Gyurcsány Ferenc országértékelője olyan mondattal kezdődött, amelyet vélhetően még emlegetni fog a magyar politikai közbeszéd, főleg annak ellenzéki térfele: „Ha így folytatjuk, akkor Magyarország következő miniszterelnökét nem Bajnai Gordonnak vagy Mesterházy Attilának, hanem Orbán Viktornak fogják hívni.”
Ez nem egy mindennapi kijelentés, a politikusok ugyanis nyilvános megszólalásaikban nem a rájuk leselkedő vereségről szoktak beszélni, hanem a győzelem reményét hintik el a választópolgárokban. Nem véletlenül: erőt (is) kell felmutatni ahhoz, hogy egy politikai csoportosulás kellően vonzó legyen a választópolgároknak. Csakhogy a baloldali ellenzék mintha kezdené önbizalmát veszíteni, bár ezt a nyilvánosság előtt – érthető módon – nem vallja be. A Demokratikus Koalíció elnöke az első, aki nyíltan ezen érzéséről vallott. De nemcsak ezt tette, hanem – szinte végig a beszédében – az ún. demokratikus ellenzék szinte mindenáron való összefogására is felszólított, vagyis egy olyan megoldás követésére, amely megítélése szerint alkalmas az Orbán-kormány 2014-es leváltására. Emellett érthető módon a saját pártjának pozícióját is javítani kívánta.
Az összefogás receptje és annak tálalása
A magyar politika utóbbi években hagyományává vált országértékelő beszédek többnyire széles közönséghez szólnak; ez lehet az ország lakosságának egésze vagy egy vélelmezett többség, amelynek segítségével az előadó pártja támogatottságának növelését reméli. Gyurcsány 2013. február 19-i beszédében más utat követett: nem ment bele a kormány részletes, akár szakpolitikai részletességig elhatoló bírálatába (holott ez nem áll távol tőle); nem beszélt pártja elképzeléseiről (holott éppen januárban jelent meg a DK részletes programja).
Ehelyett fontosabbnak tartotta (és ezt aligha tekintjük véletlennek), hogy beszéde nagy részében a demokratikus ellenzék többi pártját korholó hangon noszogassa az összefogásra. Ezt az unszolást akár zárt ajtók mögött is megtehette volna a volt kormányfő, pontosabban lehet, hogy ezt megtette, csak úgy érezte, ezzel nem ért el célt, és jobb lesz a nyilvánossághoz fordulni.
Fotó: Neményi Márton
Kettős célja mindenképpen lehetett: Gyurcsány egyfelől őszintén hiszi, hogy nem jó irányba halad az ellenzék baloldali része (és ezt nem kevesebb őszinteséggel a kamerák előtt meg is fogalmazta), másrészt az ellenzéki szavazók és a média ellenzéki része felé kívánja eladni magát az összefogás hiteles képviselőjeként. Nem utolsósorban kezdeményezőleg lép fel az országos politikában, amelyre szükség is van, mert az éhségsztrájkolása óta kevés figyelmet kapott a médiától, még a baloldalitól is.
Csakhogy ezzel a nyilvános kitárulkozással több gond is akad: a) nem igazán szólítja meg az ellenzéken túli szavazókat (elvégre az ellenzék szervezeti problémáiról van szó, amelyek számukra könnyen lehet, hogy indifferensek) b) az ellenzék többi pártja, főleg az MSZP és az Együtt 2014 is magának kívánja vindikálni az összefogás igazi – sőt vezető! – erejét c) tovább nagyítja az ellenzék problémáit, annak kiteregetésével és drámai tálalásával (lásd a beszéd fő üzenetét: „Ha így csináljuk tovább, Orbán marad.”
De hogy is nézne ki a Gyurcsány által kívánatosnak tartott összefogás? A beszéde, és korábbi megszólalásai alapján az szűrhető le, hogy az ő ajánlata az új stratégiára az egész demokratikus ellenzék (vagyis az MSZP, E2014, LMP, PMP, DK és a többi pártocskák) választási összefogása. A mostani beszédében is megfogalmazódott: Orbán világa annyira elviselhetetlen (lásd: „nincs jogállam”, „önkényuralom van”), hogy annak minden baloldali ellenfelének össze kell fognia, félretéve az ellentéteit. Ez első ránézésre az Orbán elleni mindenáron való összefogás stratégiája, mely szerint előbb jöjjön össze elegendő többség a mostani kormány megbuktatására, egy új baloldali kormánykoalíció kialakítására pedig csak azután kerüljön sor.
