Az oktatási államtitkárság legfrissebb oktatáspolitikai kezdeményezése a napi kötelező testnevelésbe illesztett kötelező lovaglás, ami jól illeszkedik a kötelező határon túli kirándulások és a kötelező önkéntes munka által fémjelzett sorozatba írja Radó Péter friss bejegyzésében. Igazságtalan lenne azonban – teszi hozzá -, ha úgy tennénk, mintha a reformszándékok kimerültek volna ezekben a nagy jelentőségű ügyekben. Az új közoktatási törvény koncepciója például olyan nagy tömegű komoly változást helyezett kilátásba, hogy aki olvasta levegőért kapkodott.
oktpolcafé
Radó Péter és Setényi János oktatáspolitikai blogja az FN.hu stratégiai partnere.
Az államtitkárság gyakorlatilag fenekestől tervezte felforgatni a rendszert: régi alapokra helyezte volna a tartalmi szabályozást, a finanszírozást, a tanügyigazgatást, a minőségértékelést, a szakmai szolgáltató rendszert, az intézmények működését és minden mást. (A tavaly év végén meghirdetett tervek összességében kísértetiesen emlékeztettek a hetvenes évek végének oktatásirányítási rendszerére.) Ha meg szeretnénk ragadni a tervezett változások lényegét, röviden így írhatnánk le: amolyan államszocialista típusú centralizáció. Mindenki, akikben az intézményi és fenntartói autonómiák felszámolása és a központi pártirányításon kívül másra nem alkalmas rendszer felélesztésének szándéka nem ébresztett nosztalgikus elérzékenyülést elkezdhetett szorongani. Ez azonban még nem verte ki a biztosítékot a közoktatás szereplőinél, mert az államtitkárság az államosítást a pedagógus fizetések jelentős emelésének ígéretével édesítette meg.
Széll Kálmán elsöpörte Hoffmannt
Az oktatási államtitkárság a vitairat megjelentetése pillanatában volt a csúcson. Volt két hónap, amikor azt hihettük, hogy a kormány oktatáspolitikájával szembeni viszonyunk kialakításához az államtitkárság vitairatát kell csak boncolgatnunk. A felsőoktatási szabályozási koncepció sorsa pedig azt valószínűsítette, hogy az oktatáspolitika belső frontvonala a Fidesz vezető szakpolitikusai és az államtitkárság között húzódik. A Széll Kálmánról elnevezett megszorító csomag azonban világossá tette, hogy az oktatáspolitika alkotásért felelős államtitkárság a kormányzaton belül is szigetként működik.
Mielőtt a jó oktatásirányítás és a gonosz pénzügyesek harcaként kezdenénk el látni a kormányom belüli iszapbirkózást szögezzük le gyorsan: az államtitkárság hatalmas új forrásokra bejelentett igényt tartalmazó tervei már megszületésük pillanatában teljesen irreálisak voltak. A pedagógusfizetések (életpálya modellnek nevezett) emelése, a központi bérfinanszírozásra való átállás, az ingyenes tankönyv, a Nemzeti Tehetség Alap, a nulladik évfolyamok, az új megyei oktatási hivatalok hálózatának felállítása, a szakfelügyelet visszaállítása és a sok más pluszforrást igénylő változtatási terv olyan mértékű oktatási ráfordítás növekedést igényelne, ami miatt – ha másért nem – már az államtitkárság koncepciója sem volt több mint világtól elszakadt ígéretgyűjtemény.
Irányított demokrácia
Azóta az oktatásirányítás csak kullog az események után, hűségesen végrehajtja az utasításokat és bátortalan kísérleteket tesz a Széll Kálmán terv vadhajtásainak nyesegetésére. Mindez nyilvánvalóan felemészti az energiáit, mert –amennyire ez partvonalon kívülről látható – a Vitairat forradalmi elképzelései részleteinek tervezése nem zajlik és uniós forrásokra épülő fejlesztési programok változatlanul nem indulnak be.
Radó szerint az elmúlt évben kialakított „irányított demokrácia” működési módja áthatja az oktatáspolitikát is. A tartalmi kérdések körül zajló vita elfedi azt a tényt, hogy az irányítás és politika csinálás módját tekintve az oktatási államtitkárság szépen belesimul a kormányzat egészébe: a tripartit érdekegyeztetés felszámolása, az oktatáspolitikai konzultatív testületek beszélgető fórummá silányítása, az érdekeltekkel történő egyeztetés helyett közvélemény kutatásnak álcázott politikai PR, az ellenvélemények ellenséges aknamunkává nyilvánítása mind azt mutatják, hogy az oktatási szektor irányítása nem különbözik a NER más szegmenseitől.
