Azt hinné az ember, csak véletlenül hagytak lebontatlan házat a Noszlopy utcai romos, limlomos telken. Van, ahol már csak a falak állnak, van épület, amely arra vár, hogy magától összedőljön és van, amelyik csak simán életveszélyesnek tűnik. Az egyik ilyet kéttucatnyi aktivista – köztük hajléktalanok, szociális munkások és Erdős Virág költő – állja körül kéz a kézben. Várják a végrehajtót.
Bent a penészes, vizenyős falak között Melinda áll, sír, a sajtónak nyilatkozgat. Hét gyermeke van, a ház az önkormányzaté, határozott idejű szerződésüket nem hosszabbították meg. Tartoztak ugyan, azonnal ki is fizették, de semmi. Még kilencven napot kértek, de ezt válaszra sem méltatták őket.
A kőbányai önkormányzat dózerolná az egész telket, azt beszélik, kell a hely valami luxusprojektnek. Felmászunk a romokra, átnézünk a falon, lehet benne valami.
Itt korábban 42 család élt, mára 6 maradt. Többségüknek felajánlottak cserelakást – el is fogadták -, ám Melindáék és még két család „problémásnak” találtattak: nekik ez a lehetőség nem jár, mehetnek, amerre látnak.
Melindáékon kívül egy bántalmazó kapcsolatból elmenekült, gyerekeit egyedül nevelő nő és egy elvált asszony él itt gyerekekkel, unokákkal. Az utóbbit áramlopással vádolják (az Elmű vizsgálata ezt nem igazolta), az előbbi nem jelentette be korábbi albérletét – ezért nem jár nekik cserelakás.
„Szegények vagyunk, persze, de ahhoz képest jó ez. Legalább valami” – mutat körbe Melinda, aki fél, hogy ő az utcára, gyerekei állami gondozásba kerülhetnek. Az eljárás egyrészt embertelen, másrészt értelmetlen, hiszen ez sokkal többe kerül az államnak, mintha simán adnának nekik egy önkormányzati lakást, amelyből csak Kőbányán 320 áll üresen – magyarázzák A Város Mindenkié csoport tagjai.
Aztán kiterelnek mindenkit: mozgás van a kapu előtt, erősíteni kell az élőláncot. Kiderül, vaklárma: egy rendőrautó már másodszor áll meg és hajt is tovább. Végrehajtó sehol, senki nem tud semmit, eltelt egy óra. Az aktivistáknak nincsenek illúzióik: „ahogy elmegy a sajtó, jönnek majd, szinte biztos, hogy még ma”, mondják, „mindig ez van, olyan még nem volt, hogy egy önkormányzat csak úgy visszatáncolt volna”. Úgyhogy ők maradnak, ki tudja, meddig.
Megint mozgolódás: most sem a sintér jön, csak Fehér István, a Roma Összefogás Párt kőbányai jelöltje. Rutinosan besétál a kamerák közé, spontán sajtótájékoztató kezdődik: az állam módszeresen cincálja szét a cigányságot, „csak Budapesten hatszáz család van előirányozva” kitelepítésre vagy szétszakításra.
Fehér szerint így akarják kiemelni a gyerekeket, hogy állami nevelőintézetekben agymosásnak vessék alá őket és kiirtsák cigány identitásukat.
Aztán lendületes telefonálgatásba kezd, az alpolgármester persze nem veszi fel, „ismerik a számát, elterjedt, miről van szó, persze, hogy nem”, panaszkodik egy vele érkezett hölgy. Végül megérkezik a párt főpolgármester-jelöltje is, mond pár szót arról, hogy tárgyalóasztalhoz kell ülni, mert ez így nem megoldás, aztán siet tovább, megértjük, a füléből kiálló bluetooth headset alapján sűrű napja van.
Lassan dél, két órája semmi, végül valaki elér valakit, aki mond valamit. Gyors tájékoztató: a végrehajtó ma nem jön, „már postán van a döntés, hogy most ez lefújva”, de nem tudni, hogy akkor mikor. Mindenesetre sok felajánlás jött a családnak, szóval ez és a ki tudja, hány napos haladék mégiscsak győzelem.
Melinda sír, köszöni mindenkinek, „vannak még jó emberek”. Az aktivisták ígérik, ha sikerül bejutni az önkormányzat bármely szobájába, elkísérik.
