, én minden nap politizálnék” – álmodozik a közös képviselő, aki saját készítésű választási kisokossal is segíti a lakók tájékozódását, gondosan összegyűjtve az újságokból, hogy melyik jelölt mit ígért. Sümeghy barátja azonban őt is rendre lehűti:
Ötvenhat, Fidesz-szabadegyetem, zsebhoki
A politikailag aktív fiatalságot Jutka tanárkollégája, Csaba képviseli, aki nem sokkal az iskolába szerződése után máris a frászt hozza a beszari igazgatóra azzal, hogy – akárcsak Jutka – kivitte a gyerekeket az utcára 1989. március 15-én.
„Én ezt rendkívül felelőtlen dolognak tartom. Úgy néz ki, mintha az iskola szervezetten részt vette volna a tüntetésen! (…) Az iskola tanítson, és ne politizáljon!” – aggodalmaskodik Hável. „Már elnézést, igazgató úr, de ez ma már nem megy” – replikázik Jutka, aki szerint eddig elég vitatható dolgokat tanítottak, de főnöke nem csukhatja be a gyerekek szemét és fülét. Később Hável azt akarja kiszedni Csabából, hogy „nem-e valami alternatív”, ám mint a történelemtanár Jutkának kifejti:
Engem minden mozgás érdekel, eljárok gyűlésekre meg a Fidesz-szabadegyetemre.
Csabát később egy szülői értekezleten is kérdőre vonja egy apuka, amiért az ’56-os eseményeket forradalomként magyarázta. „Milyen alapon? Az újság, a rádió, a tévé nem egyértelműen erről beszél. Honnan tudj a tanár úr, hogy mik a tények? Mi a garancia arra, hogy nem kavarja össze a gyerekeket?”
A tanár azonban neki is csak nagyjából azt tudja mondani, amit kollégáival a tanácstalan gyerekeknek is próbálnak elmagyarázni:
Az alkotók többször is élnek azzal az eszközzel, a zűrzavaros időket a történet gyerekszereplőinek szóló magyarázatokba csomagolva igyekeznek egyszerű nyelven értelmezni. Ilyen alkalom, amikor Julcsi nekiszegezi apjának a kérdést, hogy mi az a választási hadjárat, amire Mágen nem túl lelkesen kipréseli magából, hogy eddig egy közül lehetett választani, most több közül lehet, de ő nem ismeri őket, a kilencmillió ember közül különben is csak pár ezer politizál. Juli felveti, hogy talán nem kellene a gyereket ilyen cinikus szöveggel hülyíteni, mire Mágen önérzetesen rámutat: „Eddig egy kétoldalú kerekasztal körül ültek három felől, és mindenfélében megegyeztek a fejem felett, amiről nekem halvány fogalmam sincs. Mivel én nem vagyok semmilyen -ista, csak egy orvos. Most majd feloszlatják az asztalt és korteskednek. (…)
És honnan tudjam, hogy amit mondanak, az igaz-e, és amit ígérnek, azt betartják-e? De menjek és válasszak!
Nagy változásokban egyébként sem bízik Nagy Fehér, amint arra egy másik részben felhívja kolléganője figyelmét:
A régi idők tanúja, Béla bácsi ezzel szemben úgy látja, hogy nagyon is kifordult a sarkaiból a világ, legalábbis az iskola, pedig hol voltunk akkor még a mindennapos testneveléstől (igaz, a zsebhokinak talán már Béla bácsi gyerekkorában is hódoltak a fiúk).
A balos megy jobbra, a még balosabb még jobbra
A sokat látott pedagógus a rendszerváltás bizonytalanságából és a történelmi tapasztalatokból fakadó súlyosabb félelmeknek is hangot adott. „Én komolyan aggódom, hogy ez a nagy és hirtelen jött szabadság egyszer csak véget érhet. Ekkora zűrzavarból és ilyen növekvő szegénységből könnyen lehet diktatúra megint” – mondja Vágásiék nappalijában. „Az nem lehet, hogy a mi történelmünkben mindig minden visszaforduljon” – bizakodik Jutka. „Mi már csak az igazat akarjuk tudni, és nem félünk semmitől” – vágja ki karakánul Feri, aki talán a leggyakrabban keveredett ideológiai pengeváltásokba a sorozatban. Még a fordulat előtt a kommunista Kenézzel zördült össze többször is, de eleinte nincs jobb véleménnyel az új főművezetőről sem, akinél „még Kenéz is jobb volt, az tiszta balos volt, ez meg úgy tesz, mintha ő már ’73-ban reformista lett volna, pedig nem más, mint karrierista. Még kettőt-hármat fordít a köpönyegén, és lehet belőle kereskedelmi igazgató. (…) De dolgozni akkor is mi fogunk.”
