A hétvégén a szegedma.hu-nak Hoffmann kifejtette, hogy „ha az állam milliókkal támogat meg egy képzést öt év alatt, úgy hiszem, a társadalom joggal várja el, hogy a fiatalok valamit visszaadjanak annak a közösségnek, mely hozzájárult a taníttatásukhoz. Ezért terveink szerint az állam már a jelentkezés elõtt különbözõ tartalmú szerzõdéseket fog kötni a finanszírozott helyekre pályázókkal. Ebben rögzítik, mit adnak vissza késõbb a közösségnek. Természetesen az is lehetséges, hogy valaki azt mondja, a diplomaszerzést követõen övé a világ, s oda megy, ahová akar. Ebben az esetben viszont maga vagy családja fizeti képzésének költségeit.”
Májusban még határozottan ellenezték a tervet, amikor Pokorni Zoltán – állítása szerint Orbán Viktor felkérésére – ezt kidolgozta. Õ úgy fogalmazott, hogy egyfajta utólagos tandíjat kellene fizettetni azokkal az egyetemi-fõiskolai hallgatókkal, akik az állami finanszírozású képzésben nem fejezik be a tanulmányaikat, vagy akik diplomájukat – és tudásukat – külföldre viszik. Ezekre az esetekre az oktatási bizottság elnöke speciális diákhitel-konstrukció bevezetését szorgalmazta.
Az államtitkárság akkor azonban visszautasította Pokorni tervét. Mint írták „a kormány nem készül semmiféle tandíj bevezetésére”. (Noha errõl szó sem volt. A tandíj és Pokorni összemosása az akkor dúló politikai háború egyik elemének tekinthetõ.) A lemorzsolódás elkerülését Hoffmannék a felvételi követelmények emelésétõl – nyelvvizsgához, emelt szintû érettségihez kötésétõl – remélték. A diplomások elvándorlásának megakadályozására akkor még nem volt az államtitkárságnak válasza.
Mára nem csak ezen a területen változott „pokornisra” az államtitkár véleménye. A közoktatási koncepcióba szintén bekerült egy, az exminiszter által régen felvetett – és Hoffmann által eddig nem preferált – ötlet: az egész napos iskola bevezetése. (Igaz, nem világos, mit is ért alatta az államtitkárság, mert a koncepció bizonyos paraméterekkel engedélyezné a diákok délutáni távolmaradását. Ez pedig azt sejteti, hogy nem a Magyarországon már sok helyen jól bevált, egész napra megnyújtott tanítási módszert értik alatta, hanem egy „délelõtt iskola, délután napközi”-kombinációt. S ez korántsem ugyanaz.)
Pokorni többször nyilatkozta, hogy az egész napos iskola a több idõ, a rugalmasabb iskolaszervezés lehetõségével segíti a nevelési célok hatékonyabb megvalósítását, több lehetõséget kínál a differenciált fejlesztésre, keretet biztosít a közösségépítésre. Különösen elõnyösnek gondolja ezt az oktatási formát ott, ahol a hátrányos helyzetû és halmozottan hátrányos helyzetû tanulók aránya magas. A bizottsági elnök ugyanakkor nem az egész közoktatási rendszerre terjesztette volna ki kötelezõ módon az egész napos iskolát, hanem inkább támogatta volna azokat az intézményeket, amelyek így szervezik meg a tanítási folyamataikat. S így lassan, folyamatosan terjedt volna el a közoktatásban.
A közoktatási koncepciónak nevezett Hoffmann-tervezetben ez még egyáltalán nem szerepelt, de mára az – azóta Nemzeti Köznevelés Rendszerre keresztelt terv – egyik legfontosabb eleme, hogy nemcsak alsó, hanem felsõ tagozatban is így képzelnék el az oktatást. Hoffmann tehát rátromfolt Pokornira: mindenütt kötelezõvé tenné ezt a formát.
Ez ugyan több kérdést is felvet. Mi lesz a 8 és 6 osztályos gimnáziumok alsóbb osztályaival? Mennyi többletköltséggel járna ennek bevezetése? Mit szólnak ehhez a tanárok, a szülõk? Lehet, hogy csupán a tanárok iskolában töltött idejének (heti 32 óra) eltöltésére gondoltak Hoffmannék?
A kérdésekre nyilván hamarosan megszületik a válasz. Az viszont már most látható, hogy Pokorni és Hoffmann lassan elássa a csatabárdot. Ezt mutatja Pokorni Zoltán nyilatkozata is, amelyben fõ vonalakban elfogadhatónak tartja a koncepciót. Igaz, hozzátette, „azért vannak benne õrültségek”.
