A politika egyik kedvenc játéka a történelem újra- és félreértelmezése, koronként megújuló átírása. Nemcsak a közelmúlt eseményei esnek prédául, hanem jóval korábbi korok is, mint például a XIV. század. A régi magyar dicsőség hangoztatása fontos töltést kapott a XIX. századi Habsburgellenes retorikában, a több országban is főkirályként uralkodó Nagy Lajos (1342-1382 között magyar király) vált ennek egyik főszereplőjévé, akinek idején „három tenger mosta Magyarország partjait”.
Az 1930-as években ő volt a magyar nagyhatalom reprezentánsa, bár Hóman Bálint szerint apja, Károly Róbert még nála is „súlyosabbnak találtatik”. A marxista történetírás már nem dicsérte politikáját, és még a Nagy jelzőtől is megfosztotta, I. Lajosként emlegetve az uralkodót. Egy sereg negatívumot a szemére vetettek, amelyek többsége nem állja meg a helyét – derül ki Bertényi Iván és Szende László Anjou királyaink és Zsigmond kora című könyvéből.
Az igazság az, hogy az Anjouk korában Magyarország nagyhatalomnak számított, még ha három tengerünk nem is volt soha. Egyszerűen azért, mert bár Nagy Lajos több-kevesebb sikerrel küzdött Nápoly birtoklásáért, azt soha nem csatolták Magyarországhoz, és a pápa soha nem ismerte el Lajos hatalmát a Nápolyi Királyságban. A Tirrén-tenger tehát soha nem volt „magyar”. De a Balti-tenger sem, bár Nagy Lajos 1370-től haláláig Lengyel királyként is uralkodott. Csakhogy az ő személyén kívül semmi nem kötötte össze a két országot, ráadásul abban az időben a Lengyel Királyság nem volt határos tengerrel: a Német Lovagrend területe ékelődött közéjük – mondta a bemutatón Bertényi Iván történész.
A Szent Korona nélkül nem megy
Károly Róbert (1308-1342) 12 évesen, „ellenkirályként” érkezett Magyarországra, és egyik legnagyobb erénye, hogy hosszas háborúk és politikai sakkjátszmák után megtörte az országot széthullással fenyegető oligarchák, kiskirályok hatalmát. Az első magyar Anjou uralkodó nagyanyja révén állt rokoni kapcsolatban az Árpád-házzal, tíz év alatt – bizonyíthatóan – háromszor koronázták meg. Ez egy érdekes és egyedi magyar jogszokásra hívja fel a figyelmet.
Károly Róbert
A korban a koronázásnak a politikai mellett nagyon komoly szellemi, szakrális jelentősége volt. III. András halála után nem sokkal Károly Róbert eljutott Esztergomig, ahol a város melletti mezőn egy „alkalmi” koronával avatták királlyá. A Szent Korona ugyanis ellenfelei kezében volt, akik politikai nyomásgyakorlás eszközeként használták. A XIV. század elejére viszont már erősen élt a szokás, miszerint Magyarország törvényes uralkodójának csakis az tekinthető, „akinek a fejét – az akkori felfogás szerint teljes egészében Szent István fejékének tekintett – Szent Koronával illették” – fogalmaz a könyvben Bertényi professzor.
Miután a pápai követ sem tudta a szakrális tárgyat visszaszerezni, egy ez alkalomra készített díszes fejékkel ismét megkoronázták Károlyt, immár Budán. Végül 1310-ben sikerült sort keríteni a harmadik, immár mindenki által elismert szertartásra: Szent István koronáját Székesfehérvárott, az esztergomi érsek helyezte Károly Róbert fejére. És csak ekkor, hazánkba érkezése után tíz évvel vált a Magyar Királyság törvényes uralkodójává.
Magyarország, a nagyhatalom
Ezután még több mint tíz év kellett a tartományurak letöréséhez és az ország teljes területére kiterjedő szilárd királyi hatalom megteremtéséhez, amivel az anarchia kapujából a Magyar Királyság elindult a fejlődés útján. A belső fejlődés mellett aktív, kezdeményező külpolitika kezdődött. Virágzott a tudomány és a művészetek, és ahogy Bertényi a könyvben fogalmaz: Magyarország „… az Anjouk korában nemcsak a kor színvonalán álló országnak számított, hanem tisztes vezető helyet vívott ki magának a korszak Európájában”.
Nagy Lajos győzelmet arat a törökön
Keleten a tatárok hatalma leáldozóban volt, az Oszmán Birodalom pedig Európából nézve még nem volt komoly tényező. A kontinens nyugati részén Anglia és Franciaország a korszakban egymással volt elfoglalva, a százéves háború kötötte le és gyengítette őket. A Német-római Birodalom császárának hatalmas személyes tekintélye mellé igen kevés politikai hatalom jutott, területén számtalan kis fejedelemség forgácsolta szét az erőt. Ezért „… nyugodtan mondhatjuk, hogy az 1330-as évektől Nagy Lajos haláláig hazánk elsőrendű európai nagyhatalomnak számított …”.
A jutalom soha nem marad el?
Nagyhatalmi státuszról Magyarország kapcsán ma már nevetséges lenne beszélni, de van valami, amiben azóta is „nagyok vagyunk”: az egymás elleni intrikákban, a fúrásban, ahogy Bertényi Iván fogalmazott a bemutatón. Történt ugyanis, hogy Nagy Lajost egy vadászaton megtámadta és leteperte egy medve. Kíséretének közelben álló tagja, Besenyei János habozás nélkül a király segítségére sietett és leszúrta az állatot. Az önfeláldozó hűségnek nehéz elképzelni ennél meggyőzőbb megnyilvánulását, a bőséges jutalom sem maradhatott el – gondolnánk, de rosszul.
Semmit nem kapott azért, mert megmentette a király életét. Ellenfelei és irigyei időről időre meg tudták győzni Lajost, hogy Besenyei valójában az ő rosszakarója, egy cselszövő, és mint ilyen, nem érdemel semmit…
Zsigmond
Császár volt, mára pora sincs
Luxemburgi Zsigmond fél évszázados uralkodásáról nehéz objektív képet rajzolni, még ma is sok a fehér folt. A kezdet számára különlegesen nehéz volt, „áskálódó rokonok, elrabolt hitves, lázongó Délvidék”, ám mindig megtalálta a kivezető utat. Remekül manőverezett a politika útvesztőiben, elképzeléseit pedig következetesen végigvitte – írja Zsigmondról Szende László történész, a Magyar Nemzeti Múzeum osztályvezetője. Elérte azt, ami magyar uralkodónak sem előtte, sem utána nem sikerült, a Német-római császári címet 1410-ben.
Ezzel a magyar király a nemzetközi politika egyik irányítója lett. Zsigmond 1410-től sokat volt távol Magyarországtól, de az ország kormányzása ekkor is jól működött. Pragmatikus uralkodó volt, császárként is mindvégig magyar királynak tekintette magát. Ennek egyik prózai oka, hogy a magyar állam ekkor sokkal jobb helyzetben volt, mint a birodalom. Végső nyughelyét is Magyarországon, Váradon jelölte ki, az eszményképének tekintett Szent László mellé temetkezett. Mára azonban a nagy uralkodó földi maradványai nyom nélkül elenyésztek, „síremléke is megsemmisült, még a pontos helye sem ismert”.
