Mondja már meg valaki, hogyan kell viselkednünk!

Norbert Elias: A civilizáció folyamata című hatalmas könyvében foglalkozik azzal, mi minden kellett ahhoz, hogy a nyugati világ azzá legyen, amivé lett. Ezek között az alapvető civilizációs vívmányok között említi, hogy az elit és a társadalom szabályai fokozatosan közel kerültek egymáshoz. Ez azt jelenti, hogy például a feudalizmusban a királyi udvarok olyan értékközpontok voltak, amelyek nemcsak az ott helyet foglaló elitek elkülönültségét szimbolizálták, hanem mintát jelentettek az alul lévők számára is.

Ki mondja meg nekünk, hogy mi a jó?

Korunkban, amikor alig van idő és mód elgondolkodni például azon, hogy mi a mai válság alapja, talán eszünkbe sem jut, hogy egy több évtizede írott könyv segíthetne nekünk. Pedig segíthet.

Ugyanis napnál világosabb, hogy ha valami, hát manapság az elit és a társadalom szabályai eltávolodtak egymástól.

Ha van szemernyi igazság abban, amit Elias ír, akkor pedig ezzel a kérdéssel foglalkoznunk kell.

Először is fontos, hogy Elias a két fél (elit és társadalom) kapcsolatát felülről látja meghatározhatónak. Ebben nem feltétlenül kell egyetértenünk vele. De tételezzük fel, hogy igaza van, s a minták mindig felülről lefele terjednek.

Ebben az esetben rögtön az tűnik fel:

vajon ma vannak-e a régi királyi udvarokhoz hasonló értékteremtő és értékszétsugárzó centrumok.

A választ kezdjük kicsit távolabbról, egészen pontosan a 19. századból.

A 19. században az elitek Európában mindenütt nemzetállamaikat tekintik ilyen értéksugárzó centrumnak. Ez kétségkívül óriási érzelmi és öntudati azonosulást tett lehetővé, ha nem is minden országban. Ott, ahol voltak – hogy úgy mondjam – pre-nemzeti előfeltételek, könnyű volt a modern nacionalizmus megjelenése és országon belüli szétsugárzása. Ám ott, ahol a történelmi előzmények között nemigen voltak nemzetiek, ott a nemzetállam nem is feltétlen volt olyan áldásos, mint gondolnánk. Elég, ha csak Magyarországra gondolunk. S elég, ha elolvassuk Joó Tibor: A magyar nacionalizmus című, igazán izgalmas könyvét.

Erre való a nemzet

De mégis. A nemzetállam valójában szabályokat jelent, nagyon egyszerűen szólva azt, hogy a politika országhatárok között zajlik s az elitek bölcsen őrködnek azon, hogy a mindenkori kormányok „nemzeti” politikákat valósítsanak meg.

Ha tehát Magyarországon kezdetben a nemzetállam sokaknak nem is tetszik, az időben előrehaladva a nemzet keretei alkotta szabályok elit és nép között evidenssé válnak.

Talán a nemzet az utolsó olyan együttélési forma és keret, ami még mindennapi ésszel átélhető és belátható. Itt még beszélhetünk szabályokról s akár el is hihetjük, hogy elit és társadalom találkozik valamiféle szabálykövetésben.

De mi van a nemzetállam utáni globális korban?

Elit legyen a talpán, amely egy globalizált világban követhető szabályokat tud felkínálni a népnek. Nem véletlen, hogy az elmúlt évtizedekben nem is szabályokat, hanem például jogokat kínált fel az elit. Mondjuk emberi jogokat, mondjuk szólásszabadságot. De vajon ezek az absztrakt jogok helyettesíthetik-e a mindennapi mintakövetés korábbi mechanizmusait? S nem Jean Baudrillard-nak van-e igaza, aki szerint manapság egy demokratikus leukémiában élünk, mikor is nem szabadsághiányban, hanem sorshiányban szenvedünk.

Mindenki azt csináljon, amit akar?

Roppant érdekes gondolat, mi van az után, hogy jogi értelemben szabadok és egyenlőek vagyunk. Vonatkoznak-e még ránk közös szabályok s egyáltalán: kellenek-e még az elit és a nép között szabályok?

Az elit állandó szenvedése attól, hogy a nép nem úgy mozog, ahogyan ő szeretné – és horribile dictu: enged a populista ármánynak – mintha azt mutatná:

az elit maga is tisztában van szabályadó, mintasugárzó képességének elvesztésével.

Ez bizony felveti azt a problémát is, ami viszont magának a demokráciának a problémája, hogy ha a nép van hatalmon, akkor miért csak az elitnek kéne mintát sugároznia. S mi van akkor, ha a társadalom érzi magát felüllévőnek és ő akar felülről lefelé – ez esetben a néptől az elit felé – mintát sugározni.

Akárhogyan is: érdemes abból kiindulnunk, hogy manapság egyáltalán nem evidens, ami Elias számára egyértelmű volt. Az ő számára kétség sem férhetett ahhoz, hogy az elit felől szerveződik a civilizáció, és annak sikerét az biztosítja, hogy az elit mintái milyen hatékonysággal szivárognak le.

Ebben ő semmilyen aggályt nem látott, és – lássuk be – nincs is. Hiszen például értékrendet, munkakultúrát, együttműködési módszereket tanított meg az elit a társadalmaknak. És ezek évszázadokon keresztül működtek is.

Ami fölvet még egy kérdést, nevezetesen a hagyományokét, de ezt most ne is bolygassuk. Állapodjunk meg annyiban, hogy az elit és a társadalom közös szabályai évszázados hagyományokban formálódtak ki. Ha nem vagyunk túl jóindulatúak a demokráciával, azt is mondhatjuk: a demokrácia ezekbe a hagyományokba mar bele.

Hogy aztán helyükre egy ideig a globális-liberális világ liberális-demokrata kompromisszumos szabálykövetése lépjen, majd pedig mára eljussunk oda, hogy a demokraták, a nép akarja a szabályokat diktálni.

Mindazok, akik a populizmust keresztbe-kasul csócsálják, és persze degradálják, tegyenek fel maguknak egyetlen kérdést: ki diktálja a szabályokat? Vagy ha önkritikusabbak: a liberális eliteknek van még igényük és képességük értékeket szétsugározni?