Hetekkel ezelőtt kemény fába vágtuk a fejszénket, miután tucatnyiszor ütköztünk egy sajnálatos ténybe: egy több mint ezeréves történet, jelesül a magyarság eredetkérdése milyen erősen megosztja a magyar társadalmat, a politikát és sok esetben a tudományt is. Egy sorozat indításába fogtunk hát, ahol ideológiák és előítéletek elhagyásával azt igyekeztünk bemutatni, hol tartunk ma régmúltunk megismerésében. A rendszerváltás óta megjelent vagy újjáéledt elméletek erdejében mi az, amibe tényként fogódzkodhatunk?
Kiderült, hogy ilyet alig találunk. Ezért írtunk a rendelkezésre álló forrásokról, azok használhatóságáról, a különböző tudományágak összefogásától várható eredményekről. Majd folyamatosan hangsúlyozva a forráshiányt, valószínűnek tűnő forgatókönyveket mutattuk be az őshazáról, a magyarság három részre szakadásáról, a hunokhoz fűződő vélt és valós kapcsolatunkról, valamint arról, hogy a finn és a magyar nyelv kétségkívül fennálló egyezőségei nem jelentik egyúttal az etnikai gyökerek azonosságát.
Ahogy állandó szakértőnk, Szabados György történész a cikkekben sokszor fogalmazott, „a fellelhető források alapján így is történhetett” azt jelenti: sokkal több a kérdés, mint a válasz, de a kutatók kötelessége legjobb tudásuk alapján meghatározni álláspontjukat. Nekünk pedig kötelességünk ezeket bemutatni egy „újságcikktől” megkövetelhető maximális tisztességgel és igénnyel. Nem szaktanulmányt írunk, hanem tájékoztatunk.
Sorozatunk témaválasztását sokan és sokféleképpen kommentálták, magyarul: osztottak minket jobbról, balról, fentről és lentről egyaránt – tisztelet a kivételnek, de a legtöbbször névtelenül. Ezért itt most veszünk egy nagy levegőt, és megmagyarázzuk, miért fontos azt és úgy írni a magyarságról, mint ahogy ezt tettük, és a jövőben is tesszük.
Dilettantizmus és dogmatizmus
Szabados György szerint érthető, hogy a témához több hozzászólás is érzelmi telítettséggel érkezett, hiszen egy nemzeti közösséghez tartozni érzelmi viszonyulás kérdése. Ez alól nem kivétel a kutató – történész, régész, antropológus, nyelvész – sem, mert valahol ő is ember. Más kérdés, hogy a kutató nem engedheti meg magának az érzelemnyilvánítás fényűzését, hiszen állításait ésszerűen kell bizonyítania; vagy legalább is valószínűsítenie, mivel az etnogenezis különböző műfajú forrásai szűkösek, és nem mindig hozhatóak összhangba egymással.
Ezért is beszélgettünk a forráscsoportokról már a téma felütése előtt. Ugyanakkor egy kutató nem szolgálhat ki politikai elvárásokat, nem tehet engedményeket valamifajta rosszul értelmezett „népszerűség” érdekében. (Sajnos erre akadt példa.) Hanem meg kell kísérelnie minél hitelesebben közvetíteni azt, amit… ha nem is tud, de valószínűnek gondol.
Nem haszon nélküli, ha visszatérünk néhány alapvető megfontolásra, ezek hangsúlyozásával ugyanis megvilágosodik, mi várható el egy-egy forráscsoport kutatójától. A legfontosabb az, hogy a történész, a régész, az antropológus, a nyelvész: ember. És nem mindentudó csodalény. Sajnos nem csak a tudományon kívüli „kinyilatkoztatók”, hanem néha „céhbeli” kutatók is hajlamosak megfeledkezni erről – fogalmaz az MTA–SZTE–MOL Magyar Medievisztikai Kutatócsoport tudományos főmunkatársa. A dilettantizmus sokat és méltán szapult szélsőség, ám szokás megfeledkezni a másik szélsőségről, a dogmatizmusról. Holott ez a kettő egymást legitimálja.
