Annyira elhülyültünk, hogy leszálláskor tapsolunk

Elérni a Napot – Repülőterek

Megvan az az időszak, amikor a repülőgép leszállásakor hangos tapsviharban tört ki a jármű népe? Szörnyű periódusa volt az emberiség történelmének, de még mindig jobb, mint az, amelyikben két videojátékos nyolcezer néző elő bokszol, az újság részletgazdag cikkben számol be arról, hogy a fogadóirodákban milyen forgalmat bonyolítottak le az eseménynek köszönhetően, idézi az egyik bukmékert, aki megjegyzi, hogy profi bokszolók találkáival vethető össze a két srác bohóckodásának üzleti pörgése.

A Youtube-on mindkét fiú csatornáján közvetítették az úgynevezett mérkőzést, volt, aki felvetette, bármi is igaz-e az egészből, mivel a hirdetési piacnak nyilván a dráma kedvezne. Jellemző, hogy a felvezetésben a két fiatalember Twitter-követőinek és Youtube-feliratkozóinak számát is összevetették. Ez a mérkőzés, körítésével, nézőszámával, millió fölötti Youtube-nézettségével a kép, a látszat mindenekfeletti győzelme a tudás, a tehetség és a teljesítmény felett.

A gamerek ringrandijáról szóló kilátástalan szöveget a londoni reptéren, a The Sunday Timesban olvastam. Megfordultam hazafelé páron, Ho Si Minh-városból indultam, Dohában szálltam át először, onnan repültem a brit fővárosba, ahonnan aztán Budapestre jöttem. És amikor a londoni hármas terminálban a citált dolgozat pihent a kezemben, azt gondoltam, lényegében már akkor tudni lehetett, hogy itt kötünk majd ki, amikor önfeledten tapsoltak az emberek a repülőgépen, amikor leszállt a gép.

Kevés ösztönös reakció mutatja ugyanis szomorúbban az emberi fantázia, kalandvágy és szellem iparosításának, marketingesítésének, lájkosításának hatását, mint ez a tapsikolás. Anélkül, hogy aviatika-történelmi szakaszt helyeznék el ide, amihez se kedvem, se tudásom, pár dolgot elöljáróban azért elmondok. Például újramesélem Ikarosz mutatványát. Ő, ugye, belehalt a lázadásba, a kíváncsiságba, a kockázatba. A mitológiai történet szerint apja, Daidalosz, gyermekével együtt fogoly volt egy szigeten, szökni akart, viasszal összeragasztott tollakból készített szárnyat magának és fiának. Figyelmeztette Ikaroszt, ne emelkedjen túl magasra, mert a Nap megolvaszthatja a viaszt. A gyerek egy idő után természetesen nem bírt magával, közel ment a Naphoz, a viasz meg, ahogy kell, megolvadt. Ikarosz lezuhant, a tengerben lelte halálát. A történetet sokféleképpen interpretálhatjuk, de az biztos, hogy elbeszéli az emberi elme csodáját, találékonyságát, a tudomány erejét, miként azt is, a haladás áldozatokat követel. Meg elmondja: a lázadás kockázat. Pionírok sora áldozta aztán életét az álomért, hogy az ember a levegőbe emelkedjen. Ez a végső szabadság szimbóluma, a győzelem a természet törvényei, a gravitáció felett. Sikerült ez is, repülünk, a gondolkodás legvégső sikere végül sohasem marad el.

Ám kérdezem én, ült valaha valaki olyan repülőgépen, amelyen tapsoltak a felszálláskor?

Ha nem, akkor az azt jelenti, hogy a leszállás utáni taps sem az emberi teljesítménynek szól. Mert a felszállás, az elszakadás a lehetetlen mutatvány, ott mutatkozik meg az emberi szellem tökéletes határtalansága. Vehetjük persze úgy, hogy a teljes repülést tekinti teljesítménynek az utas, azért akkor tapsolt akkoriban. Ám ebben az esetben azt díjazza, hogy eljuttatták A-ból B-be, amiből viszont az következik, hogy hajóskapitányok sorának kellett vastapsot kapnia, miután kikötött, távolsági buszsofőröket kell harsány üdvrivalgással köszönteni, miután beparkolt a végállomáson. De ilyesmire nincs példa, ami azt jelenti: a biztonságos landolásnak szólt a taps. A repülés nyilván statisztikailag nem veszélyesebb közlekedési forma, mint a többi, ám baleset esetén a halálozási esélyek csöppet valóban jobbak, mint trolibuszos koccanások alkalmával. Ez az egész azonban azt jelenti, hogy a modern ember, nem a fel-, hanem a leszállást élte meg felszabadulásként.

