Az utóbbi hónapokban újra fellángoltak az indulatok a pedagógusok – évtizedek óta méltatlanul alacsony – bére körül. Hoffmann Rózsa a kampányban és még nyáron is középtávon jelenős, és már 2011-re „gesztusértékű” fizetésemelést ígért a tanároknak, ám legkésőbb az „Első Nemzetinek” keresztelt tanévnyitón kiderült, ebből semmi nem valósul meg. Sőt Réthelyi Miklós nemzeti erőforrás miniszter szerint az is kérdés, hogy jövőre tudnak-e emelni. Az igazsághoz tartozik, hogy az oktatást felügyelő államtitkár az ígéretekhez hozzátette, hogy „amennyiben a költségvetés engedi”, meg, hogy „mindent megteszek azért”, tehát úgy ígért, hogy mégsem. Így is számon kérik azonban rajta a tanárok, a pedagógus szakszervezetek, és persze az ellenzék is a béremelést. Egy idő után ki is csúszott az államtitkár száján – az általa is később szerencsétlen megfogalmazásnak mondott – „bohócozós” kirohanás a magasabb fizetést követelők ellen.
Az a másik nagy mítosz is megdőlt a tanévnyitón, hogy csak a rossz kormányzás miatt kellett elbocsátani a korábbi években pedagógusokat. A pontos szám csak szeptember végén, az adatok összesítése után derül ki, de az már most látszik, hogy több mint 1200 – döntő mértékben általános iskolában tanító – pedagógustól kellett idén is elválni. „Amikor az oktatási rendszerben több ezer fővel csökken a diákság létszáma, a fogyást némileg a pedagógusok számának visszaesése követi” – indokolta meg most az évek óta tartó trendet Hoffmann Rózsa. Korábban természetesen nem volt ilyen megértő, noha a gyermekek száma évtizedek óta csökken, a tanároké pedig – leszámítva az utóbbi két évet – nagyjából állandó.
Sok pedagógus, kis fizetés
A pedagógusok fizetése és a létszáma között persze – adott költségvetési ráfordítás esetén – szoros összefüggés van. Nemzetközi összehasonlításban alacsony Magyarországon a tanár-diák arány és ugyanígy a pedagógusok relatív bére is. Az Oktatási Kerekasztal által összeállított Zöld Könyv szerint „a pedagógusok kereseti helyzetének tartós javítása a foglalkoztatás racionalizálása nélkül csak az oktatási ráfordítások olyan jelentős emelése mellett lenne lehetséges, aminek költségvetési nyomása már elviselhetetlen lenne”.
A kormány, a jelek szerint egy másik elképzelés szerint alakítja át a pedagógus-bérrendszert: átveszi a fenntartóktól, és a központi költségvetéshez rendeli a tanárok fizetését.
Pillanatnyilag az önkormányzatok finanszírozzák az oktatást, beleértve a tanárok fizetését is. Az iskolafenntartás legnagyobb, közel 72 százalékos része a bérköltség, ez egyébként megegyezik az uniós átlaggal – magyarázza a FigyelőNet kérdésére Varga Júlia közgazdász. (Ugyanerről az arányról az oktatásirányítók máshogy vélekednek, Hoffmann Rózsa és Pokorni Zoltán is 90 százalékról beszél.)
Az iskolafenntartó önkormányzatok ma számos — elsősorban az ellátott létszámhoz kapcsoló¬dó — központi költségvetési támogatáshoz jutnak. A támogatások alapját az úgynevezett alap- és az egyre átláthatatlanabb számú és funkciójú kiegészítő normatívák je¬lentik, továbbá különböző pályázati elosztású támogatások is megjelentek a rendszerben, és vannak a saját forrásaik. Mindezt mindenfélére fordíthatják, többek között az iskolákra is. Magyarországon – Varga szerint – az oktatási ráfordítások nagyjából 70 százalékát fedezi a központi költségvetés, és 30 százalékot tesznek hozzá az önkormányzatok. Ez tehát nagyjából akkora összeg, mint a bérköltség.
Nincsenek csodák
Egyelőre csak a tervekről lehetett hallani, de a központi bérfinanszírozásra való átállás értelemszerűen csak úgy történhet meg – hiszen csodák nincsenek –, hogy az önkormányzatok központi támogatását annyival csökkentik, amennyi bértömeg kell a tanári fizetésekre. Nyilván ki kell majd dolgozni olyan szabályokat, hogy mi alapján, mennyi pedagógus bérét fizeti a büdzsé. Ezeken a tanári foglalkoztatást befolyásoló részleteken nagyon sok múlhat. Egy biztos, ha csak annyi történik, hogy ezentúl a központból fizetik azt, amit az önkormányzatoktól elvonnak, akkor a ráfordítások szintjén ugyanott fogunk tartani – véli Varga Júlia. Nem lesz hatékonyabb a – ma tényleg sok sebből vérző – iskolafinanszírozási rendszer. És a nagyjából kétszázezer pedagógus bére sem nőne ettől az intézkedéstől.
Az elképzelés egy lépés a centralizáció irányába, ez biztos. De nem oldja meg például azt a sürgető kérdést, hogy végre egy kézbe kerüljön a foglalkoztatási és a bérezési döntés – véli Varga Júlia. Pillanatnyilag az iskola a munkáltató, az önkormányzat fizeti a béreket, de mégis közalkalmazotti státusban vannak a tanárok, központi bértáblával, szinte ellehetetlenített elbocsátással. Nem az állapodik meg a bértáblában, aki a béreket fizeti. A közgazdász szerint ezekre a kérdésekre is válaszolnia kell egy új rendszernek.
Működőképes is lehet
Egyébként van ehhez hasonló, működőképes rendszer Európában. Az országok egy részében – bár az utóbbi időben mindenütt a decentralizáció irányába mozdultak el – a bérköltséget központilag finanszírozzák. Hogy hatékonyabb oktatási rendszer alakul-e ki központi bérfinanszírozással, arra a részletek ismeretében lehet csak válaszolni. Mindenképp baj lenne, ha nem épülne bele egy koherens reformba egy ilyen lépés – véli Varga.
A már említett Zöld Könyv felhívja a figyelmet arra, hogy az önkormányzatok jövedelemtermelő képessége nagyon különböző, és ezért jelentős különbségek figyelhetők meg a különböző településeken az egy tanulóra jutó oktatási ráfordításokban. A városok legszegényebb és leggazdagabb ötöde között 15-20 százaléknyi egy tanulóra jutó kiadási különbségek mutatkoznak. A falvak esetében a legalsó jövedelmi ötödbe tartozó önkormányzatokban — ahol nem mellesleg a települési szegregáció következtében a hátrányos helyzetű gyermekek koncentrálódnak — nagy és egyre nő a lemaradás. Ez a centralizációval talán némileg orvosolható lenne. Bár az ördög itt is a részletekben van. Ahhoz, hogy egy szegényebb településem például jó tanárok legyenek, nem elég, ha csak ugyanannyit fizetést kapnak az ottani pedagógusok, mint a jobb helyzetben lévő kollégáik.
Egyenbér, egyentanár
A tanárok jelenlegi bérezési rendszere, amely gyakorlatilag csak a végzettség szintjét és a szolgálati időt veszi figyelembe, nagyon kevés módot ad arra, hogy a pedagógusok bérében elismerjék a nehezebb feladatokat. A tanári bérezésben alig van lehetőség a minőségi munka díjazására. Egy béremelés is csak akkor vezetne a tanári munka javulásához, ha az a tanári létszám csökkentésével, s egyben minőségi szelekcióval járna együtt, és a béremelés nem egységes – állapították meg két éve a Zöld Könyv szakértői. Ez igaz akkor is, ha az önkormányzat, és akkor is, ha a kormányzat kifizető helye áll az átutalási papíron feladóként.
A közhiedelemmel ellentétben egyébként, mondjuk, a GDP arányában nem sokkal marad el Magyarország az oktatásra fordított összegek tekintetében az OECD-országok átlagától, bár tény, hogy a 2006-os évtől kezdve egyre csökkent ez az arány. A számvevőszék dokumentumai szerint 2000-ben még a hazai GDP 4,97 százaléka ment oktatásra, ez az arány 2003-ig nőtt, majd újra csökkent, és 2007-ben kevesebb lett (4,84 százalék), mint az ezredfordulón. (Az OECD-országok átlagos oktatási ráfordítása 2005-ben 6,1 százalék volt.)
Tehát nem vészesen keveset költ az ország az oktatásra (persze jó volna néhány százalékos növekedés), hanem vészesen rossz hatékonysággal használja fel az erre fordított pénzeket a rendszer. Ezen kell leginkább változtatni.
