Az ötlet nem várt sikert hozott. A nézők oly szívesen időztek a régi Szeged hangulatát életre keltő képek nézegetésével, hogy felkutatásuk szinte mozgalommá szerveződött. Hétről hétre gyarapodott az otthoni gyűjteményekből, vagy kacatos dobozokból előbányászott és a tévé közvetítéssel közkézre adott képeslapok száma. Volt, ki csak néhány darabbal, mások egész paksaméta fotóval érkeztek. Egyesek rábízták a technikusokra gondos másolásukat, mások ott tébláboltak, míg sértetlenül és maradéktalanul vissza nem kapták képeiket.
Az idő tájt még nem létezett pályázati „forráskeresés” mozgalom. Mindenki úgy tett, ahogy érzelmei, ösztönei diktálták. Talán ez lenne a mára már erősen sorvadó, valódi civil mozgalmak lényege. Ezért is örömteli érzés látni a feltámadt polgári / városlakói érdeklődés további életét. Igaz, már több egyéni elhivatottság, és szakmai hozzáértés szükségeltetik a régi városképek iránti nosztalgia kiteljesítéséhez.
Apró Ferencnek még a múlt század végén megjelentetett kiadványát (Szegedi képeslapok) két, nemrégiben megjelent ízléses könyv követi. A gyűjtemények igazolni látszanak a városfotók iránti nosztalgiát. Tán a helyi televízió serkentette gyűjtő mozgalomnak folytatói, gyümölcseinek élvezői? – nem tudni. Mindenesetre nyilván nem utolsók a régi Szegedet idéző fényképek népszerűségében.
A könyvek ihletett szövegeinek írója azonos: Simoncsics János. A neves szegedi városrész egykori épületeinek vizuális életre keltését Fári Irénnel közösen jegyzik. (Palánk Szeged belvárosa egykor.)
A másik pedig jó évszázadon átívelő üdvözletek újra küldésére tesz kísérletet az egykori (osztrák)magyar postaküldemények útjait bejárt, és a helybéli utcák, terek környezetét ábrázoló képeslapok segítségével.
Ez utóbbi forrása egy gazdag gyűjtemény, annak tulajdonosa pedig Temesvári László. Ő Temesváriné, Szabó Andreával közös szerkesztőként jegyzi a múltidéző sétára invitáló kötetet. (Üdvözlet Szegedről)
Elmondható, mindkét könyv a szegedi lokálpatrióták nem kis fáradozásának eredményeként hagyta el az igényes nyomdákat. Csak remélni lehet, hogy a kiadásukra szánt / befektetett anyagiak meg is térülnek a jól átgondolt terjesztés és a vásárlói érdeklődés révén.
A Palánk történeti képeskönyvét e városrész régmúltjának mondhatni legautentikusabb újraálmodója, a Virágzabálók írója jegyzi. Darvasi László bevezetőjének mondatfüzérei a tőle megszokott, utánozhatatlan képzelet-valóság fantázia játékkal örvendeztetik meg az olvasókat. „az idő vándorol velünk…” hogy tovább lapozva, fényképnézegetésbe és elemző olvasásba kezdjünk a valahai cölöpsorok sánca által védett / határolt város-együttes egykori és mai épületeinek összevetésében.
Jobb sorsú, kőből épült városok, városkák szerte Európában több évszázadnyi messzeségből is tapintható valóságként képesek megjeleníteni múltjukat és régholt polgáraik mindennapjait a turisták számára. A vert- és vályogfalakból konstruált, török dúlás és pusztító árvíz formázta mezővárosunknak viszont mindez nem adatott meg. Szeged utcáinak, tereinek jelenlegi látványegyüttese a nagy árvizet követően született, s alig emlékeztet az megelőző, szétterpeszkedő, nagy, poros, rendezetlen mezővárosi múltra. Kivétel – mint mondják – a jeges áradat által kevésbé megviselt Palánk volt.
Mi is célja ennek a könyvnek? – tűnődhet a jegyzetíró. Talán e változás érzékletes megjelenítése. Merthogy olyan részletes hely- és építészettörténet az anyaga, amely elsősorban a szegedieket kívánja / tudja kalauzolni múltjuk ismerős városában. Pontosan, a Tisza – Maros találkozásán formálódott három lakott halom egyikén, a Palánk városrészében. Oly helytörténeti igényességgel, hogy a rég elbontott, elmállott épületek képe és a helyükön feszítő újak összevetését még precíz térképmetszet is segíti az érdeklődők számára. Elsősorban ők lehetnek a kötet úgynevezett célközönsége, hiszen nem szegedi illetőségű, kötődésű olvasók nem nagyon érthetik, igénylik ezt a szerkesztői alapossággal részletezett múlt idézést.
