Belföld

Lefagyott a rendszer a milánói magyar pavilontól

Olasz közönség előtt is bemutatta Szőcs Géza az eredetileg Alakornak, újabban Életkertnek hívott sámándobos-életfás-bárkás építményt. Tudják, vannak azok a jelenetek a vígjátékokban, amik egyszerűen annyira kellemetlenek, hogy inkább oda sem nézünk, illetve mi érezzük rosszul magukat a szereplők helyett is. Na, ez is olyan volt.

Már nagyjából egy éve tudjuk, mivel és hogyan képviseli magát Magyarország a május elején nyitó milánói világkiállításon, az ezzel foglalkozó miniszteri megbízott, Szőcs Géza azonban még egyszer megerősítette: az Alakor – illetve újabban Életkert – nevű pavilon készül és tényleg olyan lesz, mint amit tavaly megmutattak. Mindezt egy elég furcsa és – persze nem szándékoltan – baljós bemutatón prezentálta a frissen Kossuth-díjazott költő. A Budapesti Olasz Kultúrintézetben, nagyrészt olasz közönség előtt megejtett esemény inkább gesztus volt, sokat ugyanis nem tudtam meg, sőt, kevesebbet láttam, mint tavaly májusban („ezek még csak fantáziaképek, még nincs ilyen állapotban”, mondta maga Szőcs is a három dimenziós animációra), mégis borzongató és tanulságos volt az egész. Az már biztos, hogy a logó egy sokszögekből rajzolt paprika lesz, repkedni is fog „és majd egyébként énekelni is”, megjelenik Szent-Györgyi Albert és elviszik az épületbe a csodazongorát is. Kezdjük az elején.

Már javában zajlott a szervezés Milánóban, amikor (az utolsó pillanatban) döntöttünk arról, hogy az Alakor nevű, sámándobot, bárkát és bálnacsontvázat mintázó, életfa-motívumokkal borított és hungarikumokkal megpakolt építménnyel megyünk ki. A minősítő jelzőket hagyjuk, tavalyi beszámolónkban volt elég, csak annyit, hogy a Hír24 olvasói elsöprő többséggel arra szavaztak, hogy ez egy

„Bedrogzott Makovecz-hívek tervezte Flinstone-díszlet”.

Persze mind laikusok vagyunk, mit tudjuk mi, mi öregbíti hazánk hírét Milánóban, de tény, hogy a szakma nagy része is vérig sértődött. Magán az épületen és annak kiválasztásán is. Eredetileg nem is ez lett a nyertes, hanem egy gigantikus vízhajtásos malom, amelyet annak ellenére választott ki a zsűri, hogy később kiderült: kivitelezhetetlen, életszerűtlen és rossz üzenetet hordoz. (Legalábbis Szőcsék ragaszkodtak ehhez az érveléshez, maga a biztos „megmosolyogtató ötletnek” nevezte az egészet.) A tervezők a sajtóból értesültek a döntésről, pályázatukat nem alakíthatták át, kész tény volt, hogy az Alakor/Életkert nyert, amelynek terveit egyébként módosíthatta Sárkány Sándor projektvezető és csapata. Itt tartottunk egy éve.

„Talán tudják, hogy élénk viták kísérték a döntést – eufemizált Szőcs hétfőn –, de az eddigi visszajelzések alapján Olaszországban elnyerte a publikum tetszését.” Olyan véleményeket kaptak ugyanis, „amiket nem lehet figyelmen kívül hagyni”. „Egy nagyon olvasott női szaklap (?! – a szerk.) kérdezte meg az olvasóit, mit gondolnak, a magyar pavilon virtuális sétája pedig az első tízben van” – fejtette ki a projekt kommunikációs vezetője, aki az esemény tolmácsa is volt. Az épületbe tervezett mesemúzeum is sikerrel szerepelt egy nyilvános pályázaton. Azt a felvetést, hogy az „élénk viták” valójában a teljes szakma elutasítását jelentették – erre a Magyar Nemzet (!) kérdezett rá –, Szőcs kikérte magának: szerinte vezető magyar értelmiségiek, „még építészek is” dicsérték, felvállalták a pavilon szellemiségét, csak hát ugye vannak az építészszakmán belül dúló háborúk, a közvéleményt pedig „csak egy szűk kör informálja”. Ezeknek a háttérben meghúzódó gazdasági érdekeknek – amelyekre Szőcs már rég nagyon megsértődött, bár sosem pontosította, kikre gondol – köszönhető az is, hogy egyáltalán ilyeneket lehet mondani, hogy „teljes elutasítás”. „Mindegy, sikeres lesz-e Magyarországon,

akkor is azok lesznek a hangadók, akiknek ez a pavilon nem tetszik.

Annak idején a Makovecz-pavilonról is kígyót-békát mondtak, méghozzá következmények nélkül”, ami Szőcs szerint nonszensz, mármint, hogy az ember csak úgy elmondja valamiről a negatív véleményét és nem kell érte felelnie.

Nem szeretnék csatlakozni a kígyós-békás diskurzushoz – ezzel is kiszolgálva, ugye, a gáncsoskodó, kárörvendő háttérhatalmat –, úgyhogy simán csak leírom, milyen volt a bemutató, mármint az a része, ami nem arról szólt, hogy most akkor működnek-e a tolmácsgépek, kell-e színpadi fordítás, vagy inkább maga Szőcs beszéljen-e felváltva magyarul és olaszul. (Utóbbit kitűnően műveli, megmutatta.) Újdonság, hogy központi helyen lesz a Bogányi-féle csodazongora, amely „máris hangszertörténeti mérföldkő”, lesznek válogatott magyar ásványvizek (ez az egyik fő téma), borok és kézműves sörök.


