A legfőbb apropó a mai magyar igazságszolgáltatás, mert a Fővárosi Főügyészség alaptalannak találta a Csatáry László elleni feljelentést a szaktanácsadói vélemény alapján…amely szerint mivel az akkor hatályos jogszabályok alapján hontalan zsidókat nem küldhettek munkaszolgálatra, Csatáry sem hívhatta őket vissza és nem deportálhatta…
Igaz ugyan, hogy „2012. július 11-én Efraim Zuroff egy sajtótájékoztatón bejelentette, hogy az ügyészség tudomására hozta egy Ausztráliában élő idős hölgy elérhetőségét, aki szerint négy rokonát Csatáry László 1941 nyarán visszahívta a munkaszolgálatból, majd deportáltatta őket Ukrajnába…” – a hölgyet a magyar hatóságoktól senki nem kereste meg.
De nézzünk bele a tényanyagokba: „Az 1941-es deportálások végrehajtásának módja rendkívül hasonlított a három évvel későbbi eseményekre. A kitoloncolandókat marhavagonokban Kőrösmezőre, majd onnan egy havasaljai katonai gyűjtőtáborba szállították. A Slachta Margit vezette tényfeltáró bizottság leírása alapján „a tábornak csúfolt karám egy léckerítéssel elkerített, kb. 1 kat. hold nagyságú sáros, agyagos terület, a közepén egy nagy, 5–600 embert befogadó fészerrel. Volt olyan idő is, amikor 3000-en voltak a kerítésen belül, […] nagyrészük az állandó esőben a sáros nyílt területen volt kénytelen tanyázni és már átázva-fázva indult útnak a nyitott katonai teherautókon a valószínű éhenhalás felé” – írja a szerzőpáros.
1941. augusztus 1-jével a magyarok által megszállt terület feletti ellenőrzést a német katonaság vette át. A nyár folyamán magyar és román oldalról egyaránt több tízezer zsidót dobtak át a határon. A német hadsereg felvonulási területén megjelent tömeg a német katonai vezetők megítélése szerint komoly élelmezési és biztonsági problémát okozott. Friedrich Jeckeln, a dél-oroszországi terület teljhatalmú SS- és rendőri vezetője (Höherer SS- und Polizeiführer) „vállalta”, hogy megoldja a helyzetet, és likvidálja az időközben Kamenyec-Podolszkijban összegyűjtött magyar és más nemzetiségű zsidókat. Az embereket a város északi részén található repülőtéren, a négy földalatti lőszerraktár helyén keletkezett kráterben lőtték agyon. Az áldozatok hosszú, kígyózó sorokban vonultak a várostól több kilométerre található vesztőhelyig. Azért, hogy megelőzzék a pánikot, azt hazudták nekik, hogy egy másik ukrán helységbe telepítik át őket. A tömeges kivégzések három napon át, 1941. augusztus 26–28 között, reggeltől kora estig folytak. (Ez volt a kamenyecp-podolszkiji tömeggyilkosság.)
Hogy mi folyik eközben az ügyben Magyarországon? Idézzük: „Az ezeket bizonyító korabeli dokumentumokra a Fővárosi Főügyészség által 1993 és 1998 között folytatott nyomozás még meg nem semmisített iratai között is találhatunk utalást. Az 1941-es deportálások végrehajtóinak felelősségre vonását ugyanis Szirtes Zoltán már a kilencvenes évek elején kezdeményezte. Dacolva az ügyészség sorozatos nyomozást megtagadó határozataival nem nyugodott addig, amíg rá nem kényszerítette a hatóságokat, hogy tisztességes nyomozást folytassanak le. Érdemes felidézni azt az egykori 1994-es legfőbb ügyészségi határozatot, amely helyt adott Szirtes egyik panaszának: „a Fővárosi Főügyészség anélkül foglalt állást, hogy akár egyetlen dokumentumot is beszerzett volna, csupán a feljelentő birtokában lévő egyik történeti kiadványról készített egy hat lap terjedelmű fénymásolatot”. Másfél évvel később egy még keményebb hangvételű határozat született. E szerint a feljelentőt még csak ki sem hallgatták, s nem szerezték be a kulcsfontosságú népbírósági iratokat. A Legfőbb Ügyészség megjegyezte, hogy „az ún. historizáló okfejtés nem helyettesítheti” a tényállás alapos és hiánytalan, a valóságnak megfelelő tisztázását.
A Fővárosi Főügyészség ún. házi iratai között található Karsai László történész 1997-ben készült szakvéleménye, amelyben – hivatkozva a fenti irategyüttesre – az olvasható, hogy „az illetékes katonai vezetők még egyes munkaszolgálatos zsidók leszerelését és kiutasítását is készségesen végrehajtották”. Sajnálatos, hogy a Szirtes Zoltán által kezdeményezett nyomozás több ezer oldalra rugó nyomozati iratanyaga ma már nem állhat az ügyészség és a történészek rendelkezésére. A Nemzeti Nyomozó Iroda egy téves irattári jelzet miatt – a Magyar Országos Levéltár jóváhagyásával – 2009-ben megsemmisítette a teljes nyomozati iratanyagot.
Ilyen véletlenek is csak nálunk fordulhatnak elő!
(A teljes cikk az ÉS-ben olvasható!)
