Az Othniel Általános- és Középiskola messze nem a kongói fővárost, Kinshasát körbeölelő legrosszabb nyomornegyedekben található, ennek ellenére a környékről verbuválódó családok sokszor csak nagy nehezen, késve tudják befizetni a százhúsz dolláros éves tandíjat. Pedig a szülők mindent megtesznek azért, hogy a népes családok legalább pár gyermekét elindítsák a felemelkedés útján.
A héten jöttek látogatóba hozzánk annak az elit, belga állam által fenntartott iskolának a tanulói, ahová házi sofőrrel hozzák és viszik az kinshasai felső tízezer fiataljait, és a velük együtt tanuló, itt élő külföldiek (expatrié) gyerekeit. Háromezer euróba kerül mindez nekik évente, a különbség persze szemet szúr.
Azt hiszem, hogy az avatatlan szem is könnyűszerrel szét tudta volna válogatni a nagy gyerekmasszából a két suli diákjait. Míg a mieink között alig találni túlsúlyos, szót nem fogadó gyereket, addig a szúnyogriasztó-felhőben érkező, felsőoktatási tanulmányokat minden valószínűség szerint Belgiumban folytató tanulókon rögtön látszott a liberális, megengedő szellem, már-már felsőbbrendűségi érzés. Náluk nincs kötelező egyenruha, nem kell a lányoknak befont, míg a srácoknak rövidre nyírt hajjal megjelenni.
Kongóban nincs közoktatás, egyszerűen nincsenek állami iskolák. Egyházak, nemzetközi szervezetek és külföldi államok tartanak fenn intézményeket, így javítva a siralmas statisztikát: tízből mindössze négy gyerek jár iskolába. A nagycsaládos, nem ritkán hat-nyolc gyereket számláló nemzeti modell általában csak a rotációt engedheti meg magának, azaz elsősorban a fiúkat járatják iskolába, ők pedig egyik évben otthon segítenek, a másik évben a padokat koptatják, cserélve testvéreikkel.
Nehezen nevezhető hatékonynak a kongói módszertan. Elképedve látom, hogy tizenkét éves gyerekek nem tudnak olvasni, vagy, hogy tizenhét évesen nem tudják franciául (a tanítás nyelve) a számokat egytől-tízig betűvel leírni. Az alsó tagozaton a kántálós módszer az elfogadott: lemásolják a táblát, anélkül, hogy értenék, majd az egész osztály egyszerre, mondatonként ismétli a tanár után.
Informatikát tanítok elsősorban, mindezt olyan gyerekeknek, akik alig láttak számítógépet korábban. A helyzeten nem éppen javít, hogy nincs áram az épületben, a lerobbant aggregátor javítását pedig három hónapja sürgetem hasztalanul. Így marad az egér és a billentyűzet „lóbálása”, valamint, hogy keressük meg a különböző billentyűket a klaviatúrán. Nem sok sikerrel próbáltam rendet tenni a kusza világhálós facebook/e-mail/internet háromszögben. Nem tudnak különbséget tenni a fogalmak között, csak a facebookot ismerik, nem jobban, minthogy ott vannak a haverok, meg a fotóik.
Kevesen jöttek eddig oda hozzám, hogy szeretnének külön angolórát, ők azok, akik belátják, hogy mire megy ki a játék. El tudják helyezni magukat a mai világban, vannak terveik az érettségit követően, rögtön látszik, hogy kezükben a sorsuk, nem csak tengenek-lengenek, mint a legtöbben ebben az országban.
Arról van szó, hogy bár sokan emlegetik, hogy egyetemre mennek, itt, vagy külföldön, sajnos ettől fényévekre vannak. A külföldi ösztöndíj honlapok fórumai tele vannak fekete-afrikai diákok hibás franciával megírt, a realitástól jórészt elrugaszkodott hozzászólásaival, ezekben többnyire irreális álmokat szőnek. Minderről viszont ők nem tehetnek, tanáraiknak sincs rálátása a külföldi felsőoktatás mikéntjére, de még arra sem, hogy milyen út vezet a helyi egyetemekre. Önkéntes társaimmal próbálunk ezen javítani, de sem a körülményekre, sem ittlétünk ideiglenességére nincs hatásunk.
Korábbi cikk:
Porsöprés az afrikai Champs-Élysées-n