Ezért tartjuk követendőnek a László Gyula-i „termékeny bizonytalanság” elvet, mert ha nem így állunk hozzá, akkor egy-egy tudományos eredmény dogmává merevedik, s éppen a jövőbeli tudományos megismerést akadályozza, ha tévesnek vagy kétségesnek bizonyul. Ebből adódik a másik fontos tanulság: nincsenek egyszer s mindenkorra lejátszott mérkőzések, örökre lezárt témák. Minden elmélet másodlagos az esetlegesen ránk maradt forrásadatokhoz képest.
Megint a kutatástörténet
Talán unalmasnak hat lépten-nyomon az elődökre hivatkozni, holott tanulságos felütni 200 évesnél is régebbi könyveket: esetenként máig helytálló eredményeket olvashatunk bennük. Ám mivel ezek jószerivel hozzáférhetetlenek, és a XIX. század előtt jellemzően latinul íródtak, senki laikustól nem várható el ismeretük. Egy kutatót azonban annál inkább minősít, mennyire jött tisztába elődei eredményeivel. Az elődök munkáját tekintve nincs mit szégyenkeznünk: Magyarországon legalább negyed évezrede, Pray György fellépésétől (1761) számolhatunk tudományos, kritikai történetírással.
Az etnogenezis kutatása még hosszú ideig kényszerűen egyszemélyes őstörténészi pályákat jelentett: míg a régészettudomány és az összehasonlító nyelvészet a XIX. században kért és kapott érdemi szerepet, addig az írott kútfők adataira épült a tudás. Az északi nyelvhasonlítás nem felülírta, hanem kiegészítette az őstörténelmi elgondolásokat – éppen Pray Györgynél (1774); és a nagyszentmiklósi avar kincs például nem mai értelemben veendő szisztematikus feltárás során került elő 1799-ben.
Résznevek összekapcsolása
A kutatástörténet felidézésével további tévedések oszlathatóak el. Megütközést kelthet az északi nyelvhasonlítás XVIII. századi előzményeinek elkülönítése a finnugor nyelvcsaládfa-elmélettől. Pedig ez nem véletlen, hiszen a „finnugor” nem puszta terminológia, hanem egy újabb keletű rendszer. Aki ezen finnugrista nyelvészként fennakad, az saját kutatástörténetét sem ismeri.
„Mivel a XIX. század ötvenes éveiben meglehetősen általános volt a nyelvcsalád nyugati csoportját finn-nek, keleti csoportját ugornak nevezni, a két csoport – s így az egész család összefoglaló nevéül magától kínálkozott a finn-ugor összetétel. Az elnevezésnek ezt a módját senki sem érezhette szokatlannak, mert mindenki a közkeletű indogermán elnevezés példájára gondolhatott, amely a nyelvcsaládot ugyancsak az egymástól messzire szakadt két szélső ág nevének összefogásával jelölte. A finnugor elnevezés, úgy látszik, a mult század hatvanas-hetvenes éveiben szinte egy időben több helyütt is fölbukkant. Hunfalvy egy 1864-ben írt cikkében még többnyire finn és ugor nyelveket emleget, de pár helyen már megtörténik a résznevek összekapcsolása: finn-ugor nyelvek; 1867-ben, 1868-ban Budenz is a ’Magyar és a finn-ugor nyelvekbeli szóegyezések’ címen adja ki nevezetes szójegyzékét” – mondja erről éppen egy finnugor nyelvész, Zsirai Miklós (Finnugor rokonságunk, Budapest, 1937. 109.).
Nyelvtörténet = néptörténet?
