…és akkor megláttam Zsuzsit, teli bevásárlókocsival jött szembe az utcán. Tudtam, hogy éheznek. Meglátott ő is, elvörösödött, kérdés nélkül mondta: hát, Judit, ha nincs pénz, muszáj valahova nyúlni. Itt mindenki a Zsoltihoz megy.
Valószínűleg Durst Judit, a University College London kutatója ismeri a legtöbb uzsorást Magyarországon – főleg úgy, hogy nem „érintett”. Etnográfiai terepmunkája során rengeteggel sikerült interjúznia, pedig gyakorlatilag meghallgatni őket és utána nem feljelentést tenni is illegális. Persze nem önként jelentkeztek, ismerős (főleg adós) családok kötötték össze a kutatót és a „kamatosokat”. Uzsorás és adós között ugyanis nem olyan a viszony, ahogy a havi legalább százötvenet kereső városiak általában képzelik, nem feltétlenül agresszor az egyik és áldozat a másik. Kölcsönös függőség és a kis közösségen belüli szoros szálak fűzik őket össze, sokszor egyenesen segítőként, sőt tiszteletbeli családfőként tekintenek a kamatosra.
Minden hatásvadászatot mellőzve is egészen apokaliptikus képet festettek a szegénységben élők pénzgazdálkodását vizsgáló kutatók a vidéki Magyarországról az MTA Társadalomtudományi Kutatóközpont Kisebbségkutató Intézetében egy keddi előadássorozaton. Megoldás persze nem született (két és fél óra alatt nehéz is lenne), de azért megkapargatták annyira a felszínt, hogy kiderüljön: alapvető bajok vannak a rendszerrel, a szegénységen élősködő, az adósokról minden bőrt lehúzó „dögös” uzsorás inkább tünet, mint a probléma forrása, a körbe- (vagy inkább össze-vissza) tartozás az állam és a hatóságok hallgatólagos beleegyezésével, néha egyenesen támogatásával alakul ki és súlyosbodik. Hogy miért olyan biztosak ebben?
Vagy legalább a mélyszegénységben élőknek és a még úgy-ahogy kereső, de lecsúszó rétegnek biztosíthatnának némi alternatívát.
Nem passzív, áldozatszerű szegény emberekről van szó ugyanis – mondta Durst Judit. Adós és uzsorás is
A folyamatos osztás-szorzás, kalkulálás az állandó közös jellemző, más szociokulturális közös nevező nagyon nincs is – állítja a kutató. Azaz nem csak a cigányság problémájáról van szó, kamatosok és adósok között akadnak cigányok és nem cigányok is. És nem is csak a mélyszegénységben élőkéről: gyakran azok csúsznak bele a csapdába, akik egyébként, ha hónapról hónapra is, de beosztják a pénzüket, megtakarításuk viszont nincs, így egy váratlan esemény után (jellemzően egy gyerek betegsége, vagy egy szülő halála) inkább elfogadják a pénzt a vaskos, tetovált marokból, ha az „véletlenül” éppen a jó időben, jó helyen nyújtja ki a menő fekete autóból. Ez nem demagóg példa, tényleg ez megy, úgy hívják: bekínálás. De előreszaladtunk.
A világért sem sajnáltatnánk őket, de uzsorásnak lenni sem könnyű ma Magyarországon. Legalábbis régen ez is jobb volt. „Miskolcon kezdték a napot egy kávézóban. Leültek, bejöttek az ötletek, valakinek aznap jár le a zálogjegye, ilyesmi. Rengeteg kápéval mászkáltak, mert bármikor jöhetett az üzlet az utcán.” Ilyen volt a helyzet pár éve Durst Judit szerint, mára viszont vége az aranykornak. „Olyan súlyos a helyzet, hogy még nagyon-nagyon alacsony kamatra, húsz-huszonöt százalékra (tehát amennyit talán vissza is fizetnek), szomszédsági körben hitelezve sem éri meg adni. Inkább elmennek külföldre.” Ez az a kör, amely már évtizedekkel ezelőtt is a határon átmászkálva seftelt, szóval nem ismeretlen a nemzetközi biznisz. Aki megteheti, Angliába megy a segélyekért és a támogatásért, meg valami kizsákmányoló gyári melóért, ha valamelyik bevételi forrás elapad, jönnek haza. Akinek nincs pénze a háromhavi kaucióra, annak irány Kanada. A migráció – remény.
Nekik ugye lehetőségük sincs elhelyezkedni a formális munkaerőpiacon.” Egyszerűen túl régóta „kamatoznak”.
Kétfajta uzsorás van: a „dögös” és a „korrekt”. A különbséget aligha kell részletezni: az előbbi addig nyúzza az embert, amíg minden bőr lekerül róla, az utóbbi pedig „csak” hetven százalékos kamattal dolgozik. Ő az, aki folyamatosan matekozik, négy általánossal is észben tartja mindenki bevételét, a kölcsönök összegét, a várható havi bevételeket. Eleve az „ügyfél” bevallott keresetének nyolcvan százalékáig ad hitelt, hogy maradjon neki is valami. Ez neki meló, ebből él. A korrekt kamatos általában szintén a szegénységből jött, sokan formális banki kölcsönt (amiket pár éve a Provident, KÁPÉ, Athlon stb. osztogatott a kockázatra hivatkozva nagy kamattal) vettek fel, hogy uzsoraként szétoszthassák, így indult az üzlet. Mind azt mondja, ő csak a gyerekét szeretné tisztességesen taníttatni. Általában komolyan is gondolják.
Sokat elárul a helyzetről, hogy még a gátlástalan dögösök is a morális közösség részei, még akkor is, ha konkrétan tönkretesznek családokat. Sokan közülük állították a kutatóknak: nekik respektjük van, vezetőként tekintenek rájuk. Még úgy is, hogy volt, aki egy harmincezres hitelből csinált négy hónap alatt egy kétmilliós házat. Eleve hatvanat tukmált a szerencsétlenre, majd amikor természetesen nem adta meg a kamatos összeget, odament a „háttércsapattal”,
„kicsit eltörtük a kezét meg be az orrát, érdekes módon másnap jött velünk a földhivatalba a hétszázezres tartozásával”
– így lett meg hamarosan a kétmillió is. A háttércsapat egyébként általában a helyi erős emberekből áll, míg maga a vállalkozás családi, többnyire a feleség vagy barátnő az adminisztrátor-koordinátor, és a férfi hozza a döntéseket. Az említett dögösnek ma már négy háza van csak az uzsorakamatokból.
Az uzsorás a rutint ugyan a terepen szerezte, de a módszereket és a trükköket nem ő találta ki:
mondja a kutató. Személyes ügyintézés, kemény behajtás, nagy kamatok, nyilvántartás – volt honnan meríteni. Akarva-akaratlanul az uzsorások kezére játszanak a hatóságok is, főleg, mióta a hajléktalanságot és a szegénységhez kapcsolódó „bűnözést” (a hiányzó biciklilámpától az élő fa lopásáig) egyre durvábban kriminalizálja a kormány. Sok családfőnek akkora bírsága van, hogy kénytelen hitelt felvenni, és még ha kap is egy banktól, előbb-utóbb akkor is uzsoráshoz kell mennie, mert azt sem mindig tudja fizetni.
„Ha tényleg szeretné felszámolni a kínálati oldalt az állam, akkor lazán rágyűjthetne az uzsorásokra, ám ez valahogy mindig elmarad.” Ezt már Béres Tibor, az Autonómia Alapítvány kutatója mondta; szerinte kikezdhetetlen összefonódások tapasztalhatók a kamatosok, a hatóságok és az önkormányzatok között. „A sértettek rögtön azzal kezdik, hogy á, ebben mindenki benne van. A rendőrök, akik megszólaltak, persze sosem mondták, hogy ők személy szerint benne vannak, legfeljebb azt, hogy tudnak ők mindent, de nem hülyék, nem jelentik, úgyis visszadobná az ügyészség.” 2008-ban ugyan látványosan beindult az uzsorások üldözése, de ez inkább a médiának szólt, azóta is nagyon ritka, hogy egy-egy ügy eljut a vádemelésig, hát még az ítéletig. Marad tehát a keresleti oldal „kezelése”.
Az uzsorás könnyen szerez új ügyfeleket. „Relatíve drága autó, amiből kinyúl egy vaskos, tetovált kéz. Odainti a járókelőket, jellemzően a családanyákat, azzal a szöveggel, hogy
hallom, beteg a gyerek, hallom, meghalt az öreg,
és nyújtja a köteg pénzt. Az asszony pedig nem tiltakozik, szó nélkül elfogadja.”
Béres szerint a szegény háztartásokat könnyű bekínálni, rájuk jellemző ugyanis az úgynevezett kompenzációs fogyasztás. Azt a családot, ahol nincs pénz, ahol ki kell számolni mindent az utolsó forintig, nagyon könnyű rávenni arra, hogy egyszerre nagyon sokat költsön, ha hirtelen kápé áll a házhoz. Ezért virágzik az élelmiszeruzsora, amelyre már minden okos kamatos átállt, és amelyet uzsora 2.0-ként becéznek. “Viszik az ételt, kész termékbemutatókat tartanak. Megy a hús meg az üdítő is, persze, de a legnépszerűbb termék Csereháton a borzasztó minőségű, potom pénzért Lengyelországban vásárolt, előre csomagolt teasütemény, amit 1200-1500 forintokért terítenek, pofátlanságtól függően.” Az élelmiszeruzsorával minimális a lebukás esélye, szinte lehetetlen tetten érni, jót tesz az üzletmenetnek, hiszen a falvakban, ahol nem hogy uzsorásbolt, hanem semmilyen bolt nincs, mindenki ügyfél, „még a rendőr is tőlük vesz jobb híján.” A 2.0-ás kamatozók persze nem csak kajában utaznak: ha a gyerekek megbetegszenek, ötezerért hozzák a gyógyszert, persze plusz még egyszer ennyi a szállítási költség, még ha csak tizenhat kilométert kell is autózni.
Mindenki hibás és senki sem az: a közösség, amely szó nélkül tűri, hogy rátelepedjen egy korrupt polgármester, aki a közmunka-fejpénzből hitelezi a lakosságot, hogy aztán azzal fenyegesse a családokat, hogy elveszi a gyereket; az opportunista bankok, akik a védőnőket fizetik, hogy a termékeiket kínálja a falubelieknek; és a jegybank képviselője, aki a míting előtt a liftben súgja oda a civileknek, hogy
most el merem mondani, hogy nem merek majd mondani semmit.
A baj nem az, hogy van uzsora, hiszen az mindig is volt, inkább az, hogy nincs alternatíva – magyarázza Béres Tibor. Ha másra nem is jó az egész, arra biztosan, hogy lássuk, mi hiányzik a formális banki termékek közül: nincsenek krízishitelek, a pénzintézetek eddig képtelenek voltak kitalálni, hogyan lehetnének hitelképesek a mélyszegénységben élők, nincs pénzügyi oktatás, „illetve van, de az egy vicc”. Persze az sem jó, ha beszabadulnak a bankok és elkezdik a mikrohiteleiket kínálgatni, hiszen azzal egy ilyen közösségben több kárt okoznának, mint amennyit segítenének. „Ami működhet: mikrofinanszírozás, mikromegtakarítás, és persze a mikrohitel is, de csak mikrobiztosítással.” Ezek nélkül viszont senki sem tiltakozik, mindenki engedelmesen, hálásan elfogadja a pénzt – ez van.
