Mennyire beteg a magyar társadalom?
Lehangoló a lakosság egészségügyi állapota európai összehasonlításban, nemcsak a testi, hanem a lelki betegségek vonatkozásában is. De vannak mutatók, amikben javulás látszik.
Tehát van remény? Gyógyulunk?
Ne beszéljünk gyógyulásról, inkább felépülésről, a korlátozottságoktól a felépülésig vezető út pedig a rehabilitáció. Ha a pszichiátriát nézzük, találunk jó mutatókat, különösen az öngyilkosságok számának csökkenésében. Bár hozzáteszem, egy ország egészségügyi állapotának a megítélésénél az egészségügy legfeljebb 15-20 százalékban tehető felelőssé. 46 éve dolgozom az egészségügyben, és nem igazán veszem észre a javulást, ami nemcsak pénz, hanem szemléletek kérdése is. Az egészségügyi ellátás területén sikerült „megvalósítani”, hogy egy kapitalista berendezkedésben a szocialista egészségügy éljen tovább.
Ha a rendszer rossz, akkor annak a megváltoztatása generációkon átívelő folyamat lesz.
1945 óta cipeljük a rendszerhibát. Sem a szocializmusnak, sem a mostani korai kapitalizmusnak nem sikerült az egészségügyet átalakítani. Mindig félre volt téve. De próbálkozások azért vannak. Mindenki a maga területén valahogy próbálja megváltoztatni. De ha a rendszer nem követi a változásokat, akkor semmilyen intézmény nem tud ebből kitörni.
Az OPNI bezárása 2007-ben elég nagy változás volt. Ön ezt belülről élte meg, közel 25 évet dolgozott ott, és ott volt akkor is, amikor lakatot tettek rá. Milyen volt megélni az anyahajó kilövését?
Sokáig nem hittük el, hogy bekövetkezhet. Kétségtelen, hogy valamilyen szinten elavult volt, de el lehetett volna adni, a pénzből pedig egy másik, modernebb intézményt létrehozni. E helyett az OPNI-t rettenetesen gyorsan elvették. Úgy dobtak ki minket, mintha holnapután már költözne be valaki. Ez egy elhamarkodott, rossz egészségpolitikai döntés volt. Az OPNI egy olyan megkerülhetetlen anyaintézmény volt, ahol mindenképp meg kellett fordulnia annak, aki pszichiátriával akart foglalkozni. Nagyon sokat lehetett ott tanulni. A legnagyobb tudású professzorok dolgoztak ott.
Ennek ellenére a szakma sem volt egységes abban, hogy be kell-e zárni, vagy sem.
A szakma felelőssége is, hogy nem tudtunk egységesen fellépni.
Mi lett volna a hatékony fellépés?
Például hogy mindenki felmond. Sztrájkolni nem lehet az egészségügyben, de felmondani igen. Eszükbe sem jutott.
A betegek hogyan élték meg ezt a rapid változást?
Egyik zsidó vallású betegem például azt hitte, hogy deportálják őket. Egy ilyen embernek ez egy trauma ismétlődése volt.
Mi volt a betegeknek az utasítás, mit csináljanak, hova menjenek?
Hogy majd jelentkezzenek a pszichiátriai gondozókban. A betegek megszokták az OPNI-t, sokan hosszú ideig ott éltek. Sokan nem találták meg a helyüket a bezárás után. Rehabilitáció előtt álló emberekről volt szó, akik korlátozottak, munkaképtelenek voltak még. Nagyon sok beteget elvesztettünk, sokan csak nehezen találtak vissza. De itt nemcsak a betegeket érte trauma, hanem a pszichiátriai szakmát is. Amikor egy központi intézményt megszüntetnek, akkor kicsit gazdátlanná válik az egész szakma. Vannak persze pszichiátriai osztályok, a betegek eljutnak a rendelőkbe, de az nem ugyanaz. Azért egy országos intézet mindig biztonságot jelent, a Lipót egy iránytű volt. Szimbolikusan úgy fogalmaznék, hogy ez a trauma megszüntette a pszichiáterek és betegek egy részénél az „otthonosság” érzését, idegenné váltunk.
Embertelen tébolydának is tartották az OPNI-t, és szakmát integráló szakintézménynek is. Meglehetősen vitatott volt a megítélése.
Abban igazság van, hogy a nagy, profil nélküli elfekvő pszichiátriai intézmények ideje lejárt. Most már a korszerű ajánlások alapján nem lehet ilyen intézményeket fenntartani, és a rehabilitálásra váró betegeket helyi rehabilitációs intézményekbe kell irányítani.
Viszont ahogy híre megy egy városban vagy községben, hogy pszichiátriai betegek rehabilitációs intézménye nyílna a közelben, beindul a tiltakozás. Tartanak, sőt félnek… mitől is?