Az opportunistákról Gézával együtt máskor is alaposan lehúzzák a keresztvizet:
Géza: Akkor itt mindenki olyan vadbalos volt, hogy azt el sem tudod képzelni.
Feri: De most mindenki reformer. Mára kiderült, hogy ezt a negyven évet pár elszánt gazember vezette félre, a többség titokban mindig harcolt ellenük. Milyen emberek ezek?
Géza: Én emlékszem tavalyelőtt milyen cikkeket szedtünk. És most ugyanazok írják az ellenkezőjét. És közlöm veled, ha holnapután történik valami, szemrebbenés nélkül megint szép nagyot fordulnak.
Feri: Ez engem nem érdekel. Nem nekünk lett nyaralónk. Nem mi autózunk nyáron külföldre, hanem ezek, akik könnyen fordulnak.
„Nem vagyok kíváncsi a köpönyegforgatásra. Láttam a képernyőn, most meg olvastam a lapokban, hogy a balos megy jobbra, a még balosabb még jobbra” – teszi hozzá Etus is a magáét egy másik alkalommal.
Rühellt ejtőernyősök és húsban gyönyörködő nyugdíjasok
Többször terítékre kerültek a nómenklatúra átmentését megtestesítő úgynevezett ejtőernyősök is, vagyis azok az egykori pártfunkcionáriusok, akiket kapcsolatrendszerük révén, felsőbb utasításra különféle vezetői állásokba neveztek ki, noha sokszor semmi közük nem volt az adott szakterülethez. A 66. rész elején a légiutas-kísérőként dolgozó Alma tiltakozni épp készül, amiért egy pártközpontból érkező ejtőernyőst akarnak főnöknek kinevezni a Malévben, a 71. részben pedig már a sztrájkot fontolgatja Jutka tantestülete, amiért egy Bujáki nevű volt MSZMP-mufti egyenesen igazgatóhelyettesként landol az iskolában. Később aztán kiderül, hogy valójában a sunnyogó Hávelt zsarolták meg a tanácsban azzal, hogy nem lehet belőle újra igazgató, ha nem nevezi ki Bujákit. „Egy ilyen Hável egész életében félni fog” – foglalja össze Jutka az előző rendszer örökségét. Amikor pedig Feri két korábbi kerületi párttitkárról meséli, hogy az egyik belügyminisztériumi szóvivő, a másik a meg a BM könyvkiadójának vezetője lett, levonja a következtetést: „ezek szerint minden készen áll, hogy bármikor visszatérjenek a régi helyükre.”
Itt olyan rossz lesz a helyzet, minden párt azon lesz, nehogy ő nyerje meg a választást
– fokozza a borúlátó hangulatot Feri.
1990 januárjában járunk ekkor, és bár az ország már a szabad választásokra készülődött, a rettenetes állapotban lévő gazdaság, a meredeken emelkedő árak és az egyre növekvő szegénység miatt egyre komorabb spekulációk köszönnek vissza a Szomszédokban is.
„Ha elszabadul az infláció, akkor megint lisztben meg cukorban kapjuk a fizetést” – festette az ördögöt a falra Lenke. „Ha olyan nagy lesz az infláció, mint a háború után, amit már megértünk, akkor itt nagy baj lesz, és az tovább fog fájni, mint a derekam” – kontrázott Taki, aki ráadásul még az újféle TV-műsorokban sem lelte örömét:
Hasonló beszélgetések folytak a nyomdában is:
Feri: Ez a békés átmenet úgy látszik egyre nehezebb és nehezebb lesz. Gondolod, hogy a választás után más lehet?
Géza: A választás az egy dolog. De itt a gazdaság, a munkanélküliség, a szegénység. Ezt mind rendbe hozni az én életemben már nem fogja senki, ebben biztos vagyok. Talán az unokámnak igen, ha lenne, de az sincs.