Ez az utolsó kép a pavilonról
Forrás: expohungary.com 

Kiderült, hogy a háttérhatalom már csak azért is szeretné látni a projekt bukását, mert „Magyarország komoly konfrontációt vállalt a globalizáció bizonyos folyamataival és szereplőivel a genetikailag módosítatlan növények melletti elkötelezettségünkkel.” Az Életkert másik fő motívuma a víz mellett ugyanis ez: a tiszta magyar élelmiszerek. Ezzel pedig „gazdasági hátterek, érdekkörök haragját vívjuk ki, akik bírálják majd a magyar álláspontot és mindent, ami magyar”. Ott van például a pavilonban fontos szerepet kapó akácfa kérdése, amely odakint úgy terjedt el, mint „invazív, következésképpen káros, következésképpen kiirtandó növény”. Szerencsére győztünk, „már kevesebben akarják eldönteni, hogy Magyarországon hány akácfa lehessen.” A legfontosabb növény azonban a paprika lesz, „amely beépült a magyar ornamentikába, az identitásunkban is jelen van”. Ennek kapcsán fontos szereplő lesz az Életkertben Szent-Györgyi Albert, akit a legenda szerint a felesége szoktatott rá a paprikára, „és így indulunk el a C-vitaminig vezető úton”,

„de erről most úgy tűnik, sajnos nincs képünk”.

Itt kezdett megroggyanni a lélekemelőnek és hatásosnak szánt bemutató felépítménye. Én aztán igazán nem szeretnék lefagyó laptopokon, kodekhibás videókon és megbolonduló Powerpoint-prezentációkon gúnyolódni, de hát nehéz szó nélkül hagyni, ha egy rendezvény konkrétan arról szól, hogy semmi sem működik. Az pedig egyszerre szürreális és szomorú élmény, amikor az egyébként elismert költő-író miniszteri biztos száját olyan mondatok hagyják el, mint:

„Van egy animált változatunk is a paprikás logóról, le tudjuk játszani? …Nem tudjuk. De, mégis itt van. Na. Majd egyébként énekelni is fog.”

Vagy hogy: „…Szóval a vízről is van egy anyagunk, amit nem tudunk most megmutatni.”

Illetve: „Lefagyott? Lefagyott a gép. Úgyhogy elmondom akkor inkább.”

 

„Nem akarok most már olyasmit mondani, amihez nincs képanyag, úgyhogy inkább nézzük meg, mi van a következő dián és akkor majd azt mondom” – adta fel egy ponton Szőcs. A következő dián erre megjelent egy Híradó-bejátszás, Németh „Sok Mindent Kellett Elhallgatniuk” Balázs éppen felkonferált valamit, gyorsan le is állították, később mégis megnéztük, de követhetetlen volt az egész, annyira akadozott; valami olyasmiről szólt, hogy a milánóiaknak tetszik az Életkert. Ekkor már érezhetően feszengtek körülöttem az olaszok, meg Szőcs is, „van egyébként olyanunk is, ami itt is van és le is tudjuk játszani?!”, fakadt ki, majd vett egy nagy levegőt és elmesélte, hogy ez, mármint a totális felkészületlenség sem véletlenül van így. „Semmi sincs teljesen kész, minden kísérleti fázisban, prototípus-állapotban van”, egyelőre maga a pavilon is, amelynek másfél hónapja adták át a tartószerkezetét.

„A magyar törvényi szabályozás nem arra van kitalálva, hogy valahol külföldön pavilont építsünk” – ecsetelte Szőcs heroikus küzdelmüket a „bestiális” magyar bürokráciával. (És itt most egy az állam támogatását és szeretetét élvező projektről beszélünk!) „A magyar állam építhet házat Magyarországon, vásárolhat, bérelhet házat külföldön, de építeni nem nagyon épít.” Hogy ez mit jelent? „El tudják képzelni például, hogy olyan helyen dolgozunk, ahol nincs internet? Hogy az egész programot úgy kellett összeállítani, hogy nincs net?! Mondtam nekik, hogy akkor megveszem én, de nem lehetett – pénz volt rá, mégsem lehetett! Nem volt akarat, rutin, tapasztalat! Nehogy azt higgyék, hogy nem próbáltunk meg ennél profibb berendezéseket szerezni! Mi volt a válasz? Nem lehet. Nincs rá pénz?

De, van rá pénz. Akkor mi a baj? Az, hogy nem lehet.”

Aztán egy kicsit megnyugodott: „Nem a kudarcainkról és a nehézségeinkről akartam itt beszélni, hanem, hogy egy kis csapat rendkívüli akarattal, szívóssággal eljutott oda, hogy bizakodva várjuk az expó megnyitásának pillanatát.”

A rendezvény végére – „Remélem, sikerült felébresztenem a kíváncsiságukat, mindenkit szeretettel invitálok Milánóba” – végképp eltűnt belőlem minden gúnyolódhatnék. Most már egyszerűen csak féltem őket.

Ajánlott videó

Olvasói sztorik