Kepes András könyvet írt a különböző kultúrák szépségeiről, válságairól. A legfrissebb Magyar Narancsnak adott interjúban most a Világkép című kötet kapcsán beszél a menekültválságról, az erősödő idegenellenességről. Azt mondja, megérti azokat, akik féltik a biztonságukat, elítéli az őket lenéző „felvilágosult értelmiséget”, de a gyűlöletkampány generációkra mérgezheti meg a társadalmat.
A demagóg üzenetek átmenetileg sokakat elérnek, képesek félelmet kelteni, de a választók beszélgetnek a szomszédokkal, barátokkal is, meghallgatják a számukra mértékadó személyeket, és ha alapvetően mást tapasztalnak, mint amit a propaganda mond, akkor abból is levonják a következtetéseket. A családi traumák és értékrendek, a neveltetés is mély nyomokat hagy. A migránsellenesség pont azért tud működni ilyen erősen és sokáig, mert nem volt róla előzetes tudásunk. De egyszer csak az emberek azt fogják mondani, hogy most már féltünk eleget. A szorongásba is bele lehet fáradni, és akkor újra az lesz a fontosabb kérdés, hogy mi van az iskolákban és a kórházakban, megélünk-e a jövedelmünkből és a nyugdíjunkból, milyen jövője lesz a gyerekünknek.
Az egykori tévés az interjúban beszél a média válságáról, a kormányzati bulvárról és elmeséli, hogy nemrég összefutott egy korábbi keményvonalas tévéelnökkel, aki annak idején, a Kádár-korszakban, a pártközpontból érkezett.
Nekem ez az egész, ami most zajlik, nagyon ismerős
– mondta neki, jelezve, itt semmi nem változik. Kepes András szerint közmédia már nincs, a kereskedelmi pedig ugyanúgy lehet a kormány eszköze és
az is rohadt sokba kerül, ráadásul ugyanúgy közpénzből.
A közmédiának becézett kormánymédia már nem informál, hanem propagandát sugároz, nem tart egyenlő távolságot pártoktól, politikai irányzatoktól, nem ütköztet érveket, nézeteket. A független, minőségi kultúra egyre inkább perifériára szorul pedig egy elszegényedett országban különösen nagy szükség lenne egy közszolgálati médiára, és nem arra az elbutítottra, ami nálunk van. A politikai bulvár kormányzati elterjesztését a demagógia örvényével magyarázza, mondván,
nehéz kérdés, hogy amikor ilyen mélyre süllyedt a média és a politika, akkor megengedheti-e magának egy politikai szereplő, hogy azt mondja: köszönöm, én ilyen alantas eszközökkel nem élek. (…) Ma a kormány és az ellenzék egy része nagyon hasonló, pitiáner karaktergyilkosságokkal operál.
Kepes elismeri, hogy vannak persze komoly szintbeli, morális és stílusbeli különbségek, de úgy gondolja,
az egyik oldal kisszerűsége csak igazolja a másik oldal aljasságát.
A hatalom persze mindig agresszív a visszásságait feltáró médiumokkal, de még így sem lenne baj, ha az emberek el tudnák dönteni, egy sajtótermék megbízható, hiteles-e vagy sem. Ő a média kritikus fogyasztását már az óvodában elkezdené. Némi remény ugyanakkor van. Egyetemi tanárként azt látja, sok az értelmes, jó ízlésű fiatal. Róluk lepereg a politikai demagógia és a szellemi mocsár, de le is beszélné őket arról, hogy újságírók legyenek. Írni, vagy televíziós műsort készíteni egy bizonyos szintig bárki megtanulhat, de a szakma lényege a morális tartás.
Csak akkor legyen újságíró vagy tévés, ha vállalja az ezzel járó nehézségeket. Médiarabszolgának vagy bértollnoknak lenni snassz dolog, bármelyik oldalon áll is az ember.
