Igen, Szeged, mert ebből a városból indult el országjáró barangolására Csúri Ákos, aki élményeit irodalmi riportokban tette közzé most megjelent “Honfoglalók albérletben” című kötetében.
Csúri már nagyon fiatalon beköszönt a szegedi újságírásba, riportjai élményszámba mentek, jóval túlmutatva egy kezdő próbálkozásain. Mondhatom ezt “első kézből” hiszen egykoron, a Reggeli Délvilág főszerkesztő-helyetteseként elsőként magam csodálkoztam el azon, kéziratát olvasva, hogyan folyhat ki ennyi érett gondolatot mondatokba szerkesztett szó egy olyan ifjoncból, aki nem is oly régen még a Ságvári gimnázium padjait koptatta.
Aztán persze jött a szokásos történet: a fiatalember vonatra szállt, és meg sem állt Budapestig, ahol már több mint húsz éve mártózik irodalomba, politikába, kommunikációba (csak hogy korszerű is legyek). De ami a legfontosabb – jegyzem meg könyve kapcsán -, hogy nem felejtett el vonatozni.
Minden tiszteletem azoké a politológusoké, társadalomtudósoké, történészeké, akik könyvtárak nyugalmában, statisztikákat, ünnepi beszédeket, pártprogramokat böngészve igyekeznek elmondani nekünk, hogyan is alakult hazánk sorsa a rendszerváltozás óta. Mondom: minden tiszteletem, csak éppen kevés érdeklődésem köt hozzájuk. Mert túlságosan racionálisak, átpolitizáltak, hogy azt ne mondjam: pártosak. Csúri Ákos sem tagadja meg, hogy a konzervatív oldalon találta meg a helyét, de ez a könyvéből nem igazán derül ki.
Csúri vonatozott, nézte a tájat, ahol kedve támadt, leszállt az állomáson. Egyszerű hétköznapi emberekkel beszélt, hogy bebizonyítsa: senki nem hétköznapi ember – mindenki egy olyan életút, ami egyediségétől válik csodálatossá. Sorsokat térképezett fel, rácsodálkozott dolgokra, kérdezett, hagyta beszélni az embereket, és – úgy vélem – eszébe sem jutott, mondjuk Gávavencsellő vasútállomásán, hogy ő most egy furcsa történelem könyv egyik fejezetéhez gyűjti az anyagot.
Kérdezett, mert érdekelték az emberek, és megírta történetüket, mert ma is érdeklik az emberek. Az is, aki ezernyi reménnyel vágott bele az új életbe, amikor a vörös csillag helyére a Szent Korona került, ám álmai gyorsan szertefoszlottak. És az is, aki szocializmusban kiépített kapcsolataiból építkezve vált olyan sikeres kapitalistává, hogy az MSZMP-t említve kacsalábon forgó villában még a gyorsan forgatható köpönyege alatt is kirázza ki hideg. Megszólal a könyvben olyan, aki a nagy magyar focipálya bal, és az, aki a jobboldali térfelén rúgja a labdát. De olyan is, aki csak a partvonalon kívülre szorítva figyelheti, mégis milyen eredmény születik a mérkőzésen. Az egymást követő írásokban találkozunk bányásszal, juhásszal, pappal, tudományokban jártas emberrel, és Csúri írásaiból kiderül: mindenkivel egyformán megtalálja a közös hangot.
Ami pedig egy szegedi számára különösen fontos: a nagy vonatozás közben Csúri sokszor hazatalál a Tisza partjára, és olyan történeteket kínál, amelyek a nem is olyan régen volt Szeged életét idézik fel. Így például megtudjuk, miért és hogyan zajlott a 90-es évek elején a “nagy szegedi sajtóháború”, miért vált ki Szegedből Algyő, és ez milyen változásokat hozott az “olajfalu” életében, hova indult Négyökrű bácsi Mórahalmon, amikor meghalt. Elvisz Csúri Nagyfára, börtönrácsok közé, és beszél a hőssé emelt juhászlegényről, Stadler Józsi “bácsiról” is, aki húsz évvel később éppen ebben a börtönben töltötte második rabságát. Aztán szó esik Magda Marinkóról is, áfacsalókról, imádkozó rablóról. Ebben a színes forgatagban úgy érzi magát az olvasó, mintha egy Bohumil Hrabal regény kellős közepén ülne, és csak néz ki a fejéből, mert olyan hihetetlen történetek követik egymást, amilyenek korábban a nagy cseh mesemondó fejében születtek meg.
Csak éppen Csúri történetei nem mesék. A magyar valóság részei. Apró mozaikok rólunk, magyarokról, amiket nem csupán az ország megismerését fontosnak tartó olvasók figyelmébe ajánlok jó szívvel “összerakás céljából”. Hanem azoknak is, akik fent a magasban hajlamosak csak számokat, megoldandó problémák halmazát látni emberek helyett. Hogy tudják: minden igen vagy nem szavazat a parlamenti, önkormányzati terembe telepített szavazógép megnyomásakor igenis emberek sorsáról dönt. Legyen az üvegfúvó, sírásó, tudós, netán makkos cipős vállalkozó.
És hogy miért “Honfoglalók albérletben” a könyv címe? Ígérem, mire elolvassák az egyébként nagy műgonddal tervezett és összeállított kötetet, megtalálják rá a választ. Pontosabban: mindenki a saját maga válaszát…
(Csúri Ákos: Honfoglalók albérletben – Gondolat kiadó, 2014 – A könyv megjelenését a Közigazgatási és Igazságügyi Hivatal támogatta)
