Ülünk hárman csendben a kertben, Dávid, Gabi és én. Ők lassú, rutinos mozdulatokkal fűzfavesszőket hántolnak, tudomást sem vesznek rólam azóta, hogy megjöttem, de akkor is csak egy-két tartózkodó pillantás erejéig érdekeltem őket. Dávid úgy nézi a vesszőről leváló háncsot, mint a világ legérdekesebb dolgát, elmerül a munkában – és saját világában. Gabi végig mosolyogva dolgozik, néha nevetgélni kezd, megáll néhány percre, majd dolgozik tovább. Én pedig csak ülök ott, figyelem őket, és tudom, hogy soha nem fogom úgy látni a világot, a monoton háncsolást, mint ők.
és mindketten az otthonban működő MAACRAFT szociális vállalkozás dolgozói. A MAACRAFT-ban szinte kizárólag autizmussal élők dolgoznak: 2012 óta magas minőségű dizájn- és delikátesz termékeket készítenek, amelyek kelendőek a piacon.
Fontos szempont, hogy nem azért vásárolnak tőlünk, mert szánnak minket vagy a lelkiismeretüket akarják jótékonykodással nyugtatni. Hanem azért, mert tetszenek az embereknek a termékeink. Látják az Instán, coolnak tartják a márkát, de persze nem lehet kivonni a képletből, hogy ezzel jótékonykodnak is, ami azon is látszik, hogy a vásárlóink közül többen a támogatóink lesznek, meglátogatnak minket, akár önkénteskednek is nálunk
– magyarázta Szalkai Dániel, a MAACRAFT megálmodója, tervezője. A vállalkozás olyan elismert kreatívokkal kollaborál, akiknek az ilyen dolgokra fogékony emberek között jól cseng a neve. Most éppen Tomcsányi Dóri divattervezővel együttműködve készítettek vesszőből font táskákat, ennek az együttműködésnek az apropóján néztük meg, hogy működik ez a nem mindennapi projekt.
A miskolci látogatásunk másnapján mutatták be a táskákat a feltörekvő magyar divattervezők termékeit áruló The Garden Studioban. A belvárosi exkluzív üzletben élesben mutatja meg Anasztázia, hogyan fonják a táskákat. Azt mondja, próbáljam ki, nem nehéz, csak türelem kell hozzá. Még gyakorlattal is nyolc-tíz órán át tart egy körülbelül száz vesszőből készülő táska elkészítése, úgyhogy inkább lemondok a lehetőségről, mert sem türelmes nem vagyok, sem nem volt soha jobb jegyem hármasnál kézművességből.
A táskák egyáltalán nem lógnak ki lefelé a kínálatból, viszont eltagadhatatlan, hogy plusz töltetet ad nekik a történetük. Annyira messze vannak egymástól minden szempontból a Bükk lábánál épült autista lakóotthonnak és ennek a tipikusan belpesti közegnek a hétköznapjai, hogy szinte hihetetlen, hogy a MAACRAFT-on keresztül mégis érintkeznek. Talán az ennek a történetnek a legnagyobb tanulsága, hogy a valóságban milyen könnyen összekapcsolódhatnak a fejünkben egymástól áthidalhatatlan távolságban elgondolt világok.
A munkásőrszállástól a dizájnműhelyig
Ehhez kellett Szalkai Dániel, aki mindkét világban nyakig benne van. A Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen (MOME) bútortervezőként végzett dizájner az egyetem után rögtön az alapítványnál kezdett dolgozni. Annál az alapítványnál, amelyet többek között a szülei hoztak létre 1992-ben, és az édesanyja sokáig az ügyvezetője is volt. A bátyja, Bence pedig az első lakók egyike volt, és ma, 36 évesen még mindig a lakóotthonban él.
Fotó: Fülöp Dániel Mátyás / 24.hu
Már nem lehet ráismerni, de ez itt egy munkásőrszállás volt. Amikor ’92-ben megvették az önkormányzattól húszezer forintért, akkor már csak egy junkie tanya, ahonnan a szüleim söpörték ki a sörösüvegeket meg a fecskendőket
– mesélte Szalkai a ma már 300 millió forintnál is többet érő komplexum udvarán, amit folyamatosan pályázgatva építettek az elmúlt közel harminc évben. A domboldalon, három teraszosan emelkedő szintre épült házakban ma ötven autista él: az alapítvány azt vállalja, hogy ők egész életüket itt élhetik le, mert jellemzően olyan súlyosabb autizmussal élőket fogadnak, akiket más intézményekben sokszor nem is vállalnak, önálló életre pedig képtelenek.
Az alapítvány eseti szinten krízisellátást is vállal: igyekeznek befogadni az állami gondozásból kikerült vagy más okok miatt súlyos hátrányos helyzetű autista fiatalokat. Szalkai Dániel szerint egyébként sok esetben az utcára kerülnének ezek az emberek, aminek oka az állami ellátórendszer hiányossága és alulfinanszírozottsága. Léteznek ugyan állami, egyházi fenntartású intézmények is, valamint körülbelül húsz civil szervezet is foglalkozik autistákkal. Azonban ez messze nem elég:
Az ő ellátásukban vállalnak oroszlánrészt a civilek, akik jellemzően a kilencvenes években azért kezdtek ebbe bele, mert a családjukban élt autista, viszont körülnéztek, és azt látták, hogy az állam egyáltalán nincs felkészülve az ő gondozásukra, fejlesztésükre. Lényegében a nulláról találtak ki mindent a szakmai irányelvektől kezdve a mindennapi rutinokig. Például Szalkai Dániel szülei, amikor egy maréknyi bentlakóval elkezdték a MAA-t egy kis házban.
