A gyermekjogok szempontjából biztonságosabb az ország, mint 15 éve?
Kevésbé viseljük el a jogtiprást. 15 éve még őszintén és keményen kellett érvelni amellett, hogy a gyerekeket nem szabad megütni, de így is kevesen hallották meg ezeket a szavakat. Nem volt evidencia, hogy a gyerekverés tiltott. Ezen a területen óriási lépéseket tettünk: ma már sokkal kevesebben tolerálják a gyerek testi fenyítését. Mi itt az alapítványnál is látjuk, hogy rengeteget haladtunk, de úgy érezzük, hogy a globális gyermekjogok tekintetében sokkal előrébb kellene tartanunk.
A környezetemben a szülők leginkább az interneten leselkedő veszélyektől, a személyes adatok ellopásától, a zsarolástól, zaklatástól féltik a gyerekeiket. Okkal?
A gyermek számára az elsődleges veszélyforrás még mindig a családja: a szülőnek kellene felelősséget vállalnia a gyerek védelméért, érdekeinek felismeréséért és az annak megfelelő nevelésért. Ha ez nem valósul meg, a rossz, bizonytalan alapra sok minden rárakódhat. Például amikor egy gyerek internetes zaklatás áldozata lesz, az egy pillanatfelvétel: ha kinyitjuk a fókuszt és folyamatként értelmezzük a történteket, arra jutunk, hogy a szülők igenis sokat tehetnek a megelőzésért és azért, hogy ha megtörténik a baj akkor jól segítsenek a gyereknek. Ebbe lehet kapaszkodni.
A szülők előtt nincs minta, maguknak tapossák az utat. A nagymama ebben nem tud tanácsot adni.
Épp ez az egyik legnehezebb ebben a helyzetben. Arra van nagyszülői minta, hogy hogyan kell játszótérre menni, hogyan kell hazaindulni, ha a gyereknek még inkább játszani lenne kedve. De a digitalis eszközök használatáról nincs ilyen minta.
Az is probléma, hogy általában a gyerek 9-10 éves kora után kezdenek el aggódni a gyerek online jelenléte miatt, ekkora azonban ő már sok mindenen túl van. Már kapott mintákat a szülőktől, kialakult egy használati szokás a tévénézéssel és más képernyővel rendelkező eszköz használatával kapcsolatban. Aztán egy 9-10 éves már a kortárs csoportnak akar megfelelni, nem a szüleinek. Innen nem könnyű nyerni, ha változtatni akarok a gyerek magatartásán. De nem vagyunk teljesen esélytelenek ilyenkor sem: a gyermek életének első három évében olyan szilárd alapot építhetünk, ami később védőhálóként funkcionál. Ez a három év rendkívül fontos: a szülő tulajdonképpen versenyhelyzet nélkül adhat át tudást, viszonyulást, érdeklődést. Érthető a szülők félelme: sokan úgy érzik, hogy ebben a nagyon gyorsan változó világban kevés információ mellett nagy elvárásokat támasztanak feléjük, magukra hagyták őket. A jó hír az, hogy ha mindent megteszünk azért, hogy a gyerek jól legyen az offline térben, akkor az online térben is jól lesz. Van pár dolog, amit a digitális szülőknek – és ma már minden szülő az – meg kell tanulniuk az adatvédelemről vagy arról, hogy az internet nem felejt, és hogy mit jelent a netes zaklatás, de minden más, ami védi a gyereket az online térben is, az alapvető szülői működés: megfelelő kommunikáció, a bizalom, érdeklődés.
Nehéz a kütyük arányos használatára nevelni a gyereket, ha mi magunk is függők vagyunk.
Sokan saját magukon nem veszik észre vagy nem ismerik be, hogy digitális függők, de a gyereken igen, neki szólnak. Ez így nem működik. Amikor egy családban felmerül, hogy a kamasz esetleg függő, az első lépés az, hogy a család minden tagja beállítja a képernyőidő mérését, és írják, hogy mennyit neteznek, telefonoznak. Nap végén mindenki megnézheti, mennyit áldozott a napjából képernyők bámulására, ez katarzisszerű felismerésekhez szokott vezetni. Jellemzően sokkal többet használjuk a képernyővel rendelkező eszközöket, mint aminek tudatában vagyunk. A gyerek pedig nem csak a cipőfűző megkötését lesi el a szüleitől: ha anyát és apát a telefon nyomogatása, bámulása nyugtatja meg, akkor később ő is ezzel vezeti majd le a feszültséget. Az egyik kollégánk úgy hívta ezt a jelenséget, hogy a telus. A kisgyereknek a textilpelenkája, a pelus az, amit mindenhová magával visz és konfortot ad neki, a szülőnek pedig a telefonja tölti be ezt a funkciót. A telus.
Van visszaút, ha abban a meghatározó időszakban nem figyeltünk eléggé?
Az egyik fő alapelvünk, hogy a szülőség tanulható, és minden ott kezdődik, hogy a saját szülői működésemmel tisztába jövök. Ebből a szempontból kérdés, hogy vannak-e egyáltalán tisztán szülői “pillanataink”, vagy azt mondjuk mindig beárnyékolja valami más. Mondjuk a munka – és mi sem tudjuk a határainkat tiszteletben tartan, nem csak a gyereknek jelent ez kihívást. Fontos, hogy szétválasszuk a szakmai és a magánéletet: ne engedjük, hogy a munkaidő után állandóan utánunk telefonáljanak, hogy elvárják az emailek non-stop figyelését, hogy szabadidőkben is céges levelezőlistákkal, csevegő csoportokkal érjenek el minket. Borzasztóan káros, hogy mindenhol mindent csinálunk, az életünk egy cseppfolyós, nehezen kezelhető masszává vált: az étkezőasztal mellől is csetelhetünk a főnökünkkel.
A magyar intézményrendszerben mi a gyenge pont, ha a gyerekek jogairól van szó?
Az utóbbi időben az iskolákból hatványozottan több rossz visszajelzés érkezik, mint korábban. Rengetegen panaszkodnak az átszexualizált közegre, gyermekbántalmazásra, visszaélésekre és arra, hogy alkalmatlan tanárokat is foggal-körömmel a rendszerben tartanak, mert akkora a munkaerőhiány. Rosszul kezelik a tanár-diák kapcsolatokat, amit helytelenül, romanticizálva tanár-diák szerelemként emlegetnek. Az ilyen típusú szexuális visszaélésekből most sokkal több van, mint korábban bármikor. Talán a #metoo mozgalom hatását érezhetjük abban, hogy kevésbé tolerálják a diákok ha a tanár átlép egy bizonyos határt. De sajnos sokszor hiába van meg az érzékenység az egyik oldalon. A tanárhiány miatt mindenki kiszolgáltatott helyzetben van és sajnos az a ritkább eset, hogy az igazgató a gyerek jogait helyezi előtérbe.
Az óvodákkal vannak a legjobb tapasztalataink, általában ők figyelnek leginkább a gyerekek szükségleteire, ők hallják meg leginkább a kicsik hangját. Nekik az SNI-s (sajátos nevelési igényű) és a BTM-es (beilleszkedési, tanulás, magatartási nehézség) gyerekekkel kapcsolatban vannak konflikusaik, a többi probléma általában könnyen megoldhat
Amikor egy tanár évfolyamonként 60 gyereket sebez meg, a szülők már komoly erőt képviselve léphetnének fel az igazukért.
Éppen ez az egyik stratégiánk: a szülőknek nem szabad egyedül nekifutniuk egy ilyen ügynek, mert könnyen félreállíthatják azzal, hogy ez egy személyes, egyéni probléma. Azt javasoljuk, hogy ilyen esetben mindig több szülő álljon össze, de nagyon sok esetben már itt elvérzik a próbálkozás. Rengeteg szülő nem mer konfrontálódni az iskolával. Félnek a rossz osztályzatoktól vagy attól, hogy mi lesz, ha emiatt pikkelni fognak a tanárok gyerekre. Sokan úgy vannak vele, hogy már úgyis csak egy vagy két év van hátra, azt már fél lábon is kibírják. Azt hiszik, hogy azzal szolgálják a gyerek érdekeit, ha befogják a szájukat. Sokakhoz el sem jut az információ, hogy az ő gyerekük is érintett, ezért azt hiszik, hogy nekik ezzel nincs is dolguk. Gyakori, hogy elviszik a gyereket másik iskolába, így az alapprobléma konzerválódik és egy régóta fennálló konfliktust nehezebb kibogozni, helyre tenni.
A szülők joggal félnek?
A szülők döntően a saját beidegződéseik miatt félnek. Ami nagyban megvan a társadalom szintjén, az kicsiben ott van az iskolákban. Sok szülő a legnagyobb jószándékkal gondolja azt, hogy akkor tesz a legjobbat a gyerekének, ha érettségi előtt egy évvel már nem hívja ki maguk ellen a sorsot és nem kezdenek hadakozni az iskolával.
Míg nyugaton a szülők azt érzik, hogy adóznak, fizetnek, szolgáltatást vesznek igénybe, tehát elvárásaik lehetnek, addig nálunk alávetettként élik meg az iskolával való kapcsolatot. Ráadásul nálunk mélyen beágyazottak bizonyos felmentési stratégiák: például ha egy tanár azt kérdezi órán, hogy Milyen nagyot nőtt a melled Juli, nem fáj tőle a hátad?, akkor ez nem egy kedves kis viccelődés vagy őszinte aggodalom. Teljesen mindegy, hogy az illető mennyire profi matekos és hogyan tudja átadni a 2×2 józanságát, ő nem egy jó tanár. Aki abuzál, aki árt a gyereknek, annak nem is kell a szakmai tudását mérlegre tenni.
A központosítás biztosan nem segít a helyi problémák kezelésében.
Ebből a szempontból 15 éve sokkal jobb volt a helyzet. Ha ma egy intézményvezető nem jól reagál egy problémára, a fenntartóhoz, azaz a Klebelsberg Központhoz (KK) kell fordulnom. Ha a nem is helyben lévő KK úgy dönt, hogy 60 napon belül nem válaszol, nem csinál semmit vagy megkérdőjelezhető döntést hoz, teljesen ellehetetleníti az érdekérvényesítést. A rendszer átláthatatlan, nem csoda, ha sok szülő számára nem világos, hogy milyen ügyben hová lehet fordulni, milyen jogai vannak. Épp ezért a második stratégiai alapelvünk, hogy mindent írásban kell intézni. Az iskolák gyakori technikája, hogy kivéreztetik a szülőket: leülnek velük beszélgetni, megígérik, hogy utánanéznek az adott ügynek, aztán telnek-múlnak a hetek és hivatalosan nem történik semmi. Bár a szülő lefárad az ügyintézésben, valójában semminek sincsen írásos, később számonkérhető, bemutatható nyoma és még a legelszántabb szülő is kicsúszhat például abból a 30 napos határidőből, amin belül fegyelmi eljárást lehet kezdeményezni. Ezen a ponton az intézmény felteszi a kezét és azt mondja, hogy sajnos sem ő sem a szülő nem tehet már semmit.
A harmadik alapelv, hogy addig semmit sem teszünk, amíg az adott iskola házirendjét, szervezeti és működési szabályzatát, pedagógiai programját meg nem ismerjük. Ezek az adatok nyilvánosak, általában feltöltik az iskola honlapjára, erről azonban sem a szülők, sem a gyerekek nem tudnak. Pedig ezek a dokumentumok jelölik ki az elsődleges beavatkozási lehetőségeket.
2018 a Családok Éve volt a kormány szerint. Az alapítványnál érzékeltek ebből valamit? Javult a gyerekek helyzete?
Tudatosan nem reagáltunk a nemzeti konzultációra, mert úgy éreztük, hogy elkezdenénk rágni egy gumicsontot, aminek nincs értelme. Attól, hogy valamit deklarálok és azt mondom, hogy ez a családok éve, attól még senkinek nem lesz jobb a helyzete. Mit mondhatnánk erre a konzultációra és az ekörüli felhajtásra, amikor a mindennapi tapasztaltunk az, hogy a gyermekvédelem, az igazságszolgáltatás ellehetetlenül?
2018-ban több mint 300 ügyünk volt. Ez azt jelenti, hogy minden egyes munkanapunkon legalább egy új esetet kaptunk úgy, hogy tudatosan nem reklámozzuk magunkat. A jogsegély szolgálatunk lassan belefullad a munkába. Az egyik kiemelt területünk a szexuális visszaélések kezelése, olyan szolgáltatásokat nyújtunk, amik sajnos csak nálunk, egy NGO-nál elérhetőek. De rengetegen azért kérnek segítséget, mert jogtalanul emelték ki a gyereket a családból, bántalmazták a gyereket, de nincs aki megvédje vagy azért, mert a gyermekjóléti szolgálat és a gyámügy sehogyan vagy a szülők ellen dolgozik. Egy friss sokkunk: a napokban kaptunk egy olyan gyámhivatali határozatot, ami egy 2014-es kapcsolattartási ügyben hoztak egy kapcsolattartás pótlására vonatkozó határozatot.
Talán még egy történetet: pár hónapja azért küzdöttünk, hogy egy családból ne emeljék ki a négy gyereket. A szülők nem tettek semmi rosszat, egyszerűen megszűnt az albérletük és nem találtak újat, a helyi ellátórendszernek pedig nem volt szerződése szálláshelyszolgáltatásra. Krízisközpontba október végén már gyakorlatilag nem lehet bekerülni, ezért a “megoldás” ilyen kor az, hogy a gyerekeket elveszik a szüleiktől. A rendszernek egy ilyen viszonylag egyszerű helyzetre sincsenek minden esetben válaszai, ami mindenkit nagyon nehéz helyzetbe hoz. Nyilván első helyen a gyerekeket, és a családot, de a szakemberek is megszenvedik. Számukra is kiszolgáltatottságot jelent, hogy nem tudnak szakmai alapon döntéseket hozni. Végül ennek a családnak közakadozással tudtunk lakhatási megoldást találni.
Állami szinten talán a legnagyobb gond az, hogy a családok évben sem nem veszik tudomásul, hogy bárhonnan vonnak ki pénzt, az előbb-utóbb a gyerekek szintjére is lecsapódik. Hiába kaptak 2018-ban többlet támogatásokat és pénzügyi lehetőségeket a családok ha a bajba került háztartásokban élő gyerekek ugyanazokkal a problémákkal küzdenek évek óta. A tápláléklánc alján pedig a gyerekvédelem van, ezekben a helyzetekben az állam részéről mindig ők viszik el a balhét, ami szintén nagyon nem jó helyzet.
A gyermekvédelem, a gyermekjóléti intézmények együttműködőek?
Iszonyúan frusztráló, hogy bár mi sokszor kooperálnánk, az állami oldalon vagy nincs senki – hiszen ezen a területen már drámai a szakemberhiány – vagy süket fülekre találnak a szavaink. Más esetekben azt tapasztaljuk, hogy a gyerekvédelem is tőlünk kér tanácsot, segítséget. Ennek egyrészt örülünk, hiszen kérdeznek, másrészt viszont azt éljük meg, hogy amennyire kiszolgáltatottak a családok az egyik oldalon, annyira komoly problémákkal küszködik a gyermekvédelem is. Egyre többet dolgozunk azon, hogy mit lehet tenni azokkal a családokkal, amelyek rendszerbántalmazás áldozatai lettek. Megugrott az olyan esetek száma, amikor a gyermek érdekében, az ő védelmezésére, óvására létrehozott rendszer nem tud jól működni és emiatt bántalmazóvá válik. Az érintett felnőttekkel és gyerekekkel nagyon körültekintően kell bánni, az évek óta tartó pereskedés, a szükségleteik figyelmen kívül hagyása, a hivatali zsarolás miatt elvesztik a rendszerbe vetett bizalmukat. A gyámhivatali rendszer például sok helyen gyomorforgatóan működik.
Mennyi pénz hiányzik a rendszerből?
Még erre a kérdésre is nehéz konkrét választ adni, mert a mostani, szétdarabolt rendszerben szinte lehetetlen követni, hogy mennyi pénz megy el a gyermekvédelemre. Sem az ifjúságügy, sem a gyermekvédelem nem önálló, minisztériumi főosztályok között osztották szét ezeket a területeket. Ez a fragmentáltság nagyon látszik a terepen is. Tapintható feszültséget okoz az is, hogy a szociális szféra komolyan vehető bérrendezése még mindig várat magára. Az elmúlt 10 évben kikopott a rendszerből a legjobb szakemberek jó része. A gyermekvédelemnek olyan alacsony lett a reputációja, hogy a fiatalok nem választják ezt az egyébként gyönyörű szakmát. Épp ezért van egy olyan akciónk, amiben a pozitív eseteket osztjuk meg: annyi a botrány, olyan rossz kép él az emberek fejében a szociális területen végzett munkáról, hogy ma már lasszóval kell szakembereket fogni. Több intézményvezető is arról panaszkodott nekünk, hogy olyan embereket kell behívni interjúzni, akiknek az önéletrajzát néhány éve egyetlen mozdulattal dobta volna a kukába.
Van bármi, ami bizakodásra adhat okot?
Egyedi esetekben nagyon jó eredményeket érünk el: az utóbbi két évben nem volt olyan beadványunk, ami elbukott volna az Emminél. Egyes intézményekkel, szakemberekkel nagyon jó kapcsolatban vagyunk, de rendszerszinten nem látok javulást. Kicsit azt éljük meg, amit Karinthy a Barabbás című novellájában megírt. Amikor Pilátus egyenként megkérdezte az embereket, hogy ki bűnhődjön, az emberek egyenként Barabás nevét mondták. Amikor viszont tömeggé álltak össze, már Jézus nevét lehetett hallani. A gyermekvédelem túlzás nélkül krízishelyzetben van, ennek a krízisnek a kárvallottjai, a gyerekek viszont nagyon rossz érdekérvényesítő képességgel rendelkeznek. Abban reménykedem és azért dolgozunk, hogy a jószándékú egyes emberekből létrejöjjön a jó döntést skandáló tömeg: a valódi fordulat, ami alapjaiban megreformálja, új életre kelti a gyermekvédelmet.
Nincsen egységes gyermekvédelmi koncepció, már régóta nem gondolnak semmit az állami gondoskodásban élő gyerekekről. És akkor most sokkolni fogok: a 24 ezer állami gondoskodásban élő gyerekre 23 gyerekjogi képviselő jut. Nekik szépen le van írja, hogy a gyerekekkel egyéni kapcsolatot kell tartani, ez mókás vagy tragikus, már nem is tudom.