Kötődethetnek viszont a városkép időbeli és látható változásaihoz, – miként alakította ki a nagy árvíz utáni országos gazdasági fellendülés, – ideértve még a Trianon utáni évtizedeket is, – a szegedi vár, s a Tisza kerítette mai belvárosi arculatát. S miként látták immár a jelen számára mindezt nagyszerű, klasszikussá vált szegedi fotográfusok, mint például Bäck Manci, vagy Liebmann Béla.
Az érzékletes fotókhoz csatlakozó szöveg pontos, szakszerű. Az alkalmi, intézményekhez kötődő történeti visszatekintések gyakorta nemcsak építészeti jellegűek. Ilyen például a Kegyesoskola históriája, amelyben 1721-ben kezdődött meg az oktatás. Köszönhetően a szerkesztők által jól hasznosított szakirodalomnak is.
Az nagy árvíz utáni fel-/újjáépült Szeged aktuális városi panorámát Tandi Lajos ajánlja figyelmünkbe. Simoncsics János kalauzolása pedig laza várostörténeti összefoglalóval indul, régi képeslapokon mutatva meg Szegedet a „boldog békeidőkből”- írja. A magyarázatként korba, környezetbe, szociális közegbe helyezést célzó jegyzetek a tartalomjegyzék hiányában is tekintélyesnek becsült, bő háromszáz kép mellékletét eredményezik.
Az Üdvözlet Szegedről kötetének írott és fotográfus anyaga valóban nyugodt, elmélyült böngészésre csábít. Sokrétegű információ, múlt idézésre alkalmas dolog fénylik föl a lapokon. Épületek fekete-fehér és színes fotókon, utcák, terek, intézmények bontás előtt-, után, funkciókat váltó portálok, kocsmák, szállodák, utca torkolatok, közlekedési eszközök, templomok és kaszárnyák váltakoznak a képeken.
Ellentétben a Palánk kötettel, ezek mai értelemben marketing igénnyel készült fényképek, amennyiben céljuk kifejezetten a szegedi miliő megörökítése és terjesztése volt. Találni közöttük közlekedés-történeti unikumokat csikorgó villamos sínpárokkal, színes zsánerképet duhaj polgárokról, paprikázó szegényekről, a Tiszában feredőző férfiakról, asszonyokról, népviseletes lányokról, tanodai diákságról, városi éjszakákról, nappalokról…
Sajátságos karaktert kölcsönöz a könyvnek a szöveg. A városkalauzi célzattal készült hosszú, részletes képaláírások / olvasmányos magyarázatok retro derűt árasztanak. Simoncsics Jánosnak az egyes képeslapokon láthatók részleteket összekötő szöveges adalékai nem száraz pontosságú helytörténész mondatok. Nem is újságírói leleménnyel, rutinnal fabrikált célszerű útbaigazítások. Valami más ez az olvasni való, – talán egy kedélyes, múltidéző utazás idegenvezetőjének spontán rögtönzéseként fogható fel.
Merthogy a sokszor elemző, esetenként kedélyesen alapos, máskor slendrián, vagy éppen magyarázó útbaigazítások, histográfiai-, néprajzi összefüggések tényleges kalauza az, ami könyvvé formálja a postai levelező lapok egymásutánját. Mondhatjuk általuk képes az olvasó beleélésre késztetni magát Szeged millennium évtizedeibe. Megszemélyesítve az árvíz után újjáépülő Szeged palotái között sétáló alakokat, olykor magát a fényképészt is. Ugyanígy a nyomdai retusőrt, a megrendelő céget, városi polgárt, kofa asszonyokat, rendőrt vagy piacozók csoportját – az utcák, paloták, iskolák, laktanyák, vagy templomok eltűnését, ujjá / születését mesélve el.
A sokféle téma, városrész, épület között kanyargó szöveg és képeslapok együttese valóban sajátos, kedvesen nosztalgiázó hangulatot áraszt, nemcsak szegediek, s tágabb körben érdekkelt lokálpatrióták, de a város változásai iránt távolabbi érdeklődők számára is. És ennyivel kínál többet, mást, az interneten is fellelhető, nem kevés hasonló eredetű fotós ábrázolat.
Külön szórakozásra invitálnak egyébként a carte postal-ok képeinek feladói által írott üzenetek. A tollszárral, irónnal a képek alá, fölé, közé jegyzett sorok németül, franciául, szlovákul, vagy éppen magyarul a helyi élet kisebb, nagyobb eseményeit hitelesítik. Ezek együttese a kötet saját plusz dimenzióját képezi.
