Sokkal inkább kerékpárokon, amelyeken nagyon is törvénytisztelő, betyárkodásra még csak nem is gondoló ifjabbak és idősebbek szelik át Szeged városát. Majdnem azt mondtam: csak a számukra kijelölt, megépített kerékpárutakon. De ha ezt állítanám, akkor bizony messzebb járnék az igazságtól, mint annak idején Makó vitéz Jeruzsálem városától.
Ugyanis 2012 nyarára, bár a város kerékpárutas hálózata mára már szép hosszúra nőtt, vagyis akár még gondoktól mentesen is megférhetne a járdákon gyalogos és drótszamáron tekerő, egyre kaotikusabb helyzet alakul ki. Ahogy mondani szokták: a bicajosok többsége betartván minden szabályt teker úti célja felé. Ám az elírásokra fittyet, meg egyéb dolgokat (lásd: káromkodás) hányó, a törpe kisebbség által birtokolt kétkerekű is bőven elegendő, hogy olyan káosz teremjen, amitől égnek áll még a tar kopasz ember haja is.
No de hol is keressük a bajok forrását? Talán ott, hogy a magas benzinárak miatt a járdákra kényszerült, csirkepaprikással, netán csipsszel energetizált „lovasok” által hajtott biciklik száma ugrásszerűen megnőtt? Vagyis a kerékpárutak beteltek? Talán a fiatalos lendület, a kerékpárutakat versenypályának tekintő ifjoncok forró vére buzog annyira, hogy fejükön az elmaradhatatlan fülhallgatóval úgy robbanjanak át a gyalogosok sűrűjén, mint akik attól tartanak, éppen most maradnak re a Tour de France rajtjáról? Vagy abban keressük az okokat, hogy míg egy autós csak ki tudja hányféle vizsga letétele után kapja meg a jogosítványát, addig biciklire az is felpattanhat – legalábbis a közhiedelem szerint – akinek fenekén nőtt ki a szeme, és a KRESZ táblákról azt hiszi, hogy fák pótlására kihelyezett árnyékgyártó szerkezetek?
Persze ott a vadjárdás vadkerékpárosok által, egyhangúan megszavazott döntés is, miszerint minden autós címeres ökörhajcsár, míg ők csak azért nem kerültek a grál lovagok körébe, mert későn születtek. És ezt a nézetet oly sikeresen ültették el a közvéleményben, hogy egy autós-kerékpáros ütközést látva a gyorsan odasereglő bámészkodók fölösleges vizsgálódás nélkül szeretnék felnégyelni a kocsi gazdáját, hogy aztán testének csonkított maradványait kitűzzék legalább négy pláza hat fokára.
Igen ám, de a helyzet tovább bonyolódott azzal, hogy Szeged központjában mostanság már nem csupán az autósok kapnak frászt, ha közeleg egy drótszamár. Babakocsit tologató kismamák, óvodás gyermekük kezét markolászó anyukák, botra támaszkodó nyugdíjasok is inkább a legközelebbi bokorba ugranak, mintsem valamelyik szuperbájk küllői között találják magukat. Ott aztán elgondolkodnak az emberi együttközlekedés visszásságain, míg a biciklihajcsár már hét határon túl járva örömködik azon, hogy újabb rekordot futott, mondjuk a Dóm tér-Tarjáni víztorony távon.
Mielőtt bárki is azt mondaná, kerékpárellenes gaz bitangnak születtem, elárulom: imádok biciklizni, még ha nem is igazán jut rá mostanában időm. És éppen ezért (no meg a kölyökkoromban kapott rendőrpofonok miatt is…) hiszem: erre a járműre is vonatkoznak szabályok, bármennyire is hihetetlen ez azok számára, akik felturbózott kerékpárjukon, eszüket vesztve törnek át minden záróvonalon, zebrán, útkereszteződésen. Hogy aztán vagy hazaérjenek, vagy – jobb esetben – egy gyógyszerszagú kórházba. Ahol aztán bőven van idejük azon sopánkodni, miért röhög rajtuk saját drótszamaruk, ha meglátja, hogy fejükön nem dizájnolt elektromos szuper kütyű, hanem vaskos gézturbán díszeleg.