Attól, hogy kezelhetetlen elmebetegek költöznek a szomszédba. Pedig nem erről van szó. A társadalom még mindig nagyon intoleráns az elmebetegekkel szemben. Nagy a feszültség és az ellenállás, és nagyon nehéz a társadalmi toleranciát megteremteni. Meg kellene érteni, hogy a lelki betegség egy korlátozottság, ami miatt sokan nem tudnak beilleszkedni a világba, és nem tudnak kapcsolatokat teremteni. Érzései, viselkedései megváltoznak, eltorzulnak. Ezt a korlátozottságot próbáljuk a felépülésig vinni, ezt az utat hívjuk rehabilitációnak, ehhez idő és hely kell.
Az utcán mit tapasztal? Ott is vannak látható jelei annak, hogy rossz állapotban vannak a magyar emberek?
Azt látom, hogy az elmúlt másfél évtized többek között három olyan jelenséggel is jellemezhető, ami a pszichiátriát is foglalkoztatja: agresszió, depresszió, addikció. Nemcsak az országban, de a világban is egyre erősödő tendenciákról van szó, és ezeket az utcán sétálva is érzékelhetők.
Miért tartunk erre?
Talán a technikai civilizáció térnyerése, az életmód átalakulása miatt. Átalakulás és felbomlás, ezzel a két szóval tudnám jellemezni azt, amiben most élünk. Már nem az a fő cél, hogy boldog legyél, hanem az, hogy jól teljesíts. Minden átalakul, szétesnek a kisközösségek. Mindenki kütyükkel dolgozik. A technikai civilizáció térhódításának nagy ára van: az emberi kapcsolatok, az értékek látják kárát. Rohanás van, mindent gyorsan és azonnal akarunk. Ezt az irgalmatlan tempót azonban nem bírjuk, legfeljebb a robotok
Közösségi média?
Nem használom. A betegeim fent vannak a Facebookon, de én úgy gondolom, pszichiáterként nem kell, hogy ebben részt vegyek.
Miért van önben ekkora ellenállás?
Rengeteg emberrel találkozom és kommunikálok. Nem óhajtok online kommunikálni, én emberekkel találkozom, közösségeket irányítok, terápiákat tartok. Nekem ez elég.
Hány kliense van?
Több száz embert tudnék mondani, de naponta harminc beteggel találkozom. Csupa, elsősorban gyerekkorban lelkileg megsebzett ember jön hozzám. Ady Endre szavai jutnak eszembe: Igen: élni, míg élünk, / Igen: ez a szabály. / De mit csináljunk az életünkkel, / Ha fáj? Nagyon sok embernek fáj a lelke, nemcsak a teste. És mit szednek erre?
Nyugtatót.
Ami csak átmenetileg jó. Olyan, mint a fejfájásra az Algopyrin: a fejfájást csillapítja ugyan, de az okát nem szünteti meg. Újra és újra fog fájni.
Ráadásul a vényköteles nyugtató nevetségesen olcsó.
Gyakorlatilag ingyen van, és a háziorvos is felírhatja. Érdekes, hogy a nyugtatót az állam ennyire támogatja, a pszichoterápiát viszont nem. Azt csak privát úton lehet elérni, és elég drágán, sokan nem tudják megfizetni. Az is probléma, hogy Magyarországon pszichológushoz, pszichiáterhez az megy, aki már beteg. Nyugaton megelőzésnek is használják.
Pszichofitnesz?
Pontosan. Ott sokan önfejlesztésként járnak el pszichológushoz, tanácsadásra. Azért, hogy ha jönnek a konfliktusok, a nehézségek, ne omoljanak össze. Itthon az utókezelés dívik, és akkor is nyugtatót írnak fel, ami nagyon addiktív.
Miért van az, hogy miközben természetes, hogy fitneszterembe járunk, pszichológushoz és pszichiáterhez nem megyünk? A test karbantartásának fontosságáról mindenki tud, a mentális egészségmegőrzésről viszont mintha senki sem venne tudomást.
Mert aki pszichológushoz jár, „pszichofitneszre”, ezt általában úgy értelmezik, hogy vele komoly baj van, majdhogynem bolond. A közfelfogás a pszichés zavarokról nagyon torz, és a magyar ember azért is beteg annyira, mert nem hajlandó kellő időben orvoshoz menni.
Az orvos felé erős a bizalom, hiszen ő egy gyógyító, esetleg életet mentő. De a pszichiátertől ódzkodnak, pedig neki is orvosi diplomája van.
Nemcsak az emberek ódzkodnak a pszichiátertől, hanem az orvos kollégák, a szakma is. Tény, hogy furcsa tudomány a pszichológia, hiszen olyan fogalmakat kell meghatároznunk, mint érzelem, gondolat, tudat. Ezeket természettudományos paradigmával nem lehet leírni, szükség van a társadalomtudományok – pszichológia, szociológia, antropológia – bevonására. A megmagyarázó és az értelmező tudomány találkozása ez. A pszichiáterben pedig keveredik az orvos, a tanár és a pap szerepe.
Egy megfoghatatlan valaki, szinte egy varázsló.
Nehéz megmondani, hogy hova tartozik. Nehezebb is kontrollálni, hogy mit csinál. Másik nagy nehézség – legalábbis a kliensek részéről – az, hogy bizonyos szituációkban hatalma van: bezárhatja a beteget. Ezért is tarthatnak tőle.
És talán azért is, mert úgy gondolják, belelát az emberbe. A pszichiáter meglátja, mi van benne valójában.