A nyugdíjasok nyomorgásához kapcsolódik a sorozat egyik legszürreálisabb jelenete is:
Kongresszus Lenke diktatúrája ellen
A Szomszédok ugyan változó mértékben, de a rendszerváltás mérföldköveinek tekintett valós eseményekre is reagált. Nagy Imre és mártírtársai újratemetése előtt – éppen az 56. részben – Etus a hivatalos álláspontnak megfelelően felhívta Julcsi és a nézők figyelmét, hogy nem „felvonulás” lesz, hanem csöndes gyászünnepség, a rész végén pedig Ádám is kifejezte óhaját a mentők részéről, hogy ne legyen dolguk másnap a Hősök terén. Nagy Imre nevét egyszer sem említették, ahogy Kádár Jánosét sem, július 6-ai halálára még utalást sem tettek. A rendőröket pár héttel később azért froclizta egy kicsit Mágenheim, miután a jelentben szereplő körzeti megbízott a feljelentéstől tartva inkább nem fogott le egy dühöngő alkoholistát:
Nem voltak mindig ilyen félénkek biztos úr (…) Most az a parancs, hogy akkor se avatkozzanak be, ha részegek tombolnak? Azelőtt ha öt diák politizált, már ment is a gumibot, mint Prágában.
A temetés előtti intelemhez hasonló agitációként hatott az is, amikor Csaba a tanáriban alaposan a leteremtette a választás helyett kirándulást tervező igazgatóját. Aztán Bujáki irányítja magára az irónia mérgezett nyilait, aki egyébként idővel a konszolidáció jegyében számkivetettből a munkaközösség dolgos és befogadott tagjává válik, és hasonló utat jár be a kommunista múltjáért raktárosként és kézbesítőként vezeklő, kedves bélyeggyűjtő bácsivá szelídült Kenéz elvtárs is.
Jutka: Kíváncsi vagyok, ünnep lesz-e október 23-a?
Vilma: Nem hiszem, túl sokan vannak ellene.
Csaba: De sokkal többen vannak mellette. Mégis csak a legfontosabb nemzeti megmozdulás volt az utóbbi évtizedekben
– találgatnak a tanárok a ’89 október 5-én vetített epizódban, a köztársaság 23-ai kikiáltásáról azonban érdekes módon alig esik szó, a szocializmus hivatalos lezárásának aktusa mindössze egy Gábor-féle szentenciában kerül elő:
Annál inkább téma volt a mindezt megelőző megelőző MSZMP-kongresszus, amelyen az állampárt végül megszüntette magát, és egy új demokratikus párt létrehozásáról döntött, elhagyva a névből a munkás szót. Ezt a kimenetelt azonban nem lehetett előre borítékolni, Feri több ízben ki is fejezte aggodalmát, a Takácsék aranylakodalma utáni jó hangulatban például így vészmadárkodott: „Attól tartok, szilveszterre nem lesz ilyen jó kedvünk: politika, kongresszus, mit tudom én”, majd az eseményt megelőző napon következő részben így nyugtatta a fejsérülése miatt óvatosságra intő feleségét: „Nem abból lehet baj holnap, ha én túlórázom.”
Természetesen a nyomdában is nagyon készültek: „Ma aradi tizenhármat gyászolunk túlóra nélkül, holnap kongresszus. Szerencsésebb napot is választhattak volna. Ámbár lehet, hogy ez is nemzeti gyásznap lesz” – latolgatott Géza. „Lehet itt párszakadás, földindulás” – jegyezte meg Feri.
Az esemény után sem maradt el a reakció, Taki például azzal tréfálkozott, hogy majd összehívnak egy kongresszust Lenke diktatúrája ellen, és Takács helyett Szakácsra változtatják a nevüket, a nyomdában pedig Kenéz zrikálásával múlatták az időt a többiek: „Szerencsés alak vagy te. Kilépett belőled a párt. Újra szabad ember lehetsz” – szúr oda Géza, akiről egyébként később a szereplők közül egyedüliként derül ki, hogy melyik pártra szavazott (az MDF-re, ami megformálójától sem állt távol: a veterán nyomdászt alakító Horváth Sándor 1990-ben az MDF képviselőjelöltje volt). A hasonlóan direkt állásfoglalásokat mellőzték a szereplők, hacsak nem tekintjük annak, hogy Taki a taxisblokád ideje alatt teát és zsíros kenyeret hord kollégáinak a barikádokra.
A politika mint káros szenvedély
A forgatókönyvírók politikai fixáltságát jól mutatja, hogy míg a szereplők gyakran panaszkodnak arra, hogy politikamérgezésük van (Jutka még a karácsony szépségei között is megemlíti, hogy két napig nem politizálnak), közben viszont a legindokolatlanabb helyzetekben is előrukkolnak egy-egy politikai tárgyú megjegyzéssel. Az ágyban szenvelgő Gábornak egyszer csak eszébe jut, hogy arra a pártra fog szavazni, amelyik kigyógyítja az isiászából, a piacon megszédülő Józsit pedig e hasonlat kísértében látja el Mágenheim doktor:
Vigyázzon magára Józsi, mert úgy jár, ahogy a múlt rendszer. Az is tudta, hogy beteg, de tagadta. Na, nem is lett jó vége.
