Nem is olyan régen foglalkoztam azzal az elemzői felvetéssel, amely szerint a Fidesz valódi célja az, hogy a „rendszerváltás idején meghonosított konszenzuskereső német mintáktól” közelebb vigye a magyar demokráciát „a brit mintájú többségi modellhez” – írja Török Gábor blogbejegyzésében. Akkor azt állítottam, hogy a következetesség és a tartalom tekintetében is számos sebből vérzik ez a leírás, bár kétségtelen, hogy néhány lépés akár ebben a keretben is elmesélhető. Meglepő módon a kormánypárt frakcióvezetője, Lázár János gyorsan lecsapott a témára: hétfőn a parlamentben és este az InfoRádióban is elmondta, hogy „a többségi demokrácia erősítése megfontolandó kérdés” – idézi a politikai elemző.
A már 74 éves Arend Lijphart, aki 1984-ben és 1999-ben írt munkáiban fogalmazta meg az ideáltípusnak tartott két modellt, feltehetően ebben a helyzetben találná magát, ha egy újabb írásában a mintapéldának tartott Nagy Britannia (különösen 1945 és 1970 között) és Új-Zéland (1935 és 1996 között) mellett esetleg Magyarországot is szerepeltetné a többségi demokráciák között. Bár a magyar politikai rendszer 1990 után kétségtelenül elmozdult az egyiktől a másik felé, ezen az úton még messze nem tart ott, hogy a westminsteri modellbe – akár annak közelébe – lehetne sorolni. Sőt, amennyire ismertek a Fidesz átalakító szándékai, nekem úgy tűnik, hogy lényeges pontokon nem is várható tartós közeledés – fogalmaz Török Gábor.
Miután azonban egyre több helyen kezdtek beszélni erről a kérdésről, érdemesnek tartom megnézni, hogy mi minden teendő várna még a Fideszre ahhoz, hogy közelítse az országot ehhez a kategóriához. Nem törekedve a teljességre az alábbi dolgokról lehetne szó:
1. Történeti alkotmányra való áttérés, vagy olyan írott alkotmány létrehozása, amelyet a mindenkori parlamenti többség különösebb procedúra (népszavazás, minősített többség, következő parlament döntése) nélkül módosíthat.
2. A konstruktív bizalmatlansági intézmény eltörlése, az egyszerű bizalmatlanság intézményének bevezetése.
3. Az egykamarás törvényhozás megtartása, vagy legfeljebb az alsóháznak alárendelt második kamara felállítása (vétójog nélkül).
4. A jelenlegi vegyes választási rendszer helyett tisztán többségi szisztéma bevezetése.
5. A kormány mozgásterét korlátozó területi és funkcionális önkormányzatok megszűntetése/gyengítése, hogy a parlamenti többség akarata az önkormányzati szférába is szabadon érvényesülhessen.
6. A parlamenti szuverenitás elsőbbsége a közvetlen demokrácia intézményeivel szemben.
7. Nincs utólagos alkotmányossági felülvizsgálat.
8. A jegybank nem önálló, hanem a kormánynak alárendelt.
Aki deklaráltan többségi demokráciát akar, annak nagyjából ezekhez az irányokhoz kell igazodnia. Újra felhívom a figyelmet: olyan nincs (vagyis van, de akkor nem így hívjuk), hogy bizonyos esetekben – és különösen kormányon – többségi demokráciát akarunk, más ügyekben viszont – és különösen ellenzékben – a konszenzusos megoldásokat látjuk helyesnek. Természetesen ez az út is létezik, legitim, csak akkor nem Lijphart nevét, hanem sokkal inkább a politikai logikát, a pillanatnyi helyzetből következő költség-haszon számítást kell emlegetni – zárja gondolatmenetét a politkai elemző.
