Randy Weston, Wallace Roney, Ron Carter, az Oregon, a Supersilent együttesek, vagy az Emerson Lake and Palmer legendája, Carl Palmer. Illusztris névsor, amely jól jelzi, milyen nagy neveket sikerült Szegedre csábítani, mióta 9 éve újraindult az immár 40 éves Szegedi Jazz Napok. Lehet ezt még fokozni? – tehettük fel a kérdést, mielőtt megismerhettük a november 9-i és 10-i fellépők névsorát.
A válasz utólag is egyértelmű igen, hiszen mindkét napra jutott egy-egy nagy nemzetközi sztár. A holland Han Bennink, illetve az amerikai Terence Blanchard először léptek magyar közönség elé, akikhez igyekeztek felnőni a hazai (Grencsó Real-Time Collektíve, Vukán György Szupertrió), illetve a Magyarországhoz ezer szállal kötődő előadók (Agócsi János, Lajkó Félix).
A fesztivál jó alkalom arra, hogy a kicsi, ám annál hűségesebb szegedi jazzkedvelő társadalom képet kapjon arról, hol tart a hazai jazzélet, illetve bepillantson azokba a folyamatokba, melyek a világ zenei ízlését, főbb irányvonalait alakítják.
Ebből a szempontból volt érdemes Agócsi Jánosra figyelni, aki szegedi tanulóévei után előbb Németországban, majd Nagy-Britanniában próbált szerencsét. A jelenleg Londonban élő gitáros zenekar nélkül érkezett, így az effekteket, zenei alapokat lábpedállal, úgynevezett csúsztatásos technikával, illetve laptopjáról játszotta be.
Olykor misztikus, olykor az úgynevezett szinti pophoz hasonlatos hangzás nem igazán fogta meg a szegedi közönséget, ám érdemes arra figyelni, hogy a világban ez a technika egyre elterjedtebb, és egy zenész sokszínűségét, érettségét is le tudjuk mérni azon, hogy miként boldogul a saját maga által életre keltett effektusok világában.
A kísérletező kedvű Agócsi János után pénteken egy igazi hazai klasszikus, Grencsó István lépett színpadra jól kipróbált muzsikustársaival. Grencsó az igazi magyaros hangzás, a népzenei elemek felhasználásától olykor free jazzig hatoló organikus zene klasszikusa, aki mindig nagy sikert arat Szegeden. Ezúttal sem volt másként, hiszen az avantgarde stílusára itt mindig vevők a jazzrajongók. Grencsó klasszis teljesítménye mellett érdemes megemlíteni, hogy fiatal zenésztársai (a zongorista Pozsár Máté és a dobos Miklós Szilveszter) egyre jobban felnőnek hozzá.
Az első nap egyébként a dob, a ritmus ünnepe volt, hiszen Grencsóék után lépett színpadra a holland Han Bennink, aki valaha Dexter Gordon, Sonny Rollins vagy éppen Eric Dolphy mögött püfölte a dobokat. Most két fiatal zenésszel (Joachim Badenhorst – szaxofon, Simon Toldam – zongora) érkezett. Az ő produkciójuk osztotta meg legjobban a közönséget. Azt mindenki elismerte, hogy hatalmas teljesítmény Benninké, aki lényegében egy valaha úttörők által használt kisdobbal mutatott be káprázatos produkciót, ám az a show, amit produkált, egyelőre ismeretlen a hazai színpadokon.
Bennink ugyanis átlépve a műfaj korlátait megmutatta, hogy egy ilyen egyszerű eszközben mennyi lehetőség rejlik. Egy törülközőt a dobra terítve tompa hangokat csalt ki a hangszerből, majd a két ütőt egyszerre egymásnak és a dob felszínének ütve egészen különleges hatást ért el. Közben cirkuszi mutatványnak is beillő módon a földhöz vágta az egyik ütőjét, melyet a levegőben pörögve próbált elkapni. Mindeközben hamisítatlan free jazz szólt a színpadon, ami persze némi kontrasztot idézett elő a látvány és a hangzás között.
Bennink produkciójának épp az volt az üzenete, hogy a jazz olykor komoly, sőt elvont dolog, ám benne van a játékosság, sőt a show lehetősége is. Az improvizáció nem csupán a hangszer kezelésében, a dallam kibontásában, de a színpadi viselkedésben is fontos. Bennink és két ifjú zenésztársa mindeközben bejárta a jazz nagy univerzumát a klasszikusoktól a legabszurdabb dallamtöredékekig.
A második nap az “Öreg zenész, nem vén zenész.” közmondás jegyében kezdődött. Ez igaz ugyan a Budapest Acoustic Quartet négy veteránjára is, ám mégis inkább a Vukán György Szuper Trió teljesítményét érdemes boncolgatni. Vukán György, Berkes Balázs és Kőszegi Imre már évtizedek óta együtt játszik ebben a felállásban, így nem csoda, ha úgy összeértek, mint egy jó cuvée. Olyan ez a zene, amelyben már nem csak az alkotóelemeket adó három bor ízei értek össze, de a barrique ízesítés is tökéletesen belesimult ebbe a harmóniába.
Végül, de nem utolsó sorban, lássuk, mit hozott a Szegedi Ifjúsági Ház színpadára az ötszörös Grammy-díjas Terence Blanchard. A jazz őshazájából, New Orleansból származó trombitás igazi amerikai álomcsapatot hozott össze quintetjébe. Együttesében zenélt Fabian Almazan, a tehetséges kubai származású zongorista, a kaliforniai Joshua Crumbly bőgőzött, az arizonai Brice Winston szaxofonozott, a dobok mögött pedig Kendrick Scott ült selyemöltönyben, ingben, nyakkendőben.
A filmzenék szerzőjeként is világhírnévre szert tevő Blanchard először lépett fel Magyarországon, így minden szem az ő különleges alakú, levehető fúvóka nélküli trombitájára szegeződött. Nem hiába. Blachard megcsillantotta azokat az erényeket, melyek miatt ma már többre tartják, mint barátját, Wynton Marsalist.
Az alacsony, kissé köpcös trombitás a hangszerére erősített mikrofonnak köszönhetően nem csak a műfajok között barangolhatott kedvére, de a színpadon is. Engedte kibontakozni zenésztársait, így megmutathatta oroszlánkörmeit például a fúvósszekció másik tagja, a szaxofonos Brice Winston is. Blanchard együttese megmutatta, hogy az amerikai mainstream nem tesz különbséget a standardok és az egyéni kezdeményezésekből kiinduló stílusváltások között. Blanchard elismert zeneszerző, ám nem ragaszkodik a “kottához” akkor sem, ha a saját számait játssza.
Minden az adott pillanatban dől el. Ez a mai jazz legfontosabb üzenete. Ha egy számon belül melankolikus, hip-hop-os, free, vagy akár klasszikus részeket váltogatunk, az annak köszönhető, hogy a zenész, aki előadja, mindezek a hangulatokat a magáénak érzi. Ezt az üzenetet hozta el Szegedre Terence Blachard négy zenésztársával. És mi maradt nekünk utánuk? Természetesen egy feledhetetlen koncert emléke.