Ma már meghaladott a nyelv és a nép eredettörténetét egynek tekinteni. Kérdés, hogy minden kutató képes-e elvonatkoztatni a néptörténet és a nyelvtörténet kényelmes egyenlőségjelétől – folytatja Szabados György. Két finnugor nyelvész arra példa az újabb kutatásból, hogy bár elméletileg elkülönítik, ám gyakorlatilag összemossák e két fogalmat. Domokos Péter helyesen véli úgy, hogy az őstörténet egyrészt „komplex tudomány, vagyis több eltérő célú, módszerű önálló tudomány alkalmi együttműködése…”, alább viszont így ír: „a finnugor nyelvtudomány tanítása szerinti i. e. 1000 körül vált önállóvá a magyar nyelv (s a nyelvet beszélő közösség), ekkorra datálhatnánk tehát őstörténetünk kezdetét…” (Domokos Péter: Szkítiától Lappóniáig. Budapest, 1990. 6.) Akkor most a nyelv vagy a nép őstörténetéről szól?
Hasonló ellentmondás olvasható Rédei Károlynál. Könyvének címe: „Őstörténetünk kérdései. A nyelvészeti dilettantizmus kritikája.” Mondandóját tekintve igaza van abban, hogy „A nyelvek rokonsága nem jelent egyúttal antropológiai, genetikai rokonságot.” Mégis így folytatja: „Ezek után térjünk rá az őstörténeti problémák (ősnyelv, őshaza) tárgyalására.” (Budapest, 1998. 17–18.)
A komplex szemlélet következetes kívánalma régen…
A fentiek folyamatosan tartják életben Hóman Bálint 90 évvel ezelőtti szavainak érvényét: „abba nem nyugodhatunk bele, hogy történeti kérdések megoldásában a történeti források, s maga a történettudomány is egy más tudomány segédeszközének, segédtudományának alárendelt szerepét töltsék be… A történet- és nyelvtudomány egyenrangú tudományok, de kölcsönösen egymás segédtudományául is felhasználhatók. Az eredményes együttműködés legfontosabb előfeltétele azonban az, hogy a történeti kérdésekben a nyelvtudomány, a nyelviekben a történettudomány játssza a segédtudomány szerepét. Hunfalvyék ezt az irányító szempontot hagyták figyelmen kívül, midőn az őstörténet és honfoglalástörténet problémáit nyelvtudományi kérdésekként kezelték s a történettudományt a segédtudomány szerepére kárhoztatták.” (A székelyek eredete, Magyar Nyelv 1921. 92.)
… és ma
Az újabb szakirodalomból Vásáry István gondolatai szívlelendők meg: „A magyar őstörténész nem úgy történész, mint mondjuk a középkori magyar történelemmel foglalkozó szakember. Igen sok tudományág felől (nyelvészet, írott források, régészet, stb.) közelíthet sajátos tárgyához, sokféle módszert alkalmazhat, csak egyet nem tehet: ezt vagy azt a tudományszakot nem abszolutizálhatja és emelheti a másik fölé. A második világháború előtt a nyelvészek apoteózisa folyt a magyar őstörténetben, manapság mintha a régészek vették volna kezükbe az irányítást. Egy biztos: a magyar őstörténet se nem csak nyelvészet, se nem csak régészet, hanem ezek együtt és sok más is. Egy-egy részkérdést persze lehet nyelvészeti vagy régészeti megközelítéssel tisztázni, de a szintézis munkája alapvetően történészi feladat.” (Magyar őshazák és magyar őstörténészek. Budapest, 2008. 12–13.) A XVII–XIX. századi kutatókat amúgy jól ismerő Vásáry István nehezen vádolható középkortörténészi elfogultsággal, lévén elsődlegesen turkológus.
Történelmi mítoszok és mitikus történelem
Legkorábbi hagyományunk mítoszokként (csodaszarvas-monda, turul-monda) szólal meg, vagyis az ész-szerűség nyelvezetére nem lehet őket maradéktalanul átültetni. A racionalizmus korlátainak racionális alapú belátása megóv a mindentudás tévképzetétől. Ha a Kézai Simontól nyomon követhető elgondolásokat el tudjuk helyezni saját koruk művelődési környezetében, valamivel közelebb jutunk a múlt ismeretéhez. És beláthatjuk: ugyanolyan hiba XIX–XX. századi mítoszokat, városi legendákat őshagyományként számon tartani, mint a valódi őshagyományt felelőssé tenni XIX–XX. századi ihletésű értelmezéseiért.