„Ennek meg nem igazán jó az eleje, feljavulhatna, de túl sokféle a diagnózis. Kevesebb több lenne” – toldja hozzá Etus.
Vagy itt van ez a bizarr, kissé talányos választási előzetes Sümeghy és barátai kártyapartija közben:
Nem ritkák az áthallásos szövegek sem: „Nem csak a környezet van megmérgezve, hanem az egész ország” (Mágen). „Ha nem pucolunk ki mindent jövőre, elszaporodnak a patkányok” (Böhm). Minket is ráültettek egy ilyen műanyag csúszdára, és a végén eltörik a gerincünk (ismét Mágen).
Ez a sajtószabadság?
A rendszerváltással persze nemcsak a pártpolitika alakult át, hanem sok egyéb mellett a médiapiac is, ami ugyancsak lecsapódott a sorozatban. Feltűntek például a pletykalapok, az egyikben Leánykereskedelem a Gábor-szalonban címmel jelent meg kompromittáló cikk Juli munkahelyéről (mint utóbb kiderült, maga Gábor rendelte meg rossz reklám is jó reklám alapon), ami a következő eszmefuttatásra késztette Ferit: „Annyi most az újság, mint égen a csillag, egy jó szaftos botránnyal vagy perrel ideig-óráig fellendül a lap. Leírhatnak bátran akármit. Ha valaki védekezni próbál, már be van mocskolva. Ha meg perre viszi a dolgot, kiadnak egy helyreigazítást, amiben az egész rágalmat még egyszer megismétlik, és elnézést kérnek. Ezt hívják nálunk erkölcsi kártérítésnek. Nyugaton egy vagyonra perelhetnék őket.” Máskor az éppen lapátra tett újságíró haverját vigasztalja azzal, hogy sok lap indul mostanában, nem lesz nehéz elhelyezkednie. „És a zöme meg fog szűnni. Sajnos nem a legszemetebbek. Azok nem, azok maradnak” – lát a jövőbe az rendszerint csak firkászként emlegetett sajtómunkás.
Az alábbi jelenetben pedig arra látunk példát, hogy bár Csurka István hírhedt antiszemita dolgozata még csak két év múlva jelenik meg, az ordas eszmék már felütöttek a fejüket, sőt bejutottak az iskolába is.
Amerikában meg van négerkérdés
Olykor-olykor a nemzetközi változások is beszüremkednek a szereplők életébe. „Ha valaki tíz évvel ezelőtt azt jósolja, hogy én menekült németeket fogok kezelni a csillebérci úttörőtáborban, bizony isten bevittem volna a Lipótmezőre” – mondja Mágenheim doktor, aki egy másik alkalommal világpolitikai kitekintésre is vállalkozik:
Mint az eddigiekből is látszik, a szomszédokat a nagy átalakulás idején sem kerítette hatalmába a hurráoptimizmus, később pedig hasonlóképpen lekövették a rendszerváltást követő kiábrándulást is. A sorozat folyamatosan reflektált olyan társadalmi jelenségekre, mint a hajléktalanság, a leépített ipar, a munkanélküliség, az újgazdag réteg surmóságai, a zavarosban halászó szélhámosok megjelenése, a magánegészségügy kiépülése, az Amerikába szakadt magyarok hazatérése, vagy a privatizáció, ami őrjítő lassúsággal haladt Lenke néni ABC-jében. Amikor az országban elharapóztak a bombariadók, Jutka iskolájában is prezentáltak egyet, amikor pedig az alvilág utcai robbantásokkal hallatott magáról, Almáék presszójába is behajítanak egy kézigránátot.
Persze a Szomszédok nem csak ezek miatt érdekes korrajz. A korabeli ruhák, lakások, autók, utcaképek mind felidézhetik a nyolcvanas-kilencvenes évek hangulatát, és abból is kaphatunk némi ízelítőt, mennyire tolódott el az érzékenység egy-egy témával kapcsolatban; a Nagy Fehér például még nyugodtan viselkedhetett Schobert Norbiként a szülés után pár kilót felszedő feleségével anélkül, hogy felhördült volna az ország.
A végére pedig már csak egy kérdés maradt:
