“Az első gondolat, amikor megtudja az ember, hogy rákos, az a halál”

Mikor érezte először, hogy baj van?

Tavaly októberben volt egy furcsa vérzésem, de ennek még nem igazán tulajdonítottam jelentőséget, hiszen nem sokkal korábban voltam szűrésen, ahol az orvosom mindent rendben talált. Néhány hét múlva azonban nagyon elkezdtem vérezni. Azonnal elmentem egy orvoshoz, aki nem volt túl kedvesen azt mondta, hogy méhgyulladásom van. Felírt rá antibiotikumot, vérzéscsillapítóval.

Annyi volt a tanács, hogy ha hazaérek, azonnal három vérzéscsillapítót vegyek be.

Pedig akkor már 2 centis daganatom volt.

Jól értem, hogy ezt két orvos sem vette észre?

Igen. És a vérzéscsillapító sem volt elég. Reggel egy másik orvoshoz is elmentem, aki azt javasolta, hogy egy budapesti kórházban vizsgáljanak meg ismét. Onnan már nem is engedtek haza egy napig. Reggel a viziten pedig azt mondták, hogy nem biztatnak semmi jóval. Így hagyhattam el a kórházat.

Nem mondták meg, mi a baj? És mikorra derült ki?

Kérdeztem, hogy mégis mit látnak, de azt mondták, hogy amíg nincs meg a szövettan, nem tudnak mit mondani. Borzalmas hetek következtek, amíg megjött a szövettan eredménye.

És mi lett a diagnózis?

Egy olyan daganatom lett, ami nagyon ritka és nem jó a „korjóslata”. Ekkor kerültem egy olyan orvoshoz, aki elég radikális műtéteket végez, de nem tudott azonnal megműteni. Hiába próbáltuk sürgetni, azt mondta, hogy nagyon sok a beteg és várni kell, több mint egy hónapot. De közben volt egy kitűzött időpont, amikor mégsem sikerült megműtenie, mert nem ért rá. Én meg megszerveztem mindent, ki lesz a gyerekkel, és sorolhatnám.

Ott topogtam a kórházban, amikor mondták, hogy nem lesz műtét, mert itt a karácsony.

Majdnem három hét múlva kerültem hozzá.

Ez milyen műtét volt?

Mindent eltávolítottak. Méh, petefészek, mindent. De ezt előre tudtam, mert elmondta, ha a kése alá fekszem, akkor ez egy olyan radikális műtét, ami után nem tudok ugyanúgy élni, mint eddig.

Ez mit jelent?

Katétert, hashajtót… De vállaltam, hogy meggyógyuljak.

És sikerült?

A szövettan azt mutatta, hogy minden negatív. Nem kellett utókezelés. Nagyon örültem. És jártam kontrollra. Idén nyáron már mondtam, hogy valami nem stimmel, de azt mondta az orvos, hogy nem lát semmit és a kenet is, amit vett, negatív lett. A fájdalomra pedig, amit folyamatosan éreztem, azt a magyarázatot kaptam, hogy a műtétem okozza. Rövidesen azonban kiderült, hogy baj van.

Kiújult?

Igen. És akkor jött a sugár és a kemo. De közben katétert tettek a vesémbe is. És belázasodtam, leesett a fehérvérsejtszámom… Itt tartunk most.

Mi a vége?

Most kapok még öt extra sugarat. Aztán meglátjuk. Az a cél, hogy eltűnjön a daganat, vagy betokosodjon. Ha van is műtét, az olyan brutális, hogy én azt már nem akarom.

Ki rontotta el? Ezen gondolkodott?

Nyilván először mindenki azt keresi, hogy ő miben hibás. Nem tudom. Jártam orvoshoz, szűrtek, sőt, egy magánorvoshoz is jártam, mert azt gondoltam, ha fizetek, akkor biztosan jó ellátást kapok.

Ha az orvos felhívta volna a figyelmemet a HPV-szűrésre, szívesen kifizetettem volna, de meg sem említette, ehelyett azt állította, hogy a rosszindulatú dolgok általában rejtve maradnak.

Amikor a műtőorvosomat kérdeztem, azt a választ kaptam, hogy a HPV mindenkiben ott van, nem lehet vele mit kezdeni. És persze az első gondolat, amikor megtudja az ember, hogy rákos, az a halál.

Ilyenkor tudnak segíteni a barátok, hogy ne a halál lebegjen a szeme előtt.

Erről tudnék mesélni. Egy barátnőm, aki a legjobb barátnőmnek mondta magát, akitől az első tányér levest vártam, mikor hazajöttem a kórházból, eltűnt.

Majd fél év múlva felhívott és azt mondta, úgy érzi, nem tud rajtam segíteni, nem tud megérteni és nem akar az életem része lenni tovább.

Pedig én ugyanaz maradtam, aki voltam. Én pont az ilyen és hasonló barátaimon segítettem, ha bajban voltak, nekem meg ez jutott. Persze igazságtalan vagyok, mert nem teszem hozzá, hogy nyertem is barátokat.

A családja hogyan dolgozza fel a betegségét?

A férjem mérnökként dolgozott Németországban. Most itthon van. Mindenben segít. A fiunk 10 éves. Mindent elmondtunk neki. Nem tudom, hogy ez jó-e. Hamar fel kellett nőnie. De én is sokkal többet tudok már a betegségemről. Szoktam mondogatni, hogy ha a következő életemben beteg leszek, akár meg is műtöm magam.

A humora azért nem veszett el.

Pedig sokszor sírok. Minden nap felteszem magamnak a kérdést, hogy miért? És miért gördül mindennap elém valami újabb akadály. Igyekszem persze erős lenni. Lelkileg megy is, de néha úgy érzem, hogy a testem nem bírja már.

Csak nem adja fel?

Nem. De pont a napokban kérdezte a férjem, hogy ugye nem hagyom itt? Nem tudtam neki 100 százalékosan azt mondani, hogy nem.

Valami azért csak ad erőt.

A gyerekem.

Ha fáj, ha unom, bármit csinálnak velem az orvosok, akkor csak rá gondolok, hogy meg tudjam csinálni.

10 éves, okos, szorgalmas, mindene a számítógép. Még szeretném látni felnőni.