Csakhogy a szónok elejtett egy-két olyan megjegyzést is, hogy ő nem pusztán ebben a stratégiában gondolkodik. Hangsúlyosan említette például egy majdani, nem kétharmados többséggel rendelkező, baloldali kormány azon problémáját, hogy körül lesz véve fontos posztokon (MNB, PSZÁF, legfőbb ügyész, stb.) olyan Fidesz-közeli személyekkel, akik blokkolhatják az új hatalmat. Érzékeltette, hogy ez a lehetséges jövendőbeli helyzet elfogadhatatlan, de nem adott választ arra a kérdésre, miként lehetne legálisan, az Alaptörvény kétharmados parlamenti többséggel létrehozott közjogi rendszerét feles többséggel lerombolni.
Másfelől megpendítette, hogy ha az ellenzéken belüli folyamatok nem megfelelően alakulnak (amit akár úgy is lehet érteni, hogy ha a DK nem jut az ellenzéken belül megfelelő pozícióhoz), pártja kész akár önállóan is indulni a választásokon. Bár a DK támogatottságát alacsonyan mérik a közvélemény-kutató cégek, de az a 100-200 ezer szavazat kiélezett helyzetekben fontos lehet a választókerületekben az ellenzéki győzelemhez.
A választási összefogás DK-s verziójával rögtön előjön persze a szokásos gond: Gyurcsány személye könnyen kompromittálhatja a demokratikus ellenzék többi szereplőjét, a kormányoldal egyik fő kommunikációs üzenete Bajnai és Gyurcsány összemosása. Ráadásul a volt miniszterelnök ismételten bírálta a többi ellenzéki szereplőt, főleg a Millát, amikor is pl. elítélte a civilség túlhangsúlyozását. Az ilyen nyilatkozatok és az erre érkező esetleges ellennyilatkozatok nem könnyítik meg az ellenzéki összefogást, nem beszélve arról, hogy a szavazókat is meg kell győzni majd arról, hogy adott esetben ne a kedvenc pártjukra szavazzanak az Orbán-kormány leváltása érdekében. Mindezen túl a múltbéli tapasztalatokra is érdemes röviden hivatkoznunk, amikor is az ellenzéki összefogás esélyéről gondolkodunk.
Eredményes recept?
Magyarországon ugyanis nem precedens nélküli a baloldali erők összefogása a jobboldali ellenfelekkel szemben. Az 1924-es Országos Demokratikus Szövetség összefogta a szociáldemokratákat, a Nemzeti Demokrata Pártot, a Kossuth Pártot és másokat. A politikai célt – megállítani a Bethlen-kormány hatalomösszpontosító törekvéseit – elérni nem sikerült, és az összefogás két éven belül fel is bomlott. Jobb eredményt mutatott fel a Demokratikus Charta 1992-93-ban, amely megalapozta az MSZP és SZDSZ 2009-ig tartó politikai együttműködését, és 1994-98, majd 2002-2010 közötti kormányzását.
Egyeztetnek – Fotó: MTI / Beliczay László
Ez az együttműködés – és erre joggal utalt a kormányfő – terhelt volt konfliktusokkal, annak ellenére, hogy csak két párt kormánykoalícióját kellett összetartani, ehhez képest egy majdani baloldali kormány még több pártból állna, vagyis még nehezebb lenne fenntartani. Mindenesetre a baloldali erőknek a jobboldaltól való félelme miatti összeborulásának a tapasztalatai meglehetősen vegyesek.
És, ahogy láthattuk, Gyurcsány maga sem biztos a mostani baloldali, de meglehetősen szétszabdalt ellenzék választási sikerében. Ez az ellenzék, és pártjai külön-külön is, továbbra is adósak egy, a Fidesszel versenyképes vízió megalkotásával, ehhez pedig Gyurcsány évértékelője nem vitt közelebb. Nem is vihetett, amikor is az ellenzéken belüli hatalmi küzdelem újabb pontjává vált ez az országértékelő beszéd. Más szóval: Gyurcsány nem elsősorban az országot, hanem az ellenzéket értékelte, és ez az értékelés nem volt éppen szívderítő.
A szerző a
munkatársa.