A MAA-ra folyamatos növekedési igény terhelődött, mert egyre több család jelentkezett náluk, hogy az ő gyermeküknek is ellátásra lenne igénye, mert családon belül ezt nem tudják megoldani. Így jutottak el lépésről-lépésre az 50 bentlakóig, de mellettük vannak olyanok is, akik csak bejárnak úgy, mint egy napközis otthonba. A fejlesztéseket főleg pályázati pénzekből végezték el, mert az alapítvány csak állami normatívákból és támogatásokból ezekre képtelen lett volna.
Így lett mára a lakóotthon egy olyan terápiás és szociális intézmény, amely országosan is elismerten, magas szinten segít az autizmussal élőkön.
Itt jön képbe a MAACRAFT.
„Így érzi magát kevésbé autistának”
Amikor megérkeztem, csak döcögött a munka. Nem akarom leszólni azokat, akik előttem voltak ezért felelősek, de úgy láttam, hogy a cél csak annyi volt, hogy ellegyenek, akik dolgoztak
– emlékezett vissza Szalkai Dániel a kezdetekre, amikor a műhelyben a kosárfonás volt a főprofil. A fejébe vette, hogy ezen változtatni fog: kamatoztatja az egyetemi tudását és valami olyat hoz létre, ami messziről sem emlékeztet a szociális foglalkoztatók zömére.
2012-ben el is indult a MAACRAFT, aminek ha valaki megnézi a honlapját, akkor semmiben nem más, mint bármelyik trendi dizájncégé. Szalkai felvett egy profi műhelyvezetőt, Forgács Bélát, aki a bonyolultabb asztalosmunkákat végzi, ő maga tervez, de
Kezdetben bútorgyártásban gondolkoztak, de az alapanyag már akkor is a fűzfavessző volt. De a bútorok nagyon munkaigényesek voltak, lassan készültek, és egy-egy nagyobb megrendeléssel nem is bírtak. 2016-ban egy márkamenedzser csatlakozásával a teljes termékkínálatot áttervezték: a vesszők maradtak, viszont a tárgyak kisebbek lettek. Például a most piacra dobott TOMCSANYI táskák.
Nekik minden napjuk más. Az állapotuk miatt nem tudnak mindennap munkára készek lenni
– magyarázta a tervező, ami azt is indokolja, hogy miért lehet jobb egy ilyen védett munkahely, mint egy integrált munkahely. Viszont a munka, legyen az bármilyen, nemcsak kitölti az autisták életét, hanem az önértékelésüket is javítja. Erre példa Dániel bátyja, aki a lakóotthonon kívül dolgozik konyhai kisegítőként:
Bencének kitűzött célja volt, hogy legyen egy külső munkahelye, ez lett számára a normalitás mércéje. Mert érzi, hogy valamilyen megkülönböztetés éri az autizmusa miatt, de a konyhán dolgozva kevésbé érzi magát autistának.
Azoknak viszont jobb a védett környezet, akiknek Bencénél súlyosabb az állapotuk. De ők is büszkén beszélnek – ha beszélnek – a munkájukról. Elég visszagondolni Anasztáziára, akinek mosolyáról ítélve jól esett, hogy valamiben jobb, mint én. És persze az is, hogy láthatta mennyien kíváncsiak arra a táskára, amit ő csinált.
A MAACRAFT ernyője alatt kertészet is működik, ahol mindenféle fűszer- és gyógynövényeket, és fóliasátrakban zöldségeket, gyümölcsöket is termesztenek. Előbbiekből teákat, szörpöket, teasüteményeket gyártanak, utóbbiakat a szociális étkeztetést biztosító konyhájukon használják fel. A kertészet azért is jó, mert az ott szükséges egyszerűbb munkákat a rosszabb állapotú lakók is el tudják végezni.
Terápiás kertre pályáztunk, de aztán rájöttünk, hogy ebből hasznunk is lehet
– mesélte Szalkai Dániel a kertben sétálva, ahol szinte minden talpalatnyi földre ültettek valamit, itt termesztik a fűzfavesszőket is. Hárs-, zsálya-, mentaillat váltakozik, ahogy sétálunk a házak között: hol vannak az ilyen munkakörnyezethez képest a startupok csocsóasztalokkal és dizájnbútorokkal csábító irodái? Mindezt egyébként svájci- és norvégalapos pénzekből finanszírozták. Jellemző általában, hogy a MAA-nál maguk találják ki, merre tovább, és az ötleteik megvalósításához pályázatot keresnek. Ugyanis állami, kormányzati szinten kevés gondolkodás van erről az ügyről.
Ez ott is tetten érhető, hogy egy nagyon nehéz szakmai kérdés merül fel a lakóotthonban amiatt, hogy a 26 éves működésük alatt néhány lakó már olyan idős lett, hogy aktuális kérdéssé vált azon gondolkodni, hogy
miként lehet végigkísérni őket méltósággal ezen az utolsó úton
– ami azért is nehéz Szalkai Dániel szerint, mert erre vonatkozóan semmilyen állami szervnél nem dolgoztak ki protokollt, maguknak kell kitalálniuk mindent.
Ezen a ponton éreztem át igazán, hogy mennyire intim és családias ez a közösség. Hogy mennyire szorosan fűzi össze ez az intézmény a lakókat, a szülőket és minden ott dolgozót. És ezáltal mennyivel többet jelent az itt lakóknak, hogy ezt a zárt közösséget összeköti valami azokkal – legyen az dizájnvállalkozás vagy bármi más –, akik „egészségesek.”
