Miért költözött Szálasi Ferenc visszatérő jelleggel a zsidó középpolgárság fészkének számító Újlipótvárosba? Hogyan juthatunk el a Szabadság térről leggyorsabban Rákosi Mátyáshoz metróval? Miért volt a Tanácsköztársaság alatt a Lenin-fiúk főhadiszállása egy házasságkötő terem és melyik lámpavasra akasztottak nyilasokat 45-ben az Oktogonon? Rendhagyó városnézésre indultunk.
Városnézés nyilasokkal és kommunistákkal
A magyar fővároshoz nem volt túl kegyes a XX. század. Alig négy évtized alatt négyszer taposták idegen katonacsizmák a körút aszfaltját és gyakran akkor sem volt sokkal jobb a helyzet, ha a lábbelik tulajdonosai történetesen hazai pályán játszottak. Ungváry Krisztián és Tabajdi Gábor most megjelent Budapest a diktatúrák árnyékában című könyve egy olyan városkalauz, amely egy egyszerű útikönyv bőrébe bújva próbálja helyrebillenteni a sokat látott és még többet felejtett budapestiek emlékezetét. A könyvben nem turisztikai látványosságokról van szó, hiszen a bemutatott helyszínek jó része egyszerű lakóépület vagy irodaház. A bennük lakó személyek, az épület falai között lezajlott események ismeretében azonban már egészen más érzés a főváros utcáit róni.
Máshogy gyalogolunk el a Teréz körúton a Béke Hotel (jelenleg Radisson) mellett, ha tudjuk, hogy pincéjében több tucat embert kínoztak halálra a fehérterror idején a Prónay-különítmény emberei. Máshogy sétálunk a nyugodt, családias Újlipótváros Bauhaus stílusú házai között, ha tudjuk, hogy pontosan melyik ablakból pillantott le egykoron Szálasi Ferenc későbbi áldozataira és máshogy tekintünk azokra a bizonyos lámpavasakra is talán, melyek az Oktogon szegélyeit jelölik. A Gellért-hegyi Szabadság-szobrot például a rendszerváltás után egy ideig letakarták, mellékfiguráit eltávolították és így lett a felszabadítási emlékműből Budapest legszimbolikusabb szabadtéri alkotása. A Szabadság téren a Nemzeti Múzeumot védelmező Bandholtz tábornok emlékére emelt szobor pedig külpolitikai okokból nem suhinthatott oda a románoknak, így lovaglópálcáját kénytelen a mai napig diplomatikusan a háta mögött szorongatni.
Bunkerekre ma is szükség van
A könyvben minden korszak (Tanácsköztársaság, Horthy-korszak, Rákosi- és Kádár-rendszer) külön fejezet, melyekben a helyszínek általában a belváros felől indulva haladnak a peremterületek felé, lezárva például a Liszt Ferenc repülőtérre vezető útról a mai napig jól látható harckocsiárokkal. Térképek is segítik az eligazodást, az olyan nagyszabású földalatti rendszereknél pedig, mint a Várhegyben kiépített, szinte sci-fibe illő Vezetési pont vagy a Rákosi-bunker, tervrajzok segítségével érzékeltetik a szerzők az elmúlt rendszerek monumentális törekvéseit, amelyek szinte ementáli sajtot varázsoltak a Gellért-hegyből és az Alagút fölötti földrétegből.
Az egynapos túra alatt készített rögtönzött – ám nem reprezentatív – közvélemény-kutatás tapasztalatai alapján az idősebbek még mindig ismerik a főváros épületei által őrzött régi titkokat. Azt azonban kevesen sejtik, hogy a legtöbb intézmény nem egyszerűen történelem. Állambiztonsági központokra, kormányzati bunkerekre, titkos ellátási útvonalakra ma is szükség van – legtöbbjük nem veszítette el funkcióját, legfeljebb átalakult.