A másik probléma a közpolitika alkotás hitelességével függ össze. Ha az oktatáspolitika nem képes hitelt érdemlően dokumentálni, hogy valóságos problémákra keres a megoldás esélyével kecsegtető válaszokat szükségképpen az „elszabadult hajóágyú” képét vetíti ki magáról. Eleinte még úgy látszott, hogy az oktatáspolitika – a maga dacos populista módján – sokak által problematikusnak tartott kérdésekre reflektál, mint amilyenek az iskolai erőszak, az önkormányzatok stabil működési finanszírozást biztosító képességének megrendülése vagy a méltatlanul alacsony pedagógusbérek. Egyre nyilvánvalóbbá vált azonban, hogy sem ezekre, sem pedig a közoktatás valódi céljaival összefüggő kérdésekre (mint például az egyenlőtlenségek, a rendszer etnikai határok mentén történő szétszakadása, a szakiskolák drámai mértéket öltő kudarca, a felsőoktatási expanzió kifulladása által kiélezett minőség problémák, stb.) nincs válasza.
Nem lesz köszönet
Az államtitkárság elszigetelte magát politikailag, elszigetelte magát a kormányzaton belül és elszigetelte magát a közoktatás szereplőitől. Ha ez nem így történt volna, nehéz elképzelni, hogy a Széll Kálmán tervbe bekerülhettek volna olyan hagymázos „költségkímélő” ötletek, mint a pedagógusok 28 kötelező órája, a magán és alapítványi iskolák finanszírozásának megszüntetése, a költségtérítéses felsőoktatás megszüntetése vagy a 15 éves korig tartó tankötelezettség. A mai nevén Magyar Köztársaságnak csak egy kormánya van. Ha e kormány valamelyik ágazatért felelős szereplője nem végzi a dolgát, majd elvégzi azt más. Abban viszont nem lesz köszönet.
Mi az, amit a kormány valóban megtett? Nem sokat. A kezdeti egyéni módosító indítvány roham óta, amikor például a kétharmados többség visszaadta a pedagógusoknak a szabad buktatás lehetőségét és elhárította az intézmények egyházi átvétele útjában álló akadályokat, lényegében nem történt semmi. Készülget továbbá egy új alaptanterv és terveződnek újabb uniós fejlesztési akciótervek, de ezek – noha elég sokba kerülnek – relatíve veszélytelen dolgok.
A nem cselekvés kárai
A dolgok jelenlegi állása szerint a kormányzat nagyjából annyi forrást von ki az oktatásból, amennyit az oktatási államtitkárság bele akart rakni. A kezdeti nagy tervek jelentős részéből minden bizonnyal nem lesz semmi. Számos terv van azonban, (mint például a központi bérfinanszírozás, a közigazgatási szakfelügyelet, a tankötelezettség csökkentése, a szakképzés átállítása képzetlenek képzésére, a felsőoktatás csonkolása és számos más dolog) ami akkor is az oktatáspolitikai napirenden marad, ha esetleg másképpen hívják majd az oktatási államtitkárt. Egy évet ki lehetett bekkelni súlyos károk nélkül, további hármat azonban nem lesz könnyű. Már csak azért sem, mert kormányzati forrásból kikerülő értelmes oktatáspolitikai elképzelések nincsenek forgalomban. (Pedig akár még források kivonására is lehetne értelmes politikát csinálni.)
És végül, ne ringassuk magunkat abba az illúzióba, hogy a kormányzati cselekvőképtelenség – ha hasznot nem is hajt – legalább nem okoz kárt. (Közpolitikai értelemben a nem cselekvés is cselekvés.) Itt van mindjárt az, amit közgazdászok „elmaradt haszonnak” hívnak. Bár közoktatásunk minden erről szóló tudásunk szerint a legfejlettebb országok átlaga körüli szinten teljesít (ami egyáltalán nem rossz eredmény), számos olyan problémája van, amelyek beavatkozást igényelnének. Ezek a problémák nem a minőséggel, hanem az oktatási egyenlőtlenségekkel függnek össze. Minden olyan kormányzati ciklus, amely az egyenlőtlenségek mérséklését szolgáló beavatkozás nélkül telik súlyosbítja a helyzetet. Pedig jól látható: a kormány ideális társadalomról szőtt képében nincs helye sem szegényeknek, sem romáknak, de még csak napi megélhetési gondokkal küzdő középosztálynak sem – áll az OktpolCafé bejegyzésében.