Lefegyverzően őszinte gesztus az a megkönnyebbült taps. Olyasmi, amiből valódi következtetéseket lehet levonni egy olyan világban, amelyben – Seth Stephens-Davidowitz bestsellerének címét idézve – mindenki hazudik. Az adattudós különleges könyvében mutat rá arra, a közvélemény-kutatásokban milyen mélységben képesek a válaszadók távolodni az igazságtól. Egyik jellemző parabolája a szexügyi kutatás, amelyből a feleletek alapján kiderült, a nők 1,1 milliárd óvszert használnak el évente, a férfiak 1,6 milliárdot. A különbség magyarázata önmagában is jelentős tudományos kihívást jelentene, ám ehhez még hozzá kell tennünk: a Nielsen szerint valójában mindössze 600 millió gumit értékesítenek évente. Azaz a feleletek távol vannak a valóságtól. Stephens-Davidowitz meggyőzően igazolja, hogy kevés okunk van hinni az emberi válaszoknak és történeteknek, ha vannak adataink, azok ugyanis sokkal inkább mutatják az igazságot. Szeretett történetünk például, hogy a sport kitörési lehetőség, amelyben érvényesülhetnek a szegénysorból, nyomorból érkező gyerekek, hiszen csak a tehetség számít, nyomorult hátterük extra motivációt kínál, hiszen a játék az egyetlen sanszuk, így nagyobb motivációval rivalizálnak a többi tálentummal, minek nyomán általános esélytelenségük még némi versenyelőnyt is jelent nekik. E tudást és narratívát töri ketté a kutató, aki okos módszertannal, adatbázis-választással, fényes intellektussal eljut odáig, hogy megmutassa, hiába a történet, amely szerint segíti a kitörést, hogy a szegényebb sorból érkező srácoknak a kosárlabda „élet-halál kérdése”, valójában gátolja karrierjüket a szociokulturális miliőjük, tehát hátrányból indulnak: az adatok szerint nehezebben jutnak el a profi ligába, mint középosztálybeli társaik.

Az adatok őszintesége szinten minden területen átszabhatja, de legalábbis pontosíthatja a magunkról szóló tudásunkat, hiszen például a Google-ban végzett kereséseink valódi szándékainkat, kíváncsiságainkat, gondolatainkat rögzítik, mivel a keresőmotor társaságában semmilyen szerepnek nem kell megfelelnünk, semmilyen látszatot nem kell fenntartanunk, ellentétben például a Facebookkal, amelynek adatai ezért alkalmatlanok hasonló következtetések levonására. A Google-ból nyert adatok pedig összességében azt mutatják, az emberek ösztönös viselkedése, kíváncsisága nagyban különbözik attól, amit a mainstream médiában, a politikában vagy a közösségi médiában látunk. A már elbeszélt álhírek és legendák sikere is részben azt mutatja, amit hallani akarunk, különbözik attól, amit a racionális világ kínálni tud. Krekó Péter már idézett kötetében megemlíti, a XI. századi boszorkányüldözések az irracionális félelmek és a racionális megfontolások ötvözetei voltak, mivel az akkoriban tapasztalható társadalmi-strukturális átalakulások okozta válságra adtak választ. Azaz létező szorongásokra, félelmekre kínáltak összeesküvés-elméletekkel, majd politikai cselekvéssel (boszorkányégetéssel) feleletet.

Ezzel azt akarom mondani, ha csak kérdezzük, keveset tudunk meg az emberről, mert szeretnénk másként mutatkozni, mint amilyenek vagyunk, s képesek vagyunk valóságként elfogadni a törékeny látványt, s mázt. Ennek pedig az az oka, hogy azt szeretnénk látni és hallani, nem pedig az igazat. Amikor Krekót és Stephens-Davidowitzot idézem, akkor azt mutatom, kortárs problémáink megértése azt mutatja, az emberi irracionalitás, őszintétlenség sokkal erősebb, mint gondoljuk, így nagyon mást tudunk közösségünkről, mint amilyen az valójában. A temetett szorongások, félelmek, előítéletek azonban léteznek, s a növekvő egyenlőtlenségek idején ezeknek a kiszolgálása alapjaiban alakíthatja át a társadalmakat, ahogyan már részben meg is tették az új, félelmek kicsavarásán, összeesküvéseken építkező autokráciák.

Ezek egyike a putyini Oroszország. Erről ír dramatikus erővel Timothy Snyder A szabadság felszámolása című kötetében. Idéz egy orosz asszonyt, aki tudta, hogy földije, Ivan Kardopolov, az egyik különleges dandár katonája életét veszítette Ukrajnában: „Nem tudom, a tévében azt mondják, nem vagyunk háborúban, de folyton holtan hozzánk vissza fiainkat.” Ott halt meg a fiatalember, ahol a putyini hazugsággyár szerint nem is voltak orosz csapatok.

