„A konferenciát Göncz Árpád, a harmadik Magyar Köztársaság első elnökének 90. születésnapja alkalmából rendezzük. Mégsem ünnepelni gyűlünk össze. A köztársaság, amely mások mellett Göncz Árpád életpályájának is betetőzése volt, ma romokban hever. Hogyan jutottunk idáig? Hogyan léphetünk tovább? Filozófusokat, irodalmárokat, közgazdászokat, szociológusokat, történészeket kértünk föl arra, hogy foglalják össze az elmúlt húsz évvel és a jövő kilátásaival kapcsolatos legfontosabb gondolataikat” – ez állt az OSA Archívum meghívójában.
Orbán-fóbia a levegőben
Fotók: Neményi Márton
Az előadók többsége keveset szólt a volt köztársasági elnökről, inkább demokráciánk úgymond elbukását elemezte, azt a bizonyos „hogyan jutottunk idáig”-ot. Ahogy Babarczy Eszter közíró fogalmazott a konferenciát lezáró vitában: a pénteki összejövetel a ballib értelmiség szokásos köldöknézését hozta, melyben a fellépők „kiélték Orbán-fóbiájukat.” Sokaknak van üldözési mániája, de engem tényleg üldöznek – valóban e klasszikus vicc poénja húzható rá a megjelentek zömének habitusára.
Majtényi László
György Péter esztéta szerint sorra szűnnek meg a szabadságjogok, „kultúra nincs, kulturkampf van”. Ludassy Mária filozófus az augusztus huszadikai misék első sorában ülő egykori MSZMP-funkcionáriusokat ekézte, azokat, „akik anno fegyelmit adtak, ha valaki elment az anyja temetésére”. Kontler László történész azt emlegette, hogy Göncz Árpád a kultúra embere volt köztársasági elnökként, ma viszont „dúl a bárdolatlanság, amely a kultúra és a köztársaság aláásója.”
György Péter
Majtényi László alkotmányjogász az új alaptörvényről állította, hogy „futóhomokra épített kártyavár… össze fog omlani, ez biztos”. Göncz Árpádról ekképpen vélekedett: „Ha van zsenialitása a kíváncsiságnak, akkor azt ő hordozza, ilyen szempontból a nyomába sem ér senki.” Bezzeg a mostani kormányfő: „Nézzék meg Orbánt, hogy lötyög már a tengerészzubbony azon az emberen?!”
Örkény Antal
Ádám Zoltán közgazdász szerint autoriter alkotmányos puccs történt 2010 után, így ma „önmegtartóztató diktatúra működik, némi külső kontrollal, intézményesen korlátlan kormányhatalommal”. Mink András történész azt a kérdést tette fel, miként fordulhatott elő, hogy kilencvenkét évvel Trianon után identitásteremtő tényező az egykori békediktátum. Az orbáni alkotmány kapcsán kijelentette, „isteni küldetéssel, a nemzettudatra hivatkozva mintha valamiféle revízió történt volna, valahogy lebegővé vált minden.”
„A Fidesz gátlástalan hatalomátvétele közben túl gyorsan fogadtuk el, hogy a függetlenség nem lehet opció, ha az ember a karrierjére gondol” – ez Gács Anna esztéta véleménye. A történész Meszerics Tamásnak „fogalma sincs, hogyan lehet visszaállítani a demokratikus rendet és az alkotmányosságot”, és úgy ítéli meg, „a köztársaság nem létezik többé, összeomlott… sokadik átmeneti korszak jön… elszalasztottuk az innováció lehetőségét.”
Rauschenberger Péter
Dénes Balázs jogvédő állítja, hogy „a mostani mutyi centralizált és szervezettebb”, mint a korábbi kormányok idején… meg lehet nézni a kőröshegyi hidat és a Budapest-Pécs autópályát, illetve az arról szóló ÁSZ-jelentést”. Úgy véli, „a médiát érinthetetlen oligarchák irányítják”, a cigányságról pedig azt mondja, „mintha másik bolygón élnének; szabadságjogokról, egyenlőségről beszélünk, miközben teljes falvak állnak rendőri elnyomás alatt, a hatóságok nap mint nap diszkriminálnak… A joghallgatók hatvanöt százaléka szerint nagyon veszélyesek a romák a társadalomra.”
A szociológus Vásárhelyi Mária szerint „a köztársaság lerombolását a társadalom közönye kísérte, miközben Orbán ajánlata Kádár programjának remake-je volt”. Tordai Csaba jogász kiemelte, „a választáson alapuló demokráciában senkinél nincs ott a bölcsek köve… tartósan nem lehet birtokolni a kormányzati hatalmat a választók akarata ellenére.” Örkény Antal szociológus mókázva felemlegette, hogy az ország „egyik legjobb általános iskolájában” járt szülői értekezleten, kérdezte az osztályfőnököt, a gyerekek miért a János vitézt tanulják három hónapja? „Mert ez van a tanmenetben… És ehhez még hozzá sem ért Hoffmann Rózsa.”
Ferge Zsuzsa
Radnóti Sándor filozófus szerint „igaz, hogy benne vannak a kétharmadban” a balliberális pártok, de az ő hibáik „nem mérhetők össze az elmúlt két év bűneivel… államcsíny történt zugügyvédi módszerekkel.”
Váradi Balázs közgazdász bevallotta, mostanság jött rá, hogy „az egypártrendszer fennmaradásához nem kell stabil gazdasági növekedés”, és „csak magunkat okolhatjuk az eljövendő húsz év Mexikóért.” Miklósi Zoltán filozófus Göncz Árpád kapcsán jelentette ki: „a politikusok népszerűsége a világnézeten múlik, az a legnépszerűtlenebb, aki még a vele egyező világnézetűeket is megosztja.”
Tóth Gábor Attila alkotmányjogász azt emelte ki, hogy Göncz Árpád és Antall József „rengeteg alapkérdésben nem értett egyet, csakhogy az alkotmányosság szent volt, a vitákat pedig jogi mederben tartották, alkotmányossági értelmezéseket kértek, az Alkotmánybíróság döntéseit elfogadták, tiszteletben tartották”. Rauschberger Péter filozófus szerint „a liberális demokráciában való csalódás juttatott el minket a mostani állapotba”. Rainer M. János történész pedig azt mondta, „a magyar jobboldal többségében és döntően antidemokrata”. Rév István történész „történeti lábjegyzetet” tett: „Hirtelen jött a rendszerváltás… elképzelhetetlen szövetségek köttettek.”
S a lényeg: Ferge Zsuzsa szociológus köszöni Göncz Árpádnak, hogy „megteremtette egy fontos szerep hiteles és morálisan elfogadható mintáját”. „Milyen a jó politikus?” – e kérdést Molnár Péter, egykori Fidesz-alapító tette fel. A válasz: olyan, mint Göncz Árpád.
Ez utóbbival nemcsak a születésnap okán értünk egyet.