Ez az érvelés azt jelzi, hogy mennyire alacsonyan van a mi pszichológiai kultúránk. Azt szokták mondani egy kézlegyintéssel kísérve, hogy a pszichológus, pszichiáter nem ért semmihez, csak hablatyol. Mindenki a tablettákkal jön, hogy adjak nekik. Nem beszélgetünk, nincs duma, azt nem. Ha az emberek így állnak hozzá, akkor nagyon nehéz megértetni velük, hogy először önmagukat kell megérteniük, aztán a világot. Ez kell ahhoz, hogy az ember otthonosan érezze magát a világban. Ha ez nincs, akkor nem lesznek független, autonóm, szabad emberek. Jönnek a traumák, és minden idegenné lesz, és szorongatóvá válik a világ. Aztán jön az elidegenedés magunktól, a létezéstől. Ez pedig az embert társadalomképtelenné teszi.
Lehet, hogy kevesen járnak pszichoterápiára, de a spiritualitás nagy teret nyert. Legyél mindig pozitív, élj a mának, meditálj. A felszínes életmódtanácsokhoz hogyan viszonyul egy pszichiáter, aki még a Facebookot is kerüli?
A jóga például, vagy a tai chi nagyon pozitív eredményt tud hozni, de nagyon meg kell dolgozni az eredményért. Gyakorolni kell. Az emberek arra várnak, hogy mondjanak, adjanak nekik valamit, ne kelljen megdolgozni az eredményért. Iszonyú látni, hogy milyen könnyen meg lehet etetni az embereket például a tévés jóslásokkal. Olyan mértékben megy a butítás, és úgy benyaljuk ezeket, hogy ez arra utal, az egész ország kultúrája valahol elakadt, mert ilyen dolgokat be lehet adni a nagyközönségnek.
És közben az egyre jobban teljesítés lett a mérce.
Csak akkor vagy oké, ha egyre jobban teljesítesz, és nem akkor, ha boldogan élsz a családod körében.
De teljesítés közben ott van a hiba lehetősége. A hibázásra tanítanak minket? A hiba, a trauma, a fájdalom az élet része, erre fel vagyunk készülve?
Az egyre nagyobb teljesítményeket kérik számon. Az ember mint olyan lényegtelen, bármikor lecserélhető, kidobható tárggyá vált ebben a rendszerben. Sokan nem is tudják, hogy vannak traumáik. Gyakran tapasztalom, amikor leülök valakivel beszélgetni, hogy csak egy idő után jön rá, hogy valami történt vele a múltban. Sokan azt sem tudják, hogy az embereknek először magukkal kell megtanulni jóban lenni, és ehhez nagyon sokszor külső segítségre van szükség.
Ilyenkor csak a pszichológus vagy a drága pszichiáter jöhet szóba?
Nem csak, nagyon sokszor a közösség tud gyógyítani, amiből most a legnagyobb hiány van. A legkisebb közösség a család, amivel óriási bajok vannak. Rettenetes állapotban vannak a családok, nagyon sok sebbel jönnek ki onnan a gyerekek.
A szenvedélybetegekre mondják azt, hogy soha nem lesznek teljesen gyógyultak, felépülő betegek lesznek. A többi mentális betegre is igaz ez a kitétel?
A gyógyulás úgy általában egy téves szó. Gyógyulásról nem lehet beszélni, a gyógyulás egy idea. Nincs. Igazán semmiből sem lehet meggyógyulni. Felépülni lehet. Az ember nem más, mint egy gyógyulás útját járó beteg. Cipeli a DNS-ében azt a rengeteg hajlamot, és a hajlamból a körülmények hatására lesznek a betegségek. Ha valaki alkoholbeteg és felépül, akkor tudja a józanságot is élvezni, és tudja, hogy ha bármikor alkoholt iszik, akkor visszaesik. A hippokampusznak nevezett agyi területen minden el van raktározva és nem felejt. Ha újra iszik, azonnal beindul a folyamat. Az alkohol és az addikciók általában egy olyan hiányt jelentenek, melyeket szerekkel és viselkedéses addikciókkal (például szerencsejátékkal) átmenetileg lehet betölteni.
Az is egyfajta teljesítmény, ha valaki egyensúlyba tudja hozni magát, bár másféle, mint amit a teljesítményorientált társadalom elvár. A felépülő beteg tudja ezt a mentális sikert teljesítményként értékelni?
Csak akkor tud működni, ha úgy értékeli. Az, hogy sikerült lelkileg, pszichésen fejlődnie, feldolgoznia, átalakítania valamit. De az, hogy valaki józan vagy stabil, még mindig kevés. Ezt az állapotot fenn kell tartani. Ahogy a testi egészséggel is, úgy a lelkivel is folyamatosan foglalkozni kell. Karban kell tartani, szervizbe kell vinni, mint az autót, mert magától nem marad így. Ilyenkor jön a képbe a közösség, mert orvos kezel, közösség gyógyít. De sajnos azt tapasztalom, a közösségek is fogyóban vannak.
Kiemelt kép: Fülöp Dániel Mátyás / 24.hu