A valóság könyörtelen tagadása az információs technológiákat tökéletes manipulációra használó hatalmak szívesen alkalmazott eszközeinek egyike. Persze nem az egyetlen, hiszen a hibrid háborúkat változatos arzenállal vívják, a felségjelzés nélküli egységek bevetése éppúgy idetartozik, mint a globális propaganda vagy a kibertámadások. Ezek kivételes kollekciójával operál a Putyin-rezsim, amelyet Timothy Snyder A szabadság felszámolására tett kísérlet esetpéldájaként elemez. Víziója arról szól, ami Oroszországban megtörtént, bárhol megtörténhet. Mert ahol megszilárdulnak a súlyos egyenlőtlenségek, a szakpolitikai intézkedéseket propaganda helyettesíti, a szükségszerűség politikáját pedig felváltja az örökkévalóság politikája, ott létrejött az orosz modell feltételrendszere.

Snyder erről szóló történetének kulcsfogalmai a szükségszerűség és az örökkévalóság. A demokratikus optimizmus korszakában a történelem vége a szükségszerűség politikáját jelentette: a jövő a jelen kiterjesztése, a demokratikus hatalomgyakorlási formáknak, a jó politikai rendszereknek már nincsenek alternatívái. Ezt az elképzelést azonban az az apróság megzavarta, hogy megjelentek az alternatívák. Például az örökkévalóság politikája, amely a nemzetet a ciklikus áldozat szerepébe helyezi. Lényege, hogy úgyis jön az ellenség, bármit teszünk is.

Ehhez éppen csak annyi kell, hogy ne legyenek többé tények, vagyis mindenkinek lehessenek saját tényei. A történetek versenyében pedig az álhíreknek, az összeesküvéseknek a legjobbak az esélyei, mert ezek – ahogyan Krekó összegez – úgy vannak összerakva, hogy azt olvassam, lássam, amit olvasni, látni akarok.

A repülő landolásakor hallott taps pedig megrendítő tanulságtétele volt annak, hogy mindenki hazudik. Mert felszálláskor készített kutatáskor alighanem elenyésző kisebbség felelt volna úgy, fél a repüléstől, szorong attól, hogy nem ér célba, sokan gondolták volna úgy, a repülést, az elszakadást tartják sokra, az emberi elme diadalát tartják tapsra érdemesnek. Ehhez képest komplett repülők tomboltak örömükben. Igaz ez még akkor is, ha miközben az adatok igazságát beszélem el, érzeti alapú illusztrációt, e tapsot választom az elbeszélésemhez.

Ennek oka, hogy a történetek versenye már nem kikerülhető, azaz adatalapú, igazságot kereső mondásunk is lehet mesetípusú. Olyan, amelyik Ikarosztól halad a taps felé, hogy közben azt üzenje meg, a kockázatminimalizáló társadalmakban immár valójában a kaland legjobb része a kaland elkerülése vagy egyenesen annak a vége. Azaz a biztonság, amely erősebben jelentkezik, megélhetőbb, ha a hatalom épít nekünk egy virtuális ellenséget, amelyet távol tart tőlünk. Innen jutunk majd el e létformának a totalizálásához, a garanciák keresése és a rizikók kiiktatása után következnek a térfigyelő kamerák, az ujjlenyomatok, a letárgyalt emberi kapcsolatok, az álomtalan elidegenedés, aztán legvégül a világ teljes titoktalanítása. Minderről nem a repülőterek tehetnek persze, csak éppen olyan szép historikus metaforái ennek az egésznek.

Merthogy van abban valami egészen dermesztő, hogy a végtelen szabadság szimbóluma a valóságos rabság ikonikus szigete lett. Elvégre a repülőtér az a hely, ahol nem marad meg semmi a döntés szabadságából. Most a biztonsági ellenőrzések folyamatát, az irtózatos ipart, a hihetetlen logisztikát, amivel ezt a egész rendszert működtetik, nem keverem már ide, de azt igen, hogy kezedben a beszállókártya és nincs tovább. Nem juthat eszedbe a kapunál, hogy inkább jobbra fordulnál, hogy balra mennél, legyen Barcelona helye Szarajevó, abban a térben, a terminálban a teljes meghatározottság foglya vagy.

Mindenki levegőjébe igyekeztünk, így jutottunk el a senki földjére.

Szép út volt ez is.

Pető Péter: Félúton

Pesti Kalligram, 2